II.) Part 8./Robbanás

Hallottam, hogy valaki megállt az ajtóban. Erős hezitálás után arra jutottam, hogy ki kéne lesni a kukucskálón, de mégsem tettem. Biztos, csak a fejemben motoszkálnak a hangok. Biztos... vagy csak hülyeség, és valaki ott áll az ajtóban. Pár percig még csönd uralkodott a helyen, aztán pár nyers kopogás után vártam pár másodpercet, hogy ne tűnjön úgy, hogy azóta ő rá várok. Kinyitottam az ajtót. Niall kedvesen elmosolyodott, amolyan üdvözlésképpen, én pedig lesütöttem a szemem. Bejött a házba, annak ellenére, hogy nem kértem, levetette a cipőjét. Még mindig tudja a szabályokat nálam. Ezért elmosolyodtam halványan. Zsebre dugott kézzel ment a nappaliba, majd körbetekintett. Csodálkozva nézett a nappaliban lévő üveg asztalra. Igen. Az addig a szobámban tartózkodott, de Brian kedvéért a kis fa asztalka helyet cserélt ezzel. Benézett a konyhába. Nagyon beszédes., gondoltam. Megfogott egy bögrét (az ő bögréje, mivel mindig abból ivott, szerintem ezek után is abból fog, ha akar), elolvasta róla a feliratot ("Happyli"), majd rám nézett.

- Megtartottad? -kérdezte félénk mosollyal az arcán. Nem tudtam egyelőre mit válaszolni, csak bólintottam. Most baj, ha megtartottam? -Tudtad, hogy visszajövök? Miért tartottad meg?

Felém közelített pár lépéssel, a kezében még mindig a kék bögrét tartotta. Hüvelykujjával simogatta a feliratot, aztán kérdőn nézett fel rám. Reagálni semmit nem reagáltam. Csak néztem.

- N... -akadtam meg egy pillanatra -nem tudom. Valahogy ott maradt.

Niall fájdalmasan bólintott egyet muszájból, majd visszaejtette a bögrét a helyére. Zsebre dugott kézzel, komor tekintettel fürkészett. Megilletődötten éreztem magamat, ezért igyekeztem állni a tekintetét. Vagy 3 perc is eltelt, hogy szemeztünk. Csönd volt, nyomasztó csönd. Niall megindult felém. Mondanám, hogy kikerült, de szó szerint nekem sétált. A keze még mindig a zsebében volt, de ahogy megfordultam, fordult velem, és mindig közelített. Folyamatosan tolattam, de a falnál már muszáj volt megállnom. Nem menekülhettem. Niall a karját a falnak támasztotta. Így voltam én, a fal és a fiú között. Lehajtotta a fejét, lassan emelkedett a válla, a mellkasa, és visszasüllyedt. A termetemnek köszönhetően (ha kicsit magasabb lennék, a haját szagolgatnám, szó szerint) láttam az arcát. Lehunyta a szemét. Láthatóan gondolkodott, akartam szólni, hogy kezd kialakulni a klausztrofóbiám, de inkább abba maradtam, hogy kussolok.
Felnézett. Már amennyire fel lehet rám nézni. Akkor rám nézett.
Rám nézett. A szeme dühben forgott. A kezét ökölbe fogta, majd egy erőset vert a falba, ezzel egyetemben ordított is. Kiengedett a fogságából, hátat fordított nekem, és az arcát dörzsölgette. Ott álltam a falnál, és nem tudtam, hogy mi van. Megfordult, egy határozott mozdulattal, és ismét nekem sétált. Most szó szerint az arcomnak. Megcsókolt. Arcomat a két tenyere közé szorította, én pedig a karját fogtam. Próbáltam eltolni magamat tőle, de erősebb volt nálam.
- Fejezd be! -téptem le a karját.
- Mo! Én még mindig szeretlek! -ordította. Megállás nélkül magyarázott arról, hogy mióta szeret, hogy nem miattunk hagyott el engem, hanem miattam, hogy nekem nyugtom lehessen. Hogy meg akart védeni engem azzal, hogy nincs a közelemben, és talán csitul a nép. Hogy szerelmes belém, és ezzel akart segíteni, hogy megtudja, én mit érzek.
Elkerekedett szemmel néztem rá. A lábaim szinte összerogytak a helyzetben, de erős voltam. Erőtlen hangon megkérdeztem tőle, hogy mit gondol, mit érzek iránta. A szemem könnyes lett, éreztem pár cseppet, ahogy gördül az arcomon. Ahogy rám szegezte tekintetét, elérzékenyült. Nem tudom, láthatta, hogy a lány, akit a legapróbb kincsének tekint, miatta, sokszor inkább tőle fél. Az ő szeme is könnybe lábadt. Sosem láttam sírni. Nem fogta vissza magát. Felzokogott, arcát a tenyerébe temette. Ott álltunk a konyhában, mindketten sírunk a másik miatt. Remek.
Niall erőt véve magán próbált válaszolni a kérdésemre.
- Tudom, hogy a legjobb barátok voltunk. De az nap, amikor kimondtad a nevemet, a kérdésnél, hogy közülünk kit választanál -igen, Zayn nagyon fontosnak tartotta, hogy ez kiderüljön -, éreztem, hogy van Isten -nevetett fel kínosan. Aztán mosolyogva mesélte tovább a gondolatait. -Azt hittem, hogy Harryt, vagy Liamet mondod...
- Miért hitted azt? -nevettem fel kínosan.
- Mert azt hittem, hogy a komolyabbak jönnek be neked.
- Hogy jött le neked az, hogy Harryt választottam volna? Ő egyáltalán nem komoly.
- Lehet -biggyesztette le a száját. -A vele együtt töltött időd nem erről tanúskodott. Tudom, Harry a cukifiú, Harry aki főz/düt, Harry aki tarol a hangjával.
- Mi? -kérdeztem lefagyottan. Ugyan kínosan elmosolyodtam, de ugyan úgy szíven ütött ez a képzelgése, mint őt. -Féltékeny vagy rá?
- Igen! -vágta rá felemelt hangon.
- Pedig nem kell. Harry tényleg sokak kedvence, amit néha nem értek, de ha rá nézel, vagy hallod énekelni, akkor minden leesik -ismertem be. -Hallod? Te vagy sokaknak a szőke herceg, fehér lovon -motyogtam halkan. -Ha festett szőke is, de az ne zavarjon senkit -felnevetett. -Végre!
- Tudod, hogy miért jövök el rosszkedvemben hozzád?
- Miért?
- Mert szeretlek -suttogta. -És mert te mindig boldoggá teszel.
Niall azt mondta, hogy szeret. Ma már sokadjára. Be akar hízelegni, vagy tényleg így gondolja? Most és utoljára tisztáznom kell vele a helyzetet. Nem tudom, hogy higgyek neki, vagy ne? Hisz annyiszor becsapott. Én naiv pedig persze, hogy beleesek a csapdájába.
- Figyu, Niall -köszörültem meg a torkom. -Nem tudom, hogy mikor hazudsz, vagy mikor mondasz igazat. Az tény és való, hogy jó színész vagy, de velem már ne játssz, ha megkérhetlek rá. Unom a folyamatos kosarakat tőled. Elegem van! Mindig behízelegted magad hozzám, egy idő után rám untál és felültettél! Miféle ember vagy te? Még örülhetsz, hogy ebből nem lett nagyobb bajod. Bármikor kitálalhatok a sajtónak rólad, hogy mennyire egy szemétláda vagy! Bármelyik percben kiderülhet ez az aljasságod, és bármelyik pillanatban milliók gyűlölnek meg majd téged! Szórakozz anyáddal, és húzz el a lakásomból! -robbantam ki, hevesen az ajtóra mutatva. Megszeppenve állt előttem, és nem mozdult. Gondolta, hogy ez valami vicc. De nem az volt. -Kifelé! Tűnj el!

II.) Part 7./Én vagyok

Nem tudom, hogy mi baja van a körülöttem lévő embereknek. Tegnap előtt úgy gondoltam, hogy nincs semmi baj. Egész nap nem beszéltem senkivel. Igazából ennek egy nyúzós oka volt, hogy senki nem is volt rám kíváncsi. A tegnapi nap viszont megkönnyebbülés volt számomra, mivel újra együtt volt a "csapat" egy alakot kivéve. Persze, hogy Bethnek látogatója volt. Nem haragudtam Harryre, mert segített és beszélgettünk is. Mármint ő beszélt, próbált szóra bírni, de nem akartam megmukkanni. Bólogattam, hümmögtem és mosolyogtam egy-egy poénos résznél. Aztán énekelt, mert kedve volt rá. A hangja rengeteget fejlődött. Nem tudom, de Harry hangja rekedtes lett, ami nekem nagyon megtetszett. Elénekelte a Taken-t, és a Truly, Madly, Deeply-ből egy részletet. A dalok választása nem sújtott le, nem foglalkoztam vele. Csak ledöbbentem azon, hogy mennyivel másabb felvételen a hangja (mikrofonra gondolok) és élőben. A videókban sokkal vékonyabb és (bocs) bénább volt a hangja. De itt? Te jó Isten. Megremegett a lábam, amikor felnevetett. Ledöbbentett. Tényleg. Tök megalázottnak éreztem magam.

- A rohadt életbe -szólaltam meg elkerekedett szemmel. -Baszottúl jól fejlődtél.

A kijelentésemre úgy felnevetett.

- Még, hogy a csajok nem trágárkodnak. Szart -kacsintott. -Végre megszólaltál. Tudtam, hogy csak énekelnem kell. 

- Haha. Vicces vagy -grimaszoltam.

- Rendben -mosolygott még mindig. -Most te jössz -lökte meg a könyökömet. Bátorításképp?

- Nem tudok énekelni... -sütöttem le a szemem, majd tovább etettem a kisállatokat (most a hörik voltak soron, akik már nagyon ágaskodtak a kaja szagára. De édesek).

- Francokat nem -hüledezett.

- Mondom!

Harry rám hagyta. Az ajtónak háttal voltam, csak a nyitódó és csukódó hangot hallottam. Harry tudom, hogy  oldalra nézett, ez olyan megérzés volt. Valakivel lepacsizott, hallottam valami susogást, aztán abbamaradt minden, és csönd lett. Már amennyire állatok között csönd lehet, ugyebár.

- Szia, Mo -hallottam meg Louis hangját. Mosollyal az arcomon, illetve meglepődve fordultam meg.

- Istenem! -kiáltottam fel ujjongva, mint egy őrült rajongó, aki végre találkozott a "hősével". Sajnos, én tényleg a "hősömmel" találkoztam. Annyira mosolygós arcot vágott, hogy az már ragályos volt. Felnevetett azon a kedves hangján. A múltkorihoz képest sokkal nyugodtabb volt. Rögtön megöleltem, nem számított, hogy ő nem ölelt vissza, de már hiányzott. -Bocsi -toltam el magam tőle -, régen láttalak.

- Én is.

Mosolyodott el. A tüsis haja menőn az égnek meredt. A kék szempárba nézve felfedeztem, hogy viszont örül nekem. Akkor miért nem mutatja jobban? Á, mit számít.

- A többiek hogy vannak? -kérdeztem.

- Itt volt 3 órán keresztül -mutatott Harryre, aki Bethtel volt elfoglalva. Tudni nem akarom, hogy mit csináltak a pult mögött... mielőtt valaki rosszra gondolna. Már mindegy. Legyintettem, és mondtam neki, hogy tartottam magam. -Hát, eddig tartott.

- Igen.

- Megvannak. Zayn leállt a csajozással, mondva, megvan az igaz szerelme.

- Na. Ennek örülök -mosolyogtam. Bólintott.

- Liam randizik Stephfel.

- Steph? -kérdőn húztam fel a jobb szemöldökömet. Nem hallottam róla. 

- Igen. Titok. Ezért nem tudod -biccentett.

Elhallgatott, majd odafordult Harryhez és beszélgetni kezdtek. Beth Harry ölelésében maradt és hallgatta a srácokat. Én pedig mint becsületes dolgozó, etettem tovább az állatokat.

Pat kilépett a raktárból, két vízzel teli vödörrel, 3 szivaccsal, gumikesztyűben. A látványon elmosolyodtam, mert már majdnem összeesett, amikor Louis kivette a kezei közül a vödröket, egymásra mosolyogtak. Onnantól kezdve Lou csak Patriciával beszélt. Megdöbbentem, hogy ennyire jól el tudnak beszélgetni. Velem meg csak pár szót váltott. Különös, de nem nagyon foglalkoztam vele. Pat megkérte Louist, hogy a halakat horgássza ki és rakja őket a vödrökbe. Lou káromkodva magyarázta a halaknak, hogy menjenek már bele a hálóba... mi meg csak szakadtunk a nevetéstől. Ő Louis. Hozza a formáját.

Amikor mellém jött, megtorpantam egy kicsit, aztán elmosolyodtam, amikor a kezébe akart venni egy tengeri malacot. Mondtam neki, hogy hagyja őket enni, mielőtt a kezét kezdené rágcsálni. Mosolyogva figyeltem a kajáló állatokat.

- Niall? Róla nem mondtál semmit -motyogtam halkan.

Hezitált, hogy beszéljen-e, vagy ne. Harry is hallotta, úgyhogy összenéztek. Harry megvonta a vállát. Harry úgy gondolta, hogy ebben a témában Lou főbb szerepet kap. Ő mindenről tud, ő mindent titokban tart. De ilyen dolgokat megoszt.

- Szét megy a fejem. Miért nekem panaszkodnak az emberek?

- Mert te végighallgatod őket -mosolyodtam el.

- Niall elmondta, hogy szeret téged. Vagy két napon keresztül rólad szólt minden. Hogy "Mo mennyire lazán veszi, amikor eltörök egy poharat véletlen". Ez volt akkor, amikor Liam leordította a fejét. Aztán ott volt az is, amikor azt mondta "Mo sosem vert el xboxon." -azért sosem, mert még sosem játszottam vele... -, és "Mo mindig kedves volt velem". Ez volt az utolsó, amit mondott. Azóta van magában. Persze ezt az interjúk alatt, a két koncert alatt és a dedikáláson remekül titkolta.

- De múltkor nagyon vidámnak tűnt...

- Múltkor? -kérdezte felemelt fejjel.

- Múltkor. Amikor...

- Ja, igen -vágott közbe. Elszomorodott a témán. Nem is kérdezgettem tovább, csak hagytam, hogy visszaforduljon Pathez, és beszélgessenek. Azért elmosolyodtam halványan, amikor Lou vigyorogva tárgyalt Patriciával. Remekül elvoltak. Összenéztem Harryvel, aki érdeklődve fürkészett. Csak megvontam a vállam és mosolyogtam. Aztán biccentett, egy csókot nyomott Beth arcára, aki annak ellenére, hogy egy jó ideje járnak, elpirult. Ezután rossz kedvem lett. Mivel ott voltam én is Niallel. Mint egy pár. Csak... ő tudja.
***
Egy közeli kis kávézóba ültem be, ahol magazint lapozgattam és a suliból beérő diáklányok beszélgetéséből hallottam ki azt, hogy egyenesen a One Direction bandáról beszélnek. Lehunytam a szemem, ahogy elhaladtak mellettem. Az egyik lány megállt az asztalomnál. Lepillantott rám, aztán vissza a mosdó ajtajára nézett, és ismét le pillantott rám. Csodálkozva.
- Szia. Mo, ugye? -kérdezte halkan. Kedves tőle, hogy nem sikongatja szét a nevemet. Kedvesen mosolyogtam felé. Bólintottam, hogy "megtalálta, kit keresett", és mondtam neki, hogy nyugodtan foglaljon helyet. -Köszi, nem -mosolyodott el. -Annyira jó, hogy találkoztunk!
- Nekem, vagy neked? -kérdeztem kínosan. Megilletődött egy kicsit a reagálásomra, ezért gyorsan bocsánatot kértem.
- Mit tudsz az 1D-ről? -faggatott.
- Megvannak, jól vannak. Elvannak, mint mindig -erőltettem mosolyt az arcomra, hogy továbbra is kedvesnek tűnjek.
- És Niall? -húzogatta a szemöldökét.
- Ő is.
- Mi volt az oka, hogy szakítottatok? Megkérte a kezed! Ha neked nem kellett, miért nem adtad nekem? -nevetett fel.
Épp ez volt az oka, hogy Niall elhagyott. Mostanra már rádöbbentem. Bárhova mentem, eddig megbámultak, de az, hogy Niall távozott a környezetemből, megnyugvást jelentett nekem.
- Nem akarlak megbántani, meg senkit nem akarok megbántani ezzel, de ezt nem kell tudnotok. Ez egy olyan téma, amit már lezártunk, és többet nem is beszélünk róla. Legyen a mi dolgunk.
A lány nagyokat pislogott rám. A kezében lévő telefonját szomorúan nyomta ki. Most így utólag átgondolva a helyzetet jobb, hogy tartottam magam. Már különben nem azért, de joga nincs tudni a dolgaimat. Mindegy.
Marie (később megtudtam a nevét) elköszönt, átvette a sütiket, kifizette őket és várta a barátait.
Az ideiglenes telefonom, amit Pat adott kölcsön, mert neki már nem kell (ha rajta múlik, meg is tarthatom. Érintőképernyős ez is, mint amit elhagytam, kicsit régebbi változat, de jó lesz ez is. Úgy is csak telefonálásra használtam. Arra úgy is jó), megcsörrent. Kérdőn néztem a faliórára, mert ilyenkor senki nem szokott keresni. Megragadtam a telefont. Ismeretlen szám volt. Mindenesetre elhúztam a zöld csíkot, és már nyitott is volt a vonal.
- Szia, Mo. Tudunk beszélni?
- Szia -gondolkoztam el. A hang nem volt ismerős. -Megtudhatnám, hogy ki vagy?
A srác felnevetett. A nevetéséből már egyből levágtam, hogy ki az. Csak nem válaszolt, hanem hallgatott. Gondolom a válaszomat várta. Újból megkérdeztem, hogy ki az, biztos, ami biztos.
- Niall vagyok.
- Niall? -suttogtam. Megerősített. -Ő, persze. Tudunk beszélni...
- Oké. Hol vagy most?

II.) Part 6./Nem én

Döbbenten néztem a bal oldalamra. Brian csak a földet bámulta, míg én csak kérdőn tekintettem felé. Amikor sikerült annyira szuggerálnom, hogy kinyögjön valamit, felnézett. Csak felnézett. Elvileg körülbelüli 2 hétig beszéltek... lehet, hogy sokat mondok. Ahogy gondoltam... Kínosan elmosolyodott, és abban a pillanatban tudtam, hogy valamit biztosan elhallgat előlem. Tudtam, hogy tartja a kapcsolatot Niallel, mert párszor hallottam a hangját a lakásomban, amikor skypeon beszélgettek. Ennyi, és azóta a kép óta nem történt semmi, csak a szokatlan csend. Niall hangját többet már nem hallottam, Brian pedig csöndben meredt maga elé és nem beszélt a sráccal azóta.

Most pedig itt állunk, szemtől szemben már másodszorra. Niall magyarázatát meghallgatva még mindig nem tudom, hogy mi folyik itt. Brian és Niall erősen néztek egymás szemébe. Ki akarták akasztani a másikat a bámulással. Aztán Niall hirtelen megmozdult, felém. Mármint azt hittem, hogy felém, de Brianhez fordult. Nyújtotta a kezét. Brian bizonytalanul kezet rázott vele, és valami olyant mondott, amin meglepődtem.

- Őszinte gratulációm érte -biccentett felém -, csak ne téveszd őt szem elől!

Brian, mint akit valami sokkoló dolog érte, pásztázta a maga előtti teret. Niall, mosolyából fakadó vigyorát leakartam törölni a képéről egy péklapáttal. (De amit mondott, az kicsit a kedvesebbik oldalából származik... már ha újabban van ilyenje). Niall, mintha misem történt volna veregette meg Brian vállát, kikerülte, és zsebre dugott kézzel tűrte, hogy a zselézett hajába belekapjon a szél. Érdekesen bámultam utána, amíg elhalad. Nem értettem, hogy per pillanat mi a baja...

***

Miután hazaértünk, muszáj volt csekkolnom a múltkor látott képet. Meg kellett róla bizonyosodnom, hogy a képen végül is kit láthattam. Vagy 20 percig kerestem egyéb jelzőkkel ellátva a képet... nem találtam. Utolsó döntésem az volt, hogy megnézem az előzményeket. Gondosan néztem a sorokat, miközben görgettem le. Többet nem koncentrálok ennyire a monitor képernyőjére, mert kis híján kisült a szemem. Brian még meg is jegyezte, ha így folytatom ezt a mániákus keresést, akkor a végén nem hogy kisül, hanem látványosan kifolyik a szemem. Nem törődtem vele. Amondó vagyok, hogy ha valamit nem találok meg, akkor annak nagyon csúnya következményei lennének. Közben bele-belekortyolgattam a teásbögrémbe, ami nem tudom, hogy hogy került oda.

- Végre! -kiáltottam. Brian a kanapén ülve összerezzent, majd kérdőn pillantott felém. Amikor vigyorogtam min egy idióta, elmagyaráztam neki, hogy miről van szó. Bólintott, majd őt is érdekelte a reakcióm. Hát... Niall... szóval azért elgondolkodtam azon, hogy tényleg ő a képen a csajjal, akivel nyalakodik, vagy egy isten-profi imitátor. Az kavargott a fejemben, hogy mi van akkor, ha Niall nem az igazat mondta, hanem csak egy kitalált mesét, ezzel imponálva valakinek... VALAKINEK. De ha mégis az igazat vallotta? Abban van valami, hogy "autogramosztás" vagy mi után gépre szálltak és repültek haza, mert erről is olvastam valamit. (Jó, nem kell idióta perverznek nézni, hogy olvasok róla a neten még mindig, amikor többször is lezártam magamban az ügyet... de ha egyszer vagy húszan a képembe tolják, egy NIALL HORAN címszó alatt, akkor mit csináljak? ...). De valahol ott lapul a bensőmben az, hogy igazat adjak neki. Valahol igazából még mindig szeretem őt. Pedig nem kéne. És itt ez a baj.

Eddig sosem tudtam, hogy kiről mit gondol. Sosem tudtam, hogy például Harryről mit gondolhat valójában. Olyan helyzetben sosem láttam őket, mint például Louval. Louis az a fajta, aki mindenkihez odaül, megkérdezi hogy van. Például Louis egyszer beült Harry és Liam mellé játszani. Mindegy. Sosem tudtam, hogy igazából mit gondol a barátaimról. Sosem tudtam, hogy mit gondol rólam. És ez fájt nekem. Hiába mondott bármit is, nem nagyon hittem el neki. Nagyon bizalmatlan volt, ami engem is megingatott. Nem kéne ezen agyalnom. Itt van előttem az, ami döntést hoz. Végre betöltött, ugyanaz a kép, amin akkor akadtam ki. Most könny mentesen bámultam a képre vagy fél percig, mire észbe kaptam. Azon merengtem el egy időre, hogy miért tette? És sírni kezdtem.

A kép... nem változott semmit. Miért változott volna? Ez baromság. Szembetűnő a szinte kiugró smároló "pár". A háttérben bulizó fiatalok ittasnak látszanak. A pultos pedig nagyon pipának. A szemem most sokkal jobban lát. Észrevettem egy érdekes dolgot. Egy alakot. A háttérben. Egyenesen, dühödt arccal tartja a Revolverét Niall fejének. Őszintén sokkolt a kép látványa. Most sokkal jobban fáj, mint mikor először láttam.

A szám elé tartva a kezem próbáltam elfojtani a zokogásomat, amit viszonylag sikerült is. Brian magafelé fordította a laptopot, majd megmondta, hogy ő megmondta, de a monitorra böktem, ezzel könnyebben megmutattam neki a revolverest. Aztán megszólalt.

- Fasza pillanatkép -hümmögött. majd kinagyította a képet. -A pali arcát látva rühelli... csak...

- ...ő nem Niall... -folytattam ledöbbent és nemtörődöm arccal. Bólintott. -És te tudtad mindvégig...

- Mi?

- Tudtad, és nem mondtad el. Hagytad, hogy arra koncentráljak; mihamarabb meghaljak?

- Nem. Nem! Nem tudtam. Figyelj...

- Nem! -vágtam közbe. -Fogalmad sincs arról, hogy én min megyek keresztül, min megyek végig minden nap! -vádoltam meg. Jogosan. -Nem tudod, hogy mit érzek akkor, amikor valahol Ő ott van, én pedig nem -mutattam a képre -, nem tudhatod, hogy mit érzek, amikor többedszerre is ejtenek! Nem tudod! Fogalmad sincs a dolgaimról! Mindenbe beleakarod ütni az orrod. Nem te döntöd el helyettem a dolgokat! Azt sem tudod, hogy milyen heteket vészeltem át... amíg nem jött vissza. Emésztettem magam, érted...?!

- Figyelj már rám! -vágott közbe. -Nem. Fingom sincs mi bajod. Csak szerettem volna neked jobbat, hogy könnyebb legyen! Addig vittelek el különböző helyekre, addig tartottalak távol a médiától, amíg csak tudtalak, és amíg csak hagytad. De amikor az a két segg ott volt a kereskedésben, már nem tarthattalak távol semmitől! Fogd fel, csak jót akartam neked. Nem akartalak sírva látni... mint most is -szomorodott el.
Brian szavai jobban szíven ütöttek, mint Niallé. Most jöttem rá arra, hogy igazán védeni akart engem a sérelmektől. Neki köszönhetem azt, hogy talpon vagyok. És már nem adom fel. Niall lelépése óta csak a halálomat akartam, de most... most mást. Életet akarok. Élni akarok, bármi áron! Harcolok a becsületemért.
A combomra csaptam, hogy felhívjak valakit. Niallt akarom felhívni. De rögtön levert a víz...
- Mi baj? -nézett fel rám Bri.
- Nincs meg a telóm -sziszegtem. -Fel akartam hívni Niallt.
A srác csak felnevetett. Majd abbamaradt. És röhögött, ahogy csak bírt. Most meg mi van?, gondoltam.
- Tudtam, hogy akarsz még tőle valamit. Nesze! -dobta nekem a telefonját, ami a földre esett. Lepattant a hátlap, az aksi pedig vele együtt. Kérdőn néztem magam elé.
- Ezt most mért kellett?
- Fel akartad hívni nem?! -kérdezte fenyegetően. Elég hatásos volt. -Akkor hívd. Viszont nekem most mennem kell. Cső -intett és már kint is volt az ajtón túl. Felkaptam a földről a telefonját, az ajtóhoz siettem és megálltam. Még nyitva volt.
- És a telefonoddal mi lesz? -kiáltottam. Semmi.
***
Tegnap úgy döntöttem, hogy nem hívom fel, inkább beszélek Briannel, hogy mi van. Hát, nem tudtam. Úgyhogy ma hívtam fel Niallt Brian telefonján. Pár csörgés után a vidám hang megszólalt. Már nyitottam volta a számat, csak...
- Szia! -hatásszünet hogy az ember elhiggye, vele beszél. -Bocs, de bandázok. Fárassz mást a baromságokkal és hagyj lógva. Majd visszahívlak. Vagy nem -sípszó.
Érdekes. Ilyen eddig nem volt. Vagy csak azért, mert nekem felvette a telefont. Anno. Mindegy. Más számmal próbálkoztam. Harryével. Foglalt volt. Próbáltam Liamet, de nála ki se csöngött. Aztán Louis ugrott be. Az idióta hangposta... nem sikerült. Végül maradt Zayn. Ha ő nem veszi fel, akkor bajban vagyok. Csörgettem párszor, de a változatosság kedvéért, ő sem vette fel.
10-15 percig nem tudtam, hogy mit csináljak. Csak azon agyaltam, hogy ÉN mit követtem el. Semmit. Az ég adta világon semmit. Görgettem Brian telefonkönyvében. Megláttam a bandaház számát. Ezt biztos felveszik. Ha nem, akkor a rögzítőre beszélek és majd meghallgatnak. Vagy nem. Tudtam, valahol legbelül tudtam, hogy otthon vannak.
- Srácok? -szólaltam meg. Egy hang se. -Lényegtelen. Nem tudom, hogy mi bajotok van, amikor én nem csináltam semmit. Szerintem nem nektek kell csalódnotok bennem, hanem fordítva. Akkora pofára esést kaptam tőletek, hogy az valami hihetetlen. Zayn, Louis, Liam, Harry... fel ne begyétek azt a telefont, nem azért van, igazatok van! -szidtam őket. -Niall. Hallod? Az én kurva anyámat, amiért te hagytál el, te smároltál valaki mással, és te bántottál annyiszor... igazad van. Teljesen igazad van, hogy...
- Fogd már be! -üvöltött a telefonba egy dühös hang. - Szeret téged, nem fogod fel? Csak azért utaztunk el, hogy csituljon a nép! Hogy leszálljanak rólad!
- Louis? -elkerekedett szemmel szóltam bele.
- Igen -válaszolt különös hangon.
- Régen hallottalak... -éreztem, ahogy a szemem kezd könnybe lábadni. Olyan kedves és aranyos hangja van akkor is, amikor dühös. Mindig vidám hangja van, és ezért hiányzott. Sokszor feldobott. -és a többieket is.
- Jó. Nem érdekel -szólt bele Liam a telefonba komolyan, és lecsapta.
Sóvárogva meredtem a telefonra, amit magam mellé raktam. Nem értettem semmit. Olyan zűrzavar keletkezett bennem, amit nem tudtam sehogy megmagyarázni. Fájt a mellkasom, a szívem, a fejem... utóbbi, mert kattogott. Brianen és a bandán. Mindegyikőjüket nagyon-nagyon szeretem a történtek ellenére is. Csak... csak most várhatok arra, hogy ezt az érzést viszonozzák. Ha valaha még egyszer érezhetem ezt... újabban Bethtel sem tartom a kapcsolatot annyira, mint régen. A kisállatboltba nem látogat be, csak egy héten egyszer, ha eszébe jut. Patricia mindent rám sózott, mivel Elizabeth nem jött. Pat... hát végül is megértem. Mindenki az "aranykorát" éli (persze képletesen értem).
A fürdőszobában szedtem össze magamat, megmostam az arcomat és meredtem a csúf valómra. Mint egy pszichopata állat, egy körözött bűnöző, és egy ártatlan kislány, háta mögött hatalmas késsel keveréke nézne vissza rám. Olyan szörnyen festettem. A nappaliban hagyott telefon dalolni kezdett. Egy még levegőt vettem, mert tudtam, hogy kell, hogy erő legyen bennem. A kijelzőt látva meglepődtem.
- Igen, tessék? -szólaltam meg sejtelmesen. Pár pillanatig nem jött válasz. A lány lepődötten válaszolt.
- Öhm szia. Rossz számot hívtam?
- Briant hívtad...
- Jó, akkor jó számot hívtam -vágott közbe megkönnyebbülten.
- Igen... -húztam el a szám. -Bocs, de nálam hagyta a mobilját. Nem tudom, hogy otthon van-e, de megnézhetem -a lány csak rávágta, hogy oké. Miközben kicsászkáltam az ajtón túlra, megkérdeztem, hogy hogy hívják.
- Raviva vagyok.
- Mo.
- Szép név -hízelgett. Vissza hízelegtem neki, hogy az övé is, majd kopogtattam Brian lakásán. Nem jött semmi válasz. Arra gondoltam, hogy ráülhetnék a csengőre, hátha kibotorkál, hogy beszélhessen a lánnyal. Rá is ültem a csengőre, csöngettem 1 percig, de aztán meguntam.
- Nincs itthon -motyogtam. Mondta, hogy semmi gond, majd később visszahívja. Javasoltam neki csak úgy, hogy ráér 2 óra múlva is, mire bontotta a vonalat.
Nem tettem mást, megálltam az ajtóban és ököllel vertem az ajtót. Hátha meghallja alapon 5 percig püföltem. Mostanra bánom, mert sajog a jobb kézfejem. Már nem tudtam mit csinálni, letettem a telefont a "Welcome. Bring me beer!" feliratú lábtörlőre a telefont.
- Hallod. A csajod keresett, nem értem, hogy miért nem érdekel. Mindegy. A telód a szőnyegen van, ne lepődj meg, ha valaki ellopja.

II.) Part 5./Erős

Pár percet még elszenvedtem a padlón, majd jött két kar, ami segített felállni. Harry a jobbomon, Niall a balomon húzott fel. Nem tudtam kiegyenesedni, így csak álltam ott, görnyedten és feszülten. Magamban meg csak azon gondolkodtam, hogy Ő mi a francot keres itt? Ők. Ők mi a francot keresnek itt? A kérdésemre természetesen nem kaptam választ. Talán hangosan kéne megkérdeznem, akkor talán jutnék valamire. Mindegy. A lényeg az, hogy a gyomrosommal nem éreztem magam egálban. Niall megütött, és azt hiszem, most azonnal el akarok innen menni. Gyorsan a telefonomért matattam a táskámban. A gyors hívóra mentem, Brian neve, és már ki is csöngött. Pár csörgés után fel is vette, én pedig a mosdóba zárkózva meséltem el neki, hogy mi történt. Kicifrázott pár sor mondatot, ezzel enyhén megmosolyogtatott. Brian azt mondta, hogy már úton van. Le nem tagadhatta volna, mert dudaszók üdvözölték őt. Hát, nem siet? És nem miattam siet? De. Ő Brian. A vonal bontása után kibotorkáltam a szekrényekhez, majd át a raktárba és ki a kisállatok közé. Beth csendben etette a szőrgombócokat, így hát én a halakat etettem meg. 5 perc alatt 5 akváriumba jutott eledel, mivel Brian egy "Jól vagy?"-gyal kivette a kezemből a dobozt, felrakta a pultra és aggódóan nézett rám. Én jót szórakoztam az arckifejezésén, mire neki is megenyhültek a ráncai.

- Briaaaan! -üdvözölte hangos fogadtatásban Niall. Mögötte Harry jött, és máris odalépett Bethhez. A lányt próbálta akadályozni a munkájában, de nem sikerült neki. Niall a kezét emelte fel, hogy lepacsizzanak.

- Hát, ezt benézted -röhögött fel Harry, amikor Brianből nem váltott ki semmi reakciót. Halkan megjegyeztem én is. Csak Brian és Harry hallotta. Harryvel vigyorogva összenéztem, Brian pedig megszorította a karomat. Ami mosolygást váltott ki belőlem.

- Cső, haver. Régen láttalak. Helyzet?

- Hát... -húzta el unottan a száját Brian. Egy lépést tett előre, amitől Niall egy lépést tett hátra. -Nem is tudom. Azóta, amióta itt hagytad egyedül Mot, azóta, amióta új muffot találtál magadnak, azóta, hogy megtörtént, aminek történnie kellett -kaján mosoly terült szét az arcán. Niall megtántorodott. Kérdőn nézett rám, Brian háta mögé. Én kerültem a szemkontaktust és az üvegajtón kezdtem el kibámulni a szinte semmibe. Csak pár járókelő. Ennyi. Nem is figyeltem arra, hogy min veszekednek. Igazából le se szartam, de ez már döntés kérdése.

- Másnak valami hozzászólás? -érdeklődött Niall. És pontosan tudtam, hogy ezt a kérdést nekem címezte. Megpördültem, így engedélyeztem a szemkontaktust.

- Nem tudom -vontam vállat. -Szerintem az egál, hogy neked is van csajod, és nekem is pasim -húztam fel a szemöldököm. -De egy gyomrost azért tőlem is kapsz búcsúzóul -hosszas gondolkodás alatt rájöttem arra, hogy én nem nyújtok akkora erőt, hogy őt a padlóra küldje, így módosítottam a válaszomon -, vagy egyszerűen tőlem címezve. Így már 100% egálban lennénk. Stimmt?

Ezzel el is dőlt. Niall felkészült. Én meg csak magamban bólogattam és vigyorogtam önelégülten. Brian rám nézett, én bólintottam. Gonosz vigyor díszelgett az arcán, mikor visszafordult Niallhez. Úristen, ez... hát, fájni fog. Ismétlem, Niall felkészült. Arra, hogy egy szépséges gyomrost adnak neki. És kapott is. Nem részletezném, hogy mennyire hallható volt az ütés, csak egy szó rá: nagyon. A már annyira nem fájó gyomrom újból összerándult az őt érő ütésre. Ú, biztos fájhatott., szisszentem fel fájdalmasan, szememet résnyire húzva.
Brian megrázta a kezét egy kicsit, majd boldogan fordult vissza hozzám. Tekintetem egy pillanatra a földön ülő Niallre tévedett, aki szomorúan bámult vissza rám. Hát, engem nem ver át. Még egyszer nem.
Beth mellé léptem, mit sem törődve azzal, hogy jól elvolt Harryvel.
- Pat nevében megkérnélek arra, hogy maradj itt, intézd el az állatokat, és záráskor rendesen zárd be az ajtót -utasítottam úgy, mint ha csak én lennék a főnök. Pedig nem is. Csak meg akartam mutatni Niallnek, hogy jól megvagyok nélküle is. Beth csak biccentett. Ezzel le is van rendezve.
Megpördültem, Brian érdekesen nézett rám, én csak mosolyogtam rá. Elhaladtam a szenvedő(?) Niall mellett, egyenesen a raktárba, aztán a szekrényekhez. Fájdalmasan gondoltam vissza a történtekre, ahogy végigsimítottam a behorpasztott ajtómra. Kikaptam belőle a pulcsimat, a kulcsokat, amiket az összeesésemkor  ejtettem ki a markomból. Nagy levegőt véve kaptam fel a pulóveremet, a táskát a vállamra.
- Sziasztok -köszöntem el mindenkitől. Az ajtóban álló Brianre nézve eszembe jutott valami. Vagyis két valami. -Ó, Niall -néztem az említettemre. Fájón nézett rám. Úgy nézett ki, mint akit örökre kivégeztek. -A szekrényt nem kell kifizetned, majd megoldom. És add át üdvözletem Liamnek, Zaynnek és Lounak -fordultam Harry felé. -Megvannak? Jól vannak? -kérdeztem. Erre csak egy határozatlan bólintással felelt. Ennyi kellett. Ennyi kellett ahhoz, hogy megmutassam: igenis, tudok erős lenni, ha akarok! És most roppant erősnek éreztem magam, az első pillanatok ellenére.
Brian meglepődve bámult rám, hogy mit műveltem odabent. Az elején paráztam, elég rendesen, most meg csak úgy szórom a kedves szavakat. Mosolyogva vállat vontam neki.
- Biztos nem kell orvoshoz menned? -kérdezte sokadszorra. Nem untam az aggódó kérdését, mert más kötött le. Ugyan abban a vidám hangulatomban válaszoltam vissza egy kis hatásszünet után, hogy nem kell. Brian csak biccentett, majd nyomott az arcomra egy puszit.
***
Hazaérve dobtam Patnek egy SMS-t, hogy Bethre bíztam a boltot, mert egy kis "technikai" malőr történt. Isten igazából nem akartam a frászt hozni rá, de elég sürgősen visszakérdezett, hogy mi történt. Én csak annyit mondtam, hogy később megbeszéljük, ez nem telefonos téma. Bár nem láttam, de tudtam, hogy bólint egyet és aggódva szakítja a vonalat. Félre dobtam a telefont, és a Tv-t bámuló srácra meredtem. Nem nézett vissza, lekötötte az "érdekes" show. Halkan felnevettem, mire értetlen fejjel odakapta a tekintetét.
- Mi az? -mosolygott.
- Semmi -vágtam rá. Kérdőn felhúzta a szemöldökét és egy olyan "biztos?" nézéssel nyugtázott. -Semmi!
- Ahogy gondolod -megköszörülte a torkát. A markában tartott kapcsolót hanyagul maga mellé dobta, felém fordult és kötelesség tudóan nézett. Hol az arcomat, hol a melleimet? Lényegtelen. És itt jön a régi nóta: Lényegtelen dolgokon tényleg lényegtelen fennakadni. Én  még nem unom. Haha. -Na, mutasd a hasad.
- Hogy mi van? -nevettem fel a pólómat fogva. Megismételte határozottan, és már nyúlt a pólóm aljáért, de én rácsaptam a kezére, hogy elég legyen. Aztán rám szólt, hogy most leginkább ő felel értem (Mert, hogy most ő van velem. Miért? Nem ő bántott...). Unottan felálltam, és lassan, mellkas alá húztam a pólómat fel. Nem tudtam, hogy mi van ott. Brian viszont ahogy meglátta, riadtan káromkodott pár sort, hogy mit művelt velem az a seggfej. Aztán vettem a bátorságot, és én is lenéztem. Baszki. Pár szép kékes-zöld folt és lila folt, elpirosodott bőr. Már csak ez kellett. Ha ez gyógyulni kezd, akkor rohadt fájdalmakkal fogok küszködni. Nagyjából, mint egy jó tartós izomláz. Fantasztikus.
- Ezt jegelni kell -pattant fel hirtelen Brian a helyéről. Visszahuppantam tehetetlenül a kanapéra, és unottan hajoltam a térdemre. Bármi ellenvetésem ellenére sem hátrált meg Brian a jég tasakjaival együtt, amiket áthozott. Nem kell nekem. - De kell! -már szinte üvöltött velem, hogy engedjem már neki. -Ezzel csak segítek neked! Ha nem engeded, szarban leszel.
Megforgattam a szemem. Elterültem a kanapén, ő a kanapé mellett térdelt, és felhúzta a pólómat mellkasig. Gyengéden végig simított a sérüléseken, amire felszisszentem. Lassan engedte rá a hasamra a jeget, amit időközben egy ruhába tekert, hogy azért ne fagyjon rám.
***
Másnap reggel nagyobb fájdalmakkal keltem, mint gondoltam. Az hagyján, hogy azt hittem, a jegelés miatt nem fog fájni, de az, hogy azt hittem, nem fog fájni. Hát. Fáj, de annyira, hogy nem tudok ülni. Csak állni és feküdni. Feküdni is úgy, hogy háton. És aludni nagyon rossz így. Nem tudok kényelmesen aludni. Mindegy.
Brian segített tegnap eleget, így ma már nem zargatom. Munka közben írtam neki pár SMS-t, mert kérdezgette, hogy hogy vagyok. Megkérdezte, hogy ne jöjjön át hozzám ma is. Mondtam neki, hogy nem kell. Párszor még eljátszottuk ezt, de valahogy sikerült rábeszélnem, hogy nem kell.
Munka után azért mégis elém jött, és együtt mentünk haza.
- Mo, biztosan? -kérdezte sokadszorra.
- Bri. Jól vagyok! Tényleg! -esküdöztem.
- Jó -mosolyodott el halványan. -És? Hogy viseled?
- Jól -válaszoltam. Egy ideig elgondolkodtam, hogy mire is gondol pontosan. -Mármint mit?
- Niallt -válaszolta halkan, mert elhaladt mellettünk pár tinédzser lány, akik összesúgtak. Láthatólag rólam.
- Miért kérdezel ilyeneket? -döbbentem le. -Brian, ő egy idióta seggfej. Nem számíthattam rá soha, cserben hagyott, mint mindig, megalázott szokásához híven, és pofára ejtett többször is. Ha emlékszel, még a kezemet is megkérte. Én meg hiú ábrándokkal mondtam neki igent, csak mert ő a nagy és dicsőítő Niall Horan.
- Szóval így gondolod? -kérdezte.
Mivel Brian a magyarázatom alatt lassabbra vette a figurát, így én is őt bámulva az ő tempójára lassítottam. Brian maga elé bámult rezzenéstelen és megtagadó arccal. Nem értettem, hogy mit utál ennyire, amikor előre néztem én is, hogy megláthassam, mitől van úgy oda. Aztán megláttam. Megfagyott bennem a vér, és kiszállt az ereimből. Ahogy megláttam azt a csodás kék szempárt, a zselézett, a menő, égnek álló haját. Basszus. Rádöbbentem, hogy szeretem. De az, ahogy bánt velem. Most megérdemli, hogy én oktatom ki... ha a háta mögött is.
- Szóval így gondolod? -kérdezte.
Niall kikerekedett szeme, ahogy rám bámult. Olyan aranyosan nézett, mint egy kölyök kutya, akire nem szabad haragudni. Határozottan bólintottam egyet, majd oldalra nézett Brianre, aki dühös volt. A rezzenéstelen arcával fenyegetően nézett Niallre.
- Figyelj, nem akartalak megbántani senkivel. Csak magamtól védtelek, meg a más oldalról kapó megalázottságtól...
- És a csaj, akivel kavarsz? -szakítottam félbe.
Niall jót szórakozott a kérdésemen.
- Az egy liba. Te nem voltál ott. Egy eszetlen rajongó, aki meglátott és rám vetette magát. Ő csak azért jött oda autogramot kérni, hogy megtudja, mi van köztünk. Mármint, hogy van-e még barátnőm, vagy nincs. Ezt a kérdést mindig és mindenhol megkapom. Bárhol vagyok, bármikor, legalább százszor kérdeznek rólad. Az előző 1 hónapban is megkérdezték. Az utolsó pár napon pedig arról a rajongóról kérdeztek. Azt se tudom ki az, csak egy aláírást kért. És másnapra már egy kép, amin vele smárolok. Pedig pontosan emlékszem rá, hogy a dedikálás után repülőre ültünk és jöttünk vissza LA-ből. 

II.) Part 4./Franc

Rettentően vidáman keltem fel a mai nap reggelén. Tudtam, hogy az oldalamon valaki biztosan alszik. Az a valaki a tegnapi "szobatársam". Mindegy. Lényegtelen dolgokon tényleg lényegtelen fennakadni. Lehet, már meg lenne a 2 dolcsi.

Az ágyból kikeltem. Lassan, halkan és óvatosan távoztam a szobámból, amit most szívesen megosztottam vele, nem úgy mint jó múltkor. Lényegtelen dolgokon... jó, megpróbálom abba hagyni. :D 

A konyhába kiérve készíteni kezdtem a reggelit. Mindig is arra vágytam, hogy egyszer egy jó, amerikai család feelingű reggelem lehessen, amikor is tükörtojást sütök, mellé szalonnát (aki jobban szeretni, bacon) és pár pirítóst. Főztem még gyümölcsteát. 2 tányért vettem le, szerencsémre csörömpölve a polcról, két tálcára raktam őket, majd a kész, fejenként két tükörtojást és szalonnát rátettem, mellé 2-2 szelet pirítós (így nem kell duplán sütni, mert egyszerre 4 kenyeret süt a kütyüm). Két bögrébe öntöttem teát. Óvatosan lépkedtem, de aztán rájöttem arra, hogy egyszerre két teli pakolt tálcával nagyon életveszélyes lenne a szobaajtómig eljutni. Ha csak 4-5 méter, akkor is akadálypályát jelent ez nekem. Úgyhogy először Brian tálcáját vittem be a szobába. A srác már ébredezett, mert nagyokat ásítgatott a paplan alatt. Amikor meglátott engem, ügyesen egyensúlyozva a teli pakolt tálcával, egy hatalmas vigyor terült szét az arcán. Lejjebb húzta a takarót, és fel is ült. Kedvesen és szeretetteljesen visszamosolyogtam rá.

- Jó reggelt -köszöntöttem egy puszival, amire nem számított. Hát, én sem. Na mindegy.

- Ú, jó illata van -dicsérte meg a "főztöm". Amikor megfordultam az ajtó felé, utánam szólt, hogy hova megyek. Válaszul annyit adtam neki, hogy nem volt elég merszem 2 tálcával akadályokat kerülni. Ezen a kijelentésemen felnevetett. Visszatérve a szobába, behuppantam mellé óvatosan (a tálcával a kezemben) az ágyba, a combomra tettem és neki is álltam. Amikor észre vettem, hogy ő még nem eszik, kérdőn rá néztem. Teli szájjal. Nagyon érdekes arcot vághattam, mert rögtön elröhögte magát. Én egy ideig csak bámultam őt, hogy mi van, és tömtem még a számat kenyérrel, amikor leesett. Basszus. Ekkora barmot. Istenem. Elméletben egyből a fejemre csaptam, ami nagyon hangosan szólt.

Reggeli után elmosogattunk, Brian mosogatott, én csak törölgettem és a helyére pakoltam a cuccokat. Igen. Még, ha valaki felháborodna azon, hogy nem a nő, hanem a férfi mosogat... vannak még ilyen udvarias emberek is. És ő ajánlotta fel, ami plusz pont. Nem kellett érte könyörögnöm pár sort.

- Basszus. Elfelejtettem.

- Mit?

- Patricia megkért, hogy mindenképpen ugorjak be a mai napon dolgozni, mert a lánya nyílt napjára megy suliba. Basszus.

- Nyugi, Beth is ott van. Vele mi van? -nevetett.

- Végül is igazad van -mosolyogtam. -De azért még muszáj lesz elmennem.
Gyorsan összeszedelődzködtem, 10 perc alatt felöltöztem, 10 perc alatt valamit kezdtem a fejemmel, felkaptam az összepakolt válltáskámat és bevártam őt, míg ő is elkészül, mert felajánlotta, hogy elkísér.
Szinte gyorsan odaértünk az utcába, a beszélgetés a barátoddal tényleg sokkal jobban röpíti az időt, mintha csak egyedül, magányos farkasként ballagnál. A bolt előtt megálltunk, Brian még megölelt, adott egy csókot, én pedig elindultam befelé. Hát. Lehet, hogy a mai napot ki kellett volna hagynom, mert egy nem várt személy került a látószögembe. Beth sosem beszélt Harryről, amióta elmentek. Azt hittem, hogy már nem tartják a kapcsolatot, de ez csak egy hiú ábránd volt. Ha úgy vesszük, Harry nem ártott nekem. Csak maradt csöndben a helyén, és távol tartott Nialltől. Basszus. Ahogy rám nézett, az szinte égetett. Egy hatalmas vigyor terült szét az arcán, miközben elszakadt a barátnőjétől. Gúnyosan felhúzta a szemöldökét, de nyilván csak viccelt, így nyugisabban közelítette felém. Én persze megtántorodtam, mert abban a hitben éltem, hogy ő csak egy képzelt alak. Hát, amint megérintett (mert meg akart ölelni), ez a hit eloszlott. Valódi volt. Én meg ellöktem magamtól.
- Szia, Mo -köszöntött kedvesen. Én megilletődötten álltam ott. Azt hittem, hogy soha többé az életben nem látom őt, de aztán mégsem így lett. Remélni és hinni sosem szabad, mert mindig az ellenkezője teljesül. Franc! -Sokat nőttél.
- Aha -tartottam magamat. -Neked is szia. Pardon? -mutattam a körülöttem lévő kisállatokra. Csak Harry legyen a legnagyobb problémám, kérem!
Eleresztett, szépen kikerültem, szóval nem értem hozzá. Harry kérdőn nézett felém, majd Beth is, rám. Én csak unottan bámultam vissza, mintha csak fáradt lennék. Így tud lelombozni egy alak pár perc alatt. Fantasztikus.
A raktárban pakolva hallgattam Harry nyálas szövegét Bethnek címezve. Pár dobozt idegességemben a földre ejtettem véletlen, amire a kint lévő pár elcsendesedett. Az ötödik ilyen eset után Harry megkérdezte, hogy jól vagyok-e, nem kell-e segítség. Őszintén és azt hiszem, gorombán üvöltöttem vissza neki, hogy nem. Szóval választhatott. De igazából pont leszartam.
- Bakker, itt még mindig baromi jó a hambi -hallottam meg a rég nem hallott hangot. A gyomrom egyből görcsbe rándult. Te. Jószagú. Atya. Úr. Isten. Ne! Kérem, csak őt ne! Annyit ábrándoztam róla, tudom, de csak őt ne! És ne most!
A lépkedéseit hallottam, miközben megközelítette a raktárat. Lehunytam a szemem, és egy pillanat alatt kigondoltam, hogy hova is tudnék elrejtőzni. A szekrény! Gyorsan kapkodva futottam be az öltözőbe, és a szekrényem kulcsával csesztem el rengeteg időt. Amikor kattant a zár, gyorsan kinyitottam, és bebújtam. A kulcsot a markomban szorítottam, és a zárat húztam magam felé. Szerencsére épp, hogy befértem. Remélem, hogy hamar elmegy, mert klausztrofóbiás vagyok. Épp ezért nem zártam magamra az ajtót. Hallottam a halk lépéseket. Nagyon-nagyon reméltem, hogy nem áll meg a szekrényajtóm előtt, nem les be a résen, és nem mondja élesen a nevemet. Mint egy horrorfilmben szereplő lány, úgy reszkettem. A sötétben. Kibámultam pár csíkon és alig láttam valamit. De az a pillanat, amikor a szőke haját pillantottam meg, az örök lesz. Annyira még életemben nem ijedtem meg. Egy időre elidőzött a szekrényem előtt, de hátat fordított nekem. Szerencsére. A szabad kezemmel fogtam a számat, hogy ne hallatszódíjon annyira a reszkető levegővételem. A torkom szorított és már bőghetnékem volt, amikor hirtelen megfordult. Az én szekrényemet bámulta. Szemeztünk is egy másodpercet, mert lehunytam a szememet. Nem akartam látni azokat a szemeket. Amúgy érdekes, mert egy lány sem bújna el a "világ legjobb pasija" elől. Hát, már nem abba a sorban állok. Már Brian az, aki foglalkoztat. Kikerültem ebből az egész baromságból.
- Harry! -szólította, oldalra fordítva a fejét. Aztán lenézett a földre, amin valamit vizsgálgatott, mert el nem vette a tekintetét onnan. Mi van? Oda képzelt egy "jó" bulát?
- Mi van?! -ordított vissza. Erre megremegtem egy kicsit, mert nagyon váratlanul ért.
- Nincs itt -nevetett elszántan előttem a rohadék. -Azt mondtad, hogy itt lesz. Nincs itt! -emelte fel a hangját olyan hangerőre... volt egy dobhártyám. Remek. -Hol van?!
- Bazdmeg, nem tudom. Még itt pakolgatott, és dobált valamit.
Niall ezt megelégelte, bele vert a szekrényem ajtajába. Annak a szekrénynek az ajtajába, ahol én rejtőztem. Volt még egy dobhártyám. A szememet szorosan hunytam le, mert már komolyan mondom, hogy reszkettem. És még egyet bele vert. Addig verte, amíg a hasamig el nem ért. Basszus! Ne! Kérlek, ne! Csak az utolsót hagyd meg más szekrénynek, kérlek. Egy utolsó ütés... és megtörtént. Olyat ordítottam fel. Olyan gyomrost kaptam, hogy kiköptem majdnem a belem. A szemem kidülledt, azt hittem, hogy kifolyik. Megpróbáltam kilökni az ajtót, de Niall annyira szétverte, hogy beszorult. Beszorult levegővel csapdostam az ajtót belülről. Tudtam hogy hallják, és tudtam, hogy ki akarnak szabadítani innen. Mármint Harry. Niall csak dermedten állt a helyén és figyelte, hogy Harry próbálja egy feszítő vassal kifeszíteni az ajtót. Sikerült is neki. A klausztrofóbiám, ami nemrégen, pár másodperce előjött, elmúlt. De a fájdalom a gyomromban, az sokkal jobban fájt, amikor Niallt megláttam. Fél lábammal léptem ki a szekrényemből, máris összeestem. A térdem hangosan koppant a kövön. Én meg oldalamra dőltem és próbáltam azzal elmulasztani a hasfájásomat, hogy összegörnyedek egy kis kaviccsá. Nem sikerült. A gyomros olyan szinten erős volt, hogy azt hiszem, még gyerekem sem lehet.
- Mo? -kérdezte egy visszafojtott hang. Nem néztem fel, mert a könnyeimmel küszködtem. Nem fogok sírni, mert ez nem arról szól, hanem csak kibírhatatlanul fáj a hasam. -Basszus. Sajnálom. Nagyon sajnálom.
Niall bocsánatkérően nézett rám, és próbált "szemkontaktust" teremteni velem. Azért az idézőjel, mert én csukott szemmel, ő pedig nyitottal próbált valami jobbat tenni. Hát, nem sikerült.
- Bazdmeg. Ezt... megcsináltad -szólt rá Harry a srácra. És ezúttal egyetértettem vele.

II.) Part 3./Már megint

Lehet, hogy elhamarkodott döntés volt az, hogy rákerestem. Csak véletlen volt, nem akartam. Érdekelt, hogy mi van vele. Sajnos. A linkre kattintva megláttam egy lánnyal, egymás szájára tapadva. Velem miért nem tudott így viselkedni? Annyi idő telt el azóta... talán már nem is emlékszik rám. Talán. Talán. Talán nem is érdekli, hogy mi van velem. Mindegy, nem is kell emésztenem magam miatta. Annyira bánt minden elkövetett dolog, amit együtt csináltunk. Az a négy év. De ezt már párszor kivizsgáltam. Én naiv. Ostoba vagyok.

Brian, csak a változatosság kedvéért a Tv előtt gubbaszt és keresi magának a megfelelő csatornát. Én a fotelben a laptopommal az ölemben vágok teljes falfehér arcot, és... lassan a sírógörcs kerülget. A hasam görcsbe rándult. Remeg a gyomrom, hányni tudnék. A karom elgyengült, az ujjaimmal nem tudok az egérpadon tevékenykedni, a billentyűzeten folyamatost félrenyomom a gombokat. Szerencsémre Brian még mindig nem néz ide. A szemem benedvesedett, ahogy azt az átkozott képet vizslatom. Nem vagyok az a lány, nem vagyok tökéletes. Én egy idióta, ostoba, semmire kellő liba vagyok.

- Mo, jól vagy? -a hangja megijesztett. Egyből a sírás tört rám. A laptopot lecsaptam. A térdemre könyököltem és a tenyerembe temettem az arcomat, hogy ne lásson meg sírni. A hajam cirógatta a combomat. Csak remélni mertem, hogy eléggé vastag ahhoz, hogy szigetelje a zokogásom. Hát, tévedtem. Mint mindig, mindenben.

Brian kihúzta a könyököm alól a laptopot, felnyitotta... és meglátta a képet. Halkan olyat szólt, hogy magam is meglepődtem rajta. Miért? Miért kell engem ennyire a sírba vinni? 

- Ez egy seggfej. Ne foglalkozz vele -letérdelt elém. A karomat simogatta. Elég erőt véve magamon, eleresztettem, és ő megtudta fogni a kézfejem. Azt simogatta lassan. Lágyan. Törökülésbe váltott, majd próbált nyugtatgatni. Próbált szemkontaktust teremteni velem, de nem sikerült. Mindig a másik irányt választottam, amit ő. Oda-vissza tekergettem a nyakamat. -Nézz már rám, kérlek! -utasított hangosabban.

Engedelmeskedtem neki. Az "üvöltéséért" bocsánatot kért, halványan elmosolyodott. Csak csöndben ültünk a lakásomban, egymást bámulva.

- Örülök, hogy itt vagy -mosolyodtam el kellőképpen ahhoz, hogy elérjem a hatását; nyugodjon meg. Őszintén mosolygott vissza rám. Azt hiszem, arra gondolhatott, hogy megvagyok, jól vagyok. Hát. Lehet, hogy úgy látja, de belülről mardos a megvetés. Hogy engem gyűlölnek. És most Mo, szegény, magába roskadt. Hál' Istennek.

A telefonom megcsörrent. Megijesztett a hang. A csengőhang más volt, mint eddig. Nem akartam tudni, hogy ki hív, és nem is tudtam meg. Brian kinyomta, amint meglátta a nevet. Francba. Mégis tudom, hogy ki volt az.

- Csak Pat... -motyogta túl gyorsan. Patricia?

Csak bólintottam, mert akartam hinni a szavának. Lehet, hogy hazudik, de ez legyen a legkisebb problémám. 

Megfogtam a telefonomat, a névjegyzéket megnyitottam, és megálltam a bizonyos névnél. Először őt kell, hogy kitöröljem. Tudom, elég nevetséges, de mind idáig azon voltam, hogy biztosan visszahív, megbeszéljük a dolgokat, visszajön hozzám és minden Happy End lesz. Hát ja, itt van a végeredmény. Gratula magamnak, az eddigi kitartó munkámért, de ez már nagyon unalmas. Sorban töröltem ki a neveket. Niall Horan, Zayn Malik, Louis Tomlinson... az utolsókon elgondolkodtam. Az utolsó két ember nem ártott nekem. Nem ártottak nekem. De ha megtartom az emléküket, vagy a telefonszámukat, amiket talán már rég, a lelépésük napján töröltek, akkor sosem fogok túllépni. És megtettem. Muszáj volt lépnem, a saját érdekemben. "Bármit megadnék, csak ne nézz vissza rám."

- Mennyivel jobb -dőltem vissza megkönnyebbülten a fotelben. -Sokkalta könnyebb...

- Jó hallani -nevetett fel Brian. -És? Most mi tévő leszel? Újra böngészgeted a netet, hogy minden nap lássad a képüket? Hogy minden nap A Köcsög és az új ribancát bámult naphosszat?

- Ne hívd ribancnak az a lányt -hunytam le a szememet, hogy megvédjem a női fajt. Még a fejemet is ráztam elég erős ellenszenvvel.

- Jó. Azt megértem, hogy a csajt... oké, mégsem értem -mosolyodott el egy pillanatra. -Csak próbállak jobb kedvre hozni. Nem akarom azt nézni, hogy magadat emészted. Legyél vidám, mint anno...

- Mint anno, Vele? -kérdeztem. Döbbenet látszódott az arcán. Én csak elmosolyodtam, majd a kérdésemre gondolva gyötört a fájdalom.

Pár pillanatig mind ketten csendben hallgattuk a Tv zaját. Én egyszer vettem egy nagy levegőt, mire Brian felém kapta a tekintetét riadtan, mert az hitte, hogy megint sírok. Ezen a kijelentésén elmosolyodtam.

- Nem -gondolkodott a kérdésemen. -Mint az első randin. Mármint... v-velem.

- Ugye tudod, hogy dög unalom volt amikor a haverjaiddal dumáltál? -jegyeztem meg. Bunkó módon. Most már csak remélni tudom, hogy nem vette magára.

- Tudom. De nem arra gondolok. Hanem... -állt fel térdre, miközben közelebb jött hozzám -hanem erre -és véglegesen megcsókolt.

Annyira hirtelen jött minden. Mindenem csak őt kívánta, hogy foglalkozzon, csak velem.
Kimerített a sok szomorúság, a bánat és a bűntudat. Csak próbáltam a lélegzetemet egyenletessé hozni, miután megtörtént az... szóval a nagy betűs AZ. Igen. Mindegy, nem akarom ragozni. Mivel eléggé... szóval az első volt nekem, ezért roppant kellemetlen volt. De csak az elején. Brian (basszus, most nagyon zavarban vagyok. Itt "dadogok" össze vissza. Úristen). Kimondta, hogy szeret, és ez egy adrenalin löketet adott. Szóval felbátorodtam és boldogan kapaszkodtam meg benne. Aztán  most... mind a ketten, az ágyban lihegve, kimerülten meredünk a plafon felé. Én, mint már mondtam, a levegővétellel küszködök, Brian pedig roppant széles mosollyal pásztázza a plafont. Kicsit megrémiszt ez a maszk, amit most visel, de valahogy úgy érzem, túlságosan is átéli. Nem gondolnám, hogy neki is ez volt az első. Mert nagyon, de nagyon profin csinálta. Jó. Ez most perverz volt, de be kell vallani. Kacsintás és kis ötös!
Hirtelen rám nézett, amitől egy pillanatra levert a víz. Aztán gyorsan fölém emelkedett. Egyfajta "menedéket" biztosított nekem. Csak támaszkodott fölöttem, bámult rám, én csak pislogtam párat és felnevetett. Nem értettem, hogy mire fel, ezért megkérdeztem.
- Mi az? -próbáltam vele együtt nevetni, kisebb-nagyobb sikerrel. Szóval nem nevettem, hanem megilletődtem.
- Sosem gondoltam volna, hogy itt kötök ki. Az ágyadban.
- Akkor múltkor hol aludtál? -jegyeztem meg fél szemöldökömet felhúzva. Brian alatt próbáltam kihúzni magam, de nem sikerült, mert a két térdével leszorította a takarót, a takaró pedig a lábamat szorította le. Csodálatos. Kezd zsibbadni a lábam.
- Ne tereld a témát -nevetett. Nem tudtam, hogy ezen mi olyan vicces. Tényleg, tök értetlen fejet vágtam, vagy mi a frász? Semmit nem értettem. Brian csak ön elégedetten vigyorgott rám, és fel-fel nevetett. Nem értem. -Tudom...
- Mit? -most mi van?
- Idiótának fogok tűnni, meg gyökérnek... egyéb jelzőket is fel tudnék sorolni, de most no kedv hozzá. Szóval -húzta el a száját. Közben vissza ült az ágyra, ezzel teret hagyva nekem, és friss levegőt. Jaj de jó! Friss levegő. -De ne nevess! -úgy mint te? Ki nem hagynám! -Te voltál az első.
- Hogy mi? -olyan döbbenet telepedett az arcomra, hogy rögtön felpattantam. A takarót húztam magammal, hogy eltakarjam a mellkasom. Kérdőn és érdeklődve néztem Brianre, aki hátrahőkölt. Bágyadt vigyort eresztett felém. Haha, most ki nem ért semmit? Lenéztem magam elé a fehér (igazából világos zöld, de mosás közben ki ment belőle ez a szín) huzatra, és nem tudtam, hogy mit mondjak. Áradozzak arról, hogy mennyire jó volt pedig? Hogy mennyire profi? Hogy... most nem jut eszembe több. Lényegtelen ezen fennakadni, már mennyiszer megjegyeztem. Ha minden egyes ilyen mondatomért kapnék 1 centet, lenne... jó, ez is lényegtelen dolog, amin nem érdemes fennakadni. Visszatérve az eredeti témához. Brian. -Nekem is.

II.) Part 2./Randi

Picit késve, de kint van az új rész!! :)

Nagyjából fél kettőkor indultunk a közös mozizásra. Mármint randevúra, ahogy Brian kezdte. Nekem bármi megfelel, csak legyünk már ott!

Az járdán sétálva beszélgettünk. Brian leginkább a bringájáról beszélt, meg arról, hogy mennyi sok trükköt tud vele, majd csak el kell mennem megnézni, hogy miket tud. Szóval érdekes témánk volt.

A mozipénztárnál kikértük a jegyeket és kértünk még két szemüveget is, Brian kifizette, majd elment vett 2 üdítőt és 2 közepes pattogatott kukoricát.

- Csak sós van, de ez extrán... szóval.

- Szeretem a sósat -mosolyogtam, mielőtt aggódni kezdene. Ez vicces lesz.

- Akkor jó. Kérsz még valamit? Még egy üccsi, vagy rágcsa?

- Nem, köszönöm -nocsak, milyen figyelmes!

***

A film jó volt, kicsit untam valamelyik részénél, de aztán jött egy másik képkocka, ami tele volt izgalommal! Haha, nagyon örülök annak, hogy elhozott erre a filmre Brian. Tényleg, nem viccelek!
Mozi után beültünk egy kávézóba, Brian kért magának egy kávét (sosem gondoltam volna, hogy ő kávézik), én pedig dupla habos kapucsínót, csokidarabkákkal. Erre az "ötletemre" a pincér érdekesen nézett, majd Brianre nézett, aki fogta a fejét. Amikor a kedvesnek látszó alak elment, Brian lejjebb csúszott a székén, és takarta az arcát, de a vállrángása mindent elárult. Kinevetett. Azt jegyezte meg, hogy nem tagadhatnám, hogy nő vagyok. Gyerekesen kinyújtottam rá a nyelvem, amire halkan felnevetett. Majd még mélyebbre csúszott a széken, ezzel a térdünk összeérintkezett. Idegességemben köhintettem egyet, majd a felénk igyekező, a tálcát ügyesen egyensúlyozó palira meredtem. Két mondat között kaptuk ki a rendelést. Mit ne mondjak, az a két mondat ez volt: "Ez az öné -mondta Briannek -, ez pedig a hölgyé." A velem szemben ülő srác kelletlenül felült. Lazán megfogta a kávétejszínes tasakot, letépte a fejét, beleöntötte a kávéjába, majd a cukros tasakkal is így tett. Kényelmesen megfogta a kávéskanalat és megkeverte a csésze tartalmát. Én csak bámultam, hogy milyen menő, meg minden... ő csak halkan felnevetett. Persze én még mindig csak bámultam.
- Föld hívja Mot!
- Mi? Igen? Itt vagyok... -sütöttem le a szemem zavaromban, majd a kanállal szedegettem ki a csokidarabkákat a tejszínhabból, mire Brian ismét felnevetett. Hála az égnek.
- Nők... -forgatta meg a szemeit. Egy pár pillanatra elgondolkodott, és kijavította magát. -Nők, és a csoki. Eszméletlen.
- Hagyjad már a nőket! Meg... -gondolkodtam -meg a csokikákat is!
- Úgy beszélsz, mint egy 10 éves kisgyerek -gúnyolt.
- Te meg semmibe veszed a csokit!
- Jól van... azt hiszem, ezt a kört te nyerted, Madam.
Oké, gúnyolgass csak... majd ha hazaérünk, kicsapom a hisztit, amitől szét vet majd az ideg, és akkor döntjük el, hogy ki fog nyerni. Majd meglátjuk... csak várd ki a végét.
***
20 perc kávézóban üldögélés után Brian úgy döntött, hogy elvisz még valahova. Nos, fogott egy taxit, és mindvégig lekötött valamivel, hogy csak is őt figyeljem, és nehogy "lesni merjek", vagy hasonló. Őszintén, már majdnem javasoltam neki, hogy fesse le az ablak üvegét fekete festékkel. Mindegy, az eredmény viszont az volt, hogy megszegtem a szabályt. Kilestem egy pillanatra, és egy külvárosi helyre vitt, egy külön, szép, elzárt részre, akit szinte senki nem ismerhet. Tényleg. Olyan érintetlen és rendezett volt az egész környék. A kocsiból féltem kilépni, hátha én magam teszek tönkre valamit. Lényegtelen dolgokon fennakadni tényleg lényegtelen. Na, hagyjuk, mert ez már fárasztó.
- Kis kölyökként mindig itt lógtam a barátaimmal... 12 éves koromban költözött el a fater, szóval muszáj volt mennem. Muterék vitája után úgy döntött a húgom is, hogy jön velünk. Hogy is mondjam... nem akarom durván leírni, mert... mindegy. Szóval rendesen ivott. Tudom, érdekes, hogy a muter iszik, a fater pedig jó arc és védi a kölyköket. A filmekben és könyvekben ez máshogy szokott lenni, de a valóság teljesen másmilyen.
- Tudom... én még a szüleimet sem ismertem... ismerem.
- Mindegy. Visszaszoktam ide járni hétvégenként. Itt van a legjobb pálya. Egy ideig csak rollereztem, de amikor 14 évesen megláttam pár idősebb arcot, hogy mekkora trükkökkel alázzák a kisebbeket... totál izgatott voltam, amikor odamentem a fő arcnak látszó gyerekhez. Így szóltam: "Helló... nagyon jól bringázol." A srác csak így válaszolt vissza: "Öcsi, ez nem csak bringázás." Hátranézett a haverjaira, akik röhögtek. Én csak álltam ott. Majd a következő pillanatban királynak tartottam őket. Felemelte a bringáját a földről, elém hozta és elkezdte: "Ez egy 96-os BMX. Különleges, vastag küllőkkel, terep gumival, vas pedállal. Ennél jobbat máshol nem találsz. 2 versenyt nyertem meg vele, a megyében az első vagyok." Komolyan nézett a szemembe, és amikor látta rajtam, hogy nagyon érdekel ez az egész, mosolyogva folytatta. "Öcsi, a legjobbtól fogsz tanulni." Őszintén a meleg fos is megfagyott bennem, amikor elém gurította a menő BMX-et. Ritka kincs számomra most is. Ott tartom a szobámban, azóta nem használtam, amióta csúnyán eltaknyoltam.
- Mi történt? -kérdeztem túl hirtelen.
- Nyílt törés -sziszegte. -De nem is ez a lényeg. Remélem, hogy azóta is itt van.
Gyorsabbra vette a lépteit, majd én is rásprinteltem, mert egy kocsi közelített felénk. Ránk dudált, de nem is nagyon érdekelt. A falombok mögül kilátszott egy hatalmas villany pózna. A kis ösvényen haladva megpillantottam a pályát. Hatalmas... de tényleg.
- Sokkal kisebb -méregette Brian.
- Vagy csak te nőttél -mosolyogtam.
Brian vigyorogva felém fordult. Megfogta a karom, az ujjainkat összekulcsolta, és húzott. Azt hiszem, meglátta a "nagyobb arcokat", mert intett nekik. Láthatóan felismerték őt, mert a nevét ordibálták... vagy mi.
- Tesó! -gengszter stílusban köszöntötték egymást. -Vigyáztál a drágaságra?
- Minden bizonnyal.
- Ki a csaj? -szólalt meg a háttérből egy 23-25 év körüli pasas.
- Bocs... ő itt Mo.
- Sziasztok -köszöntem mosolyogva.
- Philip -pacsizott le velem.
- Ő itt Daryl és Will -mindkettejükkel lepacsiztam, amolyan gengszter stílusban, vagy mi és csak ott álltam ott értetlenül, miközben ők beszélgettek a régi szép időkről, meg a freestyle-ról. Meg ilyenek.
***
Vagy 2 óra őszinte unalom után Brian végre rám nézett, és őszintén szomorú mosolyt eresztett felém. Pár szót még váltottak egymással, miközben én már indultam is, mert hiába néznek rám úgy, mint egy bringás csajra, mert egy bringás pasival jöttem el erre a helyre, attól még nagyon nem érdekelnek ezek a "vérprofi vagyok a szakmában" meg "amatőr vagy, húzz el innen" vicces beszólások. Az utóbbi 3 kölyöknek lett címezve, akik úgy 14-15 év körüliek lehetnek. Amikor már indulni készültünk, Daryl félrehívott beszélni. Nekem még csak ez kellett, hogy velem is elkezdjen tárgyalni, hogy milyen színe legyen az új küllőknek. Akár egy tini csajt kérdeznél, hogy milyen színűre fesse másnapra a körmeit. Pink, vagy neon zöld? Unalmas, de komolyan unalmas!
- Csak egy szóra... -kezdte -Brian sosem hozott el ide senkit. Ha még is, az annyira ritka alkalom, hogy te most itt vagy.
- Kösz.
- Nem úgy értem... -hunyta le a szemét egy pillanatra. -Csak. Brian eléggé zárkózott srác. Kölyök kora óta ismerem. Nagy ritkán volt olyan, hogy valakitől akár segítséget kérjen az utcán... veled hogy találkozott? Te kezdeményeztél? Egy bulin...
- Nem -vágtam közbe. -Szó szerint egymásba botlottunk -mosolyogtam Brian felé, aki Philip béna poénján is jót nevetett.
Daryl őszintén mosolygott. A barnás-szőke haja kuszán állt az ég felé. Gyémánt kék szeme nagyon ritka, ezért elvesztem benne. Néhol felfedeztem benne mélyebb kék színt is, de ez már nem olyan lényeges információ egy szempárról.
Visszafordultam Brianhez, aki észrevette a boldogságom, és velem együtt mosolygott. Daryl beszélgetése jobb kedvre derített. Ritka kincs lehetek Brian számára, hogyha soha senkit nem hozott ide... bemutatni nekik.
***
Otthon a Tv-t bámultuk. Brian bámulta, én csak tettettem, mert gondolkoztam. Ő rajta.
- Brian -szólítottam meg halkan.
- Figyelek.
- Daryl... szóval mondta, hogy... -nem tudtam kinyögni, mert nem akartam elriasztani magamtól, se az "árulkodós" haverjaitól. Olyan szemekkel nézett rám, hogy szinte elröhögtem volna magam, hogy ilyen idióta vagyok, de aztán csak kinyögtem. -Daryl beszélt arról, hogy rajtam kívül senkit nem vittél oda bemutatni nekik.
Az arcán lévő meglepettség megrémített. A kikerekedett szemek, a falfehér arc. Elárulta, hogy teljesen igaza van a haverjának. Akit én jó fejnek és helyesnek tartok, de ez már döntés kérdése. Halványan elmosolyodtam, majd közelebb ültem hozzá. Fogalmam sincs, hogy mit, s miért tettem, de megcsókoltam. Esküszöm, hogy nem akartam ezzel bajt, csak össze vagyok zavarodva. Össze...