Rettentően vidáman keltem fel a mai nap reggelén. Tudtam, hogy az oldalamon valaki biztosan alszik. Az a valaki a tegnapi "szobatársam". Mindegy. Lényegtelen dolgokon tényleg lényegtelen fennakadni. Lehet, már meg lenne a 2 dolcsi.
Az ágyból kikeltem. Lassan, halkan és óvatosan távoztam a szobámból, amit most szívesen megosztottam vele, nem úgy mint jó múltkor. Lényegtelen dolgokon... jó, megpróbálom abba hagyni. :D
A konyhába kiérve készíteni kezdtem a reggelit. Mindig is arra vágytam, hogy egyszer egy jó, amerikai család feelingű reggelem lehessen, amikor is tükörtojást sütök, mellé szalonnát (aki jobban szeretni, bacon) és pár pirítóst. Főztem még gyümölcsteát. 2 tányért vettem le, szerencsémre csörömpölve a polcról, két tálcára raktam őket, majd a kész, fejenként két tükörtojást és szalonnát rátettem, mellé 2-2 szelet pirítós (így nem kell duplán sütni, mert egyszerre 4 kenyeret süt a kütyüm). Két bögrébe öntöttem teát. Óvatosan lépkedtem, de aztán rájöttem arra, hogy egyszerre két teli pakolt tálcával nagyon életveszélyes lenne a szobaajtómig eljutni. Ha csak 4-5 méter, akkor is akadálypályát jelent ez nekem. Úgyhogy először Brian tálcáját vittem be a szobába. A srác már ébredezett, mert nagyokat ásítgatott a paplan alatt. Amikor meglátott engem, ügyesen egyensúlyozva a teli pakolt tálcával, egy hatalmas vigyor terült szét az arcán. Lejjebb húzta a takarót, és fel is ült. Kedvesen és szeretetteljesen visszamosolyogtam rá.
- Jó reggelt -köszöntöttem egy puszival, amire nem számított. Hát, én sem. Na mindegy.
- Ú, jó illata van -dicsérte meg a "főztöm". Amikor megfordultam az ajtó felé, utánam szólt, hogy hova megyek. Válaszul annyit adtam neki, hogy nem volt elég merszem 2 tálcával akadályokat kerülni. Ezen a kijelentésemen felnevetett. Visszatérve a szobába, behuppantam mellé óvatosan (a tálcával a kezemben) az ágyba, a combomra tettem és neki is álltam. Amikor észre vettem, hogy ő még nem eszik, kérdőn rá néztem. Teli szájjal. Nagyon érdekes arcot vághattam, mert rögtön elröhögte magát. Én egy ideig csak bámultam őt, hogy mi van, és tömtem még a számat kenyérrel, amikor leesett. Basszus. Ekkora barmot. Istenem. Elméletben egyből a fejemre csaptam, ami nagyon hangosan szólt.
Reggeli után elmosogattunk, Brian mosogatott, én csak törölgettem és a helyére pakoltam a cuccokat. Igen. Még, ha valaki felháborodna azon, hogy nem a nő, hanem a férfi mosogat... vannak még ilyen udvarias emberek is. És ő ajánlotta fel, ami plusz pont. Nem kellett érte könyörögnöm pár sort.
- Basszus. Elfelejtettem.
- Mit?
- Patricia megkért, hogy mindenképpen ugorjak be a mai napon dolgozni, mert a lánya nyílt napjára megy suliba. Basszus.
- Nyugi, Beth is ott van. Vele mi van? -nevetett.
- Végül is igazad van -mosolyogtam. -De azért még muszáj lesz elmennem.
Gyorsan összeszedelődzködtem, 10 perc alatt felöltöztem, 10 perc alatt valamit kezdtem a fejemmel, felkaptam az összepakolt válltáskámat és bevártam őt, míg ő is elkészül, mert felajánlotta, hogy elkísér.
Szinte gyorsan odaértünk az utcába, a beszélgetés a barátoddal tényleg sokkal jobban röpíti az időt, mintha csak egyedül, magányos farkasként ballagnál. A bolt előtt megálltunk, Brian még megölelt, adott egy csókot, én pedig elindultam befelé. Hát. Lehet, hogy a mai napot ki kellett volna hagynom, mert egy nem várt személy került a látószögembe. Beth sosem beszélt Harryről, amióta elmentek. Azt hittem, hogy már nem tartják a kapcsolatot, de ez csak egy hiú ábránd volt. Ha úgy vesszük, Harry nem ártott nekem. Csak maradt csöndben a helyén, és távol tartott Nialltől. Basszus. Ahogy rám nézett, az szinte égetett. Egy hatalmas vigyor terült szét az arcán, miközben elszakadt a barátnőjétől. Gúnyosan felhúzta a szemöldökét, de nyilván csak viccelt, így nyugisabban közelítette felém. Én persze megtántorodtam, mert abban a hitben éltem, hogy ő csak egy képzelt alak. Hát, amint megérintett (mert meg akart ölelni), ez a hit eloszlott. Valódi volt. Én meg ellöktem magamtól.
- Szia, Mo -köszöntött kedvesen. Én megilletődötten álltam ott. Azt hittem, hogy soha többé az életben nem látom őt, de aztán mégsem így lett. Remélni és hinni sosem szabad, mert mindig az ellenkezője teljesül. Franc! -Sokat nőttél.
- Aha -tartottam magamat. -Neked is szia. Pardon? -mutattam a körülöttem lévő kisállatokra. Csak Harry legyen a legnagyobb problémám, kérem!
Eleresztett, szépen kikerültem, szóval nem értem hozzá. Harry kérdőn nézett felém, majd Beth is, rám. Én csak unottan bámultam vissza, mintha csak fáradt lennék. Így tud lelombozni egy alak pár perc alatt. Fantasztikus.
A raktárban pakolva hallgattam Harry nyálas szövegét Bethnek címezve. Pár dobozt idegességemben a földre ejtettem véletlen, amire a kint lévő pár elcsendesedett. Az ötödik ilyen eset után Harry megkérdezte, hogy jól vagyok-e, nem kell-e segítség. Őszintén és azt hiszem, gorombán üvöltöttem vissza neki, hogy nem. Szóval választhatott. De igazából pont leszartam.
- Bakker, itt még mindig baromi jó a hambi -hallottam meg a rég nem hallott hangot. A gyomrom egyből görcsbe rándult. Te. Jószagú. Atya. Úr. Isten. Ne! Kérem, csak őt ne! Annyit ábrándoztam róla, tudom, de csak őt ne! És ne most!
A lépkedéseit hallottam, miközben megközelítette a raktárat. Lehunytam a szemem, és egy pillanat alatt kigondoltam, hogy hova is tudnék elrejtőzni. A szekrény! Gyorsan kapkodva futottam be az öltözőbe, és a szekrényem kulcsával csesztem el rengeteg időt. Amikor kattant a zár, gyorsan kinyitottam, és bebújtam. A kulcsot a markomban szorítottam, és a zárat húztam magam felé. Szerencsére épp, hogy befértem. Remélem, hogy hamar elmegy, mert klausztrofóbiás vagyok. Épp ezért nem zártam magamra az ajtót. Hallottam a halk lépéseket. Nagyon-nagyon reméltem, hogy nem áll meg a szekrényajtóm előtt, nem les be a résen, és nem mondja élesen a nevemet. Mint egy horrorfilmben szereplő lány, úgy reszkettem. A sötétben. Kibámultam pár csíkon és alig láttam valamit. De az a pillanat, amikor a szőke haját pillantottam meg, az örök lesz. Annyira még életemben nem ijedtem meg. Egy időre elidőzött a szekrényem előtt, de hátat fordított nekem. Szerencsére. A szabad kezemmel fogtam a számat, hogy ne hallatszódíjon annyira a reszkető levegővételem. A torkom szorított és már bőghetnékem volt, amikor hirtelen megfordult. Az én szekrényemet bámulta. Szemeztünk is egy másodpercet, mert lehunytam a szememet. Nem akartam látni azokat a szemeket. Amúgy érdekes, mert egy lány sem bújna el a "világ legjobb pasija" elől. Hát, már nem abba a sorban állok. Már Brian az, aki foglalkoztat. Kikerültem ebből az egész baromságból.
- Harry! -szólította, oldalra fordítva a fejét. Aztán lenézett a földre, amin valamit vizsgálgatott, mert el nem vette a tekintetét onnan. Mi van? Oda képzelt egy "jó" bulát?
- Mi van?! -ordított vissza. Erre megremegtem egy kicsit, mert nagyon váratlanul ért.
- Nincs itt -nevetett elszántan előttem a rohadék. -Azt mondtad, hogy itt lesz. Nincs itt! -emelte fel a hangját olyan hangerőre... volt egy dobhártyám. Remek. -Hol van?!
- Bazdmeg, nem tudom. Még itt pakolgatott, és dobált valamit.
Niall ezt megelégelte, bele vert a szekrényem ajtajába. Annak a szekrénynek az ajtajába, ahol én rejtőztem. Volt még egy dobhártyám. A szememet szorosan hunytam le, mert már komolyan mondom, hogy reszkettem. És még egyet bele vert. Addig verte, amíg a hasamig el nem ért. Basszus! Ne! Kérlek, ne! Csak az utolsót hagyd meg más szekrénynek, kérlek. Egy utolsó ütés... és megtörtént. Olyat ordítottam fel. Olyan gyomrost kaptam, hogy kiköptem majdnem a belem. A szemem kidülledt, azt hittem, hogy kifolyik. Megpróbáltam kilökni az ajtót, de Niall annyira szétverte, hogy beszorult. Beszorult levegővel csapdostam az ajtót belülről. Tudtam hogy hallják, és tudtam, hogy ki akarnak szabadítani innen. Mármint Harry. Niall csak dermedten állt a helyén és figyelte, hogy Harry próbálja egy feszítő vassal kifeszíteni az ajtót. Sikerült is neki. A klausztrofóbiám, ami nemrégen, pár másodperce előjött, elmúlt. De a fájdalom a gyomromban, az sokkal jobban fájt, amikor Niallt megláttam. Fél lábammal léptem ki a szekrényemből, máris összeestem. A térdem hangosan koppant a kövön. Én meg oldalamra dőltem és próbáltam azzal elmulasztani a hasfájásomat, hogy összegörnyedek egy kis kaviccsá. Nem sikerült. A gyomros olyan szinten erős volt, hogy azt hiszem, még gyerekem sem lehet.
- Mo? -kérdezte egy visszafojtott hang. Nem néztem fel, mert a könnyeimmel küszködtem. Nem fogok sírni, mert ez nem arról szól, hanem csak kibírhatatlanul fáj a hasam. -Basszus. Sajnálom. Nagyon sajnálom.
Niall bocsánatkérően nézett rám, és próbált "szemkontaktust" teremteni velem. Azért az idézőjel, mert én csukott szemmel, ő pedig nyitottal próbált valami jobbat tenni. Hát, nem sikerült.
- Bazdmeg. Ezt... megcsináltad -szólt rá Harry a srácra. És ezúttal egyetértettem vele.
Gyorsan összeszedelődzködtem, 10 perc alatt felöltöztem, 10 perc alatt valamit kezdtem a fejemmel, felkaptam az összepakolt válltáskámat és bevártam őt, míg ő is elkészül, mert felajánlotta, hogy elkísér.
Szinte gyorsan odaértünk az utcába, a beszélgetés a barátoddal tényleg sokkal jobban röpíti az időt, mintha csak egyedül, magányos farkasként ballagnál. A bolt előtt megálltunk, Brian még megölelt, adott egy csókot, én pedig elindultam befelé. Hát. Lehet, hogy a mai napot ki kellett volna hagynom, mert egy nem várt személy került a látószögembe. Beth sosem beszélt Harryről, amióta elmentek. Azt hittem, hogy már nem tartják a kapcsolatot, de ez csak egy hiú ábránd volt. Ha úgy vesszük, Harry nem ártott nekem. Csak maradt csöndben a helyén, és távol tartott Nialltől. Basszus. Ahogy rám nézett, az szinte égetett. Egy hatalmas vigyor terült szét az arcán, miközben elszakadt a barátnőjétől. Gúnyosan felhúzta a szemöldökét, de nyilván csak viccelt, így nyugisabban közelítette felém. Én persze megtántorodtam, mert abban a hitben éltem, hogy ő csak egy képzelt alak. Hát, amint megérintett (mert meg akart ölelni), ez a hit eloszlott. Valódi volt. Én meg ellöktem magamtól.
- Szia, Mo -köszöntött kedvesen. Én megilletődötten álltam ott. Azt hittem, hogy soha többé az életben nem látom őt, de aztán mégsem így lett. Remélni és hinni sosem szabad, mert mindig az ellenkezője teljesül. Franc! -Sokat nőttél.
- Aha -tartottam magamat. -Neked is szia. Pardon? -mutattam a körülöttem lévő kisállatokra. Csak Harry legyen a legnagyobb problémám, kérem!
Eleresztett, szépen kikerültem, szóval nem értem hozzá. Harry kérdőn nézett felém, majd Beth is, rám. Én csak unottan bámultam vissza, mintha csak fáradt lennék. Így tud lelombozni egy alak pár perc alatt. Fantasztikus.
A raktárban pakolva hallgattam Harry nyálas szövegét Bethnek címezve. Pár dobozt idegességemben a földre ejtettem véletlen, amire a kint lévő pár elcsendesedett. Az ötödik ilyen eset után Harry megkérdezte, hogy jól vagyok-e, nem kell-e segítség. Őszintén és azt hiszem, gorombán üvöltöttem vissza neki, hogy nem. Szóval választhatott. De igazából pont leszartam.
- Bakker, itt még mindig baromi jó a hambi -hallottam meg a rég nem hallott hangot. A gyomrom egyből görcsbe rándult. Te. Jószagú. Atya. Úr. Isten. Ne! Kérem, csak őt ne! Annyit ábrándoztam róla, tudom, de csak őt ne! És ne most!
A lépkedéseit hallottam, miközben megközelítette a raktárat. Lehunytam a szemem, és egy pillanat alatt kigondoltam, hogy hova is tudnék elrejtőzni. A szekrény! Gyorsan kapkodva futottam be az öltözőbe, és a szekrényem kulcsával csesztem el rengeteg időt. Amikor kattant a zár, gyorsan kinyitottam, és bebújtam. A kulcsot a markomban szorítottam, és a zárat húztam magam felé. Szerencsére épp, hogy befértem. Remélem, hogy hamar elmegy, mert klausztrofóbiás vagyok. Épp ezért nem zártam magamra az ajtót. Hallottam a halk lépéseket. Nagyon-nagyon reméltem, hogy nem áll meg a szekrényajtóm előtt, nem les be a résen, és nem mondja élesen a nevemet. Mint egy horrorfilmben szereplő lány, úgy reszkettem. A sötétben. Kibámultam pár csíkon és alig láttam valamit. De az a pillanat, amikor a szőke haját pillantottam meg, az örök lesz. Annyira még életemben nem ijedtem meg. Egy időre elidőzött a szekrényem előtt, de hátat fordított nekem. Szerencsére. A szabad kezemmel fogtam a számat, hogy ne hallatszódíjon annyira a reszkető levegővételem. A torkom szorított és már bőghetnékem volt, amikor hirtelen megfordult. Az én szekrényemet bámulta. Szemeztünk is egy másodpercet, mert lehunytam a szememet. Nem akartam látni azokat a szemeket. Amúgy érdekes, mert egy lány sem bújna el a "világ legjobb pasija" elől. Hát, már nem abba a sorban állok. Már Brian az, aki foglalkoztat. Kikerültem ebből az egész baromságból.
- Harry! -szólította, oldalra fordítva a fejét. Aztán lenézett a földre, amin valamit vizsgálgatott, mert el nem vette a tekintetét onnan. Mi van? Oda képzelt egy "jó" bulát?
- Mi van?! -ordított vissza. Erre megremegtem egy kicsit, mert nagyon váratlanul ért.
- Nincs itt -nevetett elszántan előttem a rohadék. -Azt mondtad, hogy itt lesz. Nincs itt! -emelte fel a hangját olyan hangerőre... volt egy dobhártyám. Remek. -Hol van?!
- Bazdmeg, nem tudom. Még itt pakolgatott, és dobált valamit.
Niall ezt megelégelte, bele vert a szekrényem ajtajába. Annak a szekrénynek az ajtajába, ahol én rejtőztem. Volt még egy dobhártyám. A szememet szorosan hunytam le, mert már komolyan mondom, hogy reszkettem. És még egyet bele vert. Addig verte, amíg a hasamig el nem ért. Basszus! Ne! Kérlek, ne! Csak az utolsót hagyd meg más szekrénynek, kérlek. Egy utolsó ütés... és megtörtént. Olyat ordítottam fel. Olyan gyomrost kaptam, hogy kiköptem majdnem a belem. A szemem kidülledt, azt hittem, hogy kifolyik. Megpróbáltam kilökni az ajtót, de Niall annyira szétverte, hogy beszorult. Beszorult levegővel csapdostam az ajtót belülről. Tudtam hogy hallják, és tudtam, hogy ki akarnak szabadítani innen. Mármint Harry. Niall csak dermedten állt a helyén és figyelte, hogy Harry próbálja egy feszítő vassal kifeszíteni az ajtót. Sikerült is neki. A klausztrofóbiám, ami nemrégen, pár másodperce előjött, elmúlt. De a fájdalom a gyomromban, az sokkal jobban fájt, amikor Niallt megláttam. Fél lábammal léptem ki a szekrényemből, máris összeestem. A térdem hangosan koppant a kövön. Én meg oldalamra dőltem és próbáltam azzal elmulasztani a hasfájásomat, hogy összegörnyedek egy kis kaviccsá. Nem sikerült. A gyomros olyan szinten erős volt, hogy azt hiszem, még gyerekem sem lehet.
- Mo? -kérdezte egy visszafojtott hang. Nem néztem fel, mert a könnyeimmel küszködtem. Nem fogok sírni, mert ez nem arról szól, hanem csak kibírhatatlanul fáj a hasam. -Basszus. Sajnálom. Nagyon sajnálom.
Niall bocsánatkérően nézett rám, és próbált "szemkontaktust" teremteni velem. Azért az idézőjel, mert én csukott szemmel, ő pedig nyitottal próbált valami jobbat tenni. Hát, nem sikerült.
- Bazdmeg. Ezt... megcsináltad -szólt rá Harry a srácra. És ezúttal egyetértettem vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése