II.) Part 3./Már megint

Lehet, hogy elhamarkodott döntés volt az, hogy rákerestem. Csak véletlen volt, nem akartam. Érdekelt, hogy mi van vele. Sajnos. A linkre kattintva megláttam egy lánnyal, egymás szájára tapadva. Velem miért nem tudott így viselkedni? Annyi idő telt el azóta... talán már nem is emlékszik rám. Talán. Talán. Talán nem is érdekli, hogy mi van velem. Mindegy, nem is kell emésztenem magam miatta. Annyira bánt minden elkövetett dolog, amit együtt csináltunk. Az a négy év. De ezt már párszor kivizsgáltam. Én naiv. Ostoba vagyok.

Brian, csak a változatosság kedvéért a Tv előtt gubbaszt és keresi magának a megfelelő csatornát. Én a fotelben a laptopommal az ölemben vágok teljes falfehér arcot, és... lassan a sírógörcs kerülget. A hasam görcsbe rándult. Remeg a gyomrom, hányni tudnék. A karom elgyengült, az ujjaimmal nem tudok az egérpadon tevékenykedni, a billentyűzeten folyamatost félrenyomom a gombokat. Szerencsémre Brian még mindig nem néz ide. A szemem benedvesedett, ahogy azt az átkozott képet vizslatom. Nem vagyok az a lány, nem vagyok tökéletes. Én egy idióta, ostoba, semmire kellő liba vagyok.

- Mo, jól vagy? -a hangja megijesztett. Egyből a sírás tört rám. A laptopot lecsaptam. A térdemre könyököltem és a tenyerembe temettem az arcomat, hogy ne lásson meg sírni. A hajam cirógatta a combomat. Csak remélni mertem, hogy eléggé vastag ahhoz, hogy szigetelje a zokogásom. Hát, tévedtem. Mint mindig, mindenben.

Brian kihúzta a könyököm alól a laptopot, felnyitotta... és meglátta a képet. Halkan olyat szólt, hogy magam is meglepődtem rajta. Miért? Miért kell engem ennyire a sírba vinni? 

- Ez egy seggfej. Ne foglalkozz vele -letérdelt elém. A karomat simogatta. Elég erőt véve magamon, eleresztettem, és ő megtudta fogni a kézfejem. Azt simogatta lassan. Lágyan. Törökülésbe váltott, majd próbált nyugtatgatni. Próbált szemkontaktust teremteni velem, de nem sikerült. Mindig a másik irányt választottam, amit ő. Oda-vissza tekergettem a nyakamat. -Nézz már rám, kérlek! -utasított hangosabban.

Engedelmeskedtem neki. Az "üvöltéséért" bocsánatot kért, halványan elmosolyodott. Csak csöndben ültünk a lakásomban, egymást bámulva.

- Örülök, hogy itt vagy -mosolyodtam el kellőképpen ahhoz, hogy elérjem a hatását; nyugodjon meg. Őszintén mosolygott vissza rám. Azt hiszem, arra gondolhatott, hogy megvagyok, jól vagyok. Hát. Lehet, hogy úgy látja, de belülről mardos a megvetés. Hogy engem gyűlölnek. És most Mo, szegény, magába roskadt. Hál' Istennek.

A telefonom megcsörrent. Megijesztett a hang. A csengőhang más volt, mint eddig. Nem akartam tudni, hogy ki hív, és nem is tudtam meg. Brian kinyomta, amint meglátta a nevet. Francba. Mégis tudom, hogy ki volt az.

- Csak Pat... -motyogta túl gyorsan. Patricia?

Csak bólintottam, mert akartam hinni a szavának. Lehet, hogy hazudik, de ez legyen a legkisebb problémám. 

Megfogtam a telefonomat, a névjegyzéket megnyitottam, és megálltam a bizonyos névnél. Először őt kell, hogy kitöröljem. Tudom, elég nevetséges, de mind idáig azon voltam, hogy biztosan visszahív, megbeszéljük a dolgokat, visszajön hozzám és minden Happy End lesz. Hát ja, itt van a végeredmény. Gratula magamnak, az eddigi kitartó munkámért, de ez már nagyon unalmas. Sorban töröltem ki a neveket. Niall Horan, Zayn Malik, Louis Tomlinson... az utolsókon elgondolkodtam. Az utolsó két ember nem ártott nekem. Nem ártottak nekem. De ha megtartom az emléküket, vagy a telefonszámukat, amiket talán már rég, a lelépésük napján töröltek, akkor sosem fogok túllépni. És megtettem. Muszáj volt lépnem, a saját érdekemben. "Bármit megadnék, csak ne nézz vissza rám."

- Mennyivel jobb -dőltem vissza megkönnyebbülten a fotelben. -Sokkalta könnyebb...

- Jó hallani -nevetett fel Brian. -És? Most mi tévő leszel? Újra böngészgeted a netet, hogy minden nap lássad a képüket? Hogy minden nap A Köcsög és az új ribancát bámult naphosszat?

- Ne hívd ribancnak az a lányt -hunytam le a szememet, hogy megvédjem a női fajt. Még a fejemet is ráztam elég erős ellenszenvvel.

- Jó. Azt megértem, hogy a csajt... oké, mégsem értem -mosolyodott el egy pillanatra. -Csak próbállak jobb kedvre hozni. Nem akarom azt nézni, hogy magadat emészted. Legyél vidám, mint anno...

- Mint anno, Vele? -kérdeztem. Döbbenet látszódott az arcán. Én csak elmosolyodtam, majd a kérdésemre gondolva gyötört a fájdalom.

Pár pillanatig mind ketten csendben hallgattuk a Tv zaját. Én egyszer vettem egy nagy levegőt, mire Brian felém kapta a tekintetét riadtan, mert az hitte, hogy megint sírok. Ezen a kijelentésén elmosolyodtam.

- Nem -gondolkodott a kérdésemen. -Mint az első randin. Mármint... v-velem.

- Ugye tudod, hogy dög unalom volt amikor a haverjaiddal dumáltál? -jegyeztem meg. Bunkó módon. Most már csak remélni tudom, hogy nem vette magára.

- Tudom. De nem arra gondolok. Hanem... -állt fel térdre, miközben közelebb jött hozzám -hanem erre -és véglegesen megcsókolt.

Annyira hirtelen jött minden. Mindenem csak őt kívánta, hogy foglalkozzon, csak velem.
Kimerített a sok szomorúság, a bánat és a bűntudat. Csak próbáltam a lélegzetemet egyenletessé hozni, miután megtörtént az... szóval a nagy betűs AZ. Igen. Mindegy, nem akarom ragozni. Mivel eléggé... szóval az első volt nekem, ezért roppant kellemetlen volt. De csak az elején. Brian (basszus, most nagyon zavarban vagyok. Itt "dadogok" össze vissza. Úristen). Kimondta, hogy szeret, és ez egy adrenalin löketet adott. Szóval felbátorodtam és boldogan kapaszkodtam meg benne. Aztán  most... mind a ketten, az ágyban lihegve, kimerülten meredünk a plafon felé. Én, mint már mondtam, a levegővétellel küszködök, Brian pedig roppant széles mosollyal pásztázza a plafont. Kicsit megrémiszt ez a maszk, amit most visel, de valahogy úgy érzem, túlságosan is átéli. Nem gondolnám, hogy neki is ez volt az első. Mert nagyon, de nagyon profin csinálta. Jó. Ez most perverz volt, de be kell vallani. Kacsintás és kis ötös!
Hirtelen rám nézett, amitől egy pillanatra levert a víz. Aztán gyorsan fölém emelkedett. Egyfajta "menedéket" biztosított nekem. Csak támaszkodott fölöttem, bámult rám, én csak pislogtam párat és felnevetett. Nem értettem, hogy mire fel, ezért megkérdeztem.
- Mi az? -próbáltam vele együtt nevetni, kisebb-nagyobb sikerrel. Szóval nem nevettem, hanem megilletődtem.
- Sosem gondoltam volna, hogy itt kötök ki. Az ágyadban.
- Akkor múltkor hol aludtál? -jegyeztem meg fél szemöldökömet felhúzva. Brian alatt próbáltam kihúzni magam, de nem sikerült, mert a két térdével leszorította a takarót, a takaró pedig a lábamat szorította le. Csodálatos. Kezd zsibbadni a lábam.
- Ne tereld a témát -nevetett. Nem tudtam, hogy ezen mi olyan vicces. Tényleg, tök értetlen fejet vágtam, vagy mi a frász? Semmit nem értettem. Brian csak ön elégedetten vigyorgott rám, és fel-fel nevetett. Nem értem. -Tudom...
- Mit? -most mi van?
- Idiótának fogok tűnni, meg gyökérnek... egyéb jelzőket is fel tudnék sorolni, de most no kedv hozzá. Szóval -húzta el a száját. Közben vissza ült az ágyra, ezzel teret hagyva nekem, és friss levegőt. Jaj de jó! Friss levegő. -De ne nevess! -úgy mint te? Ki nem hagynám! -Te voltál az első.
- Hogy mi? -olyan döbbenet telepedett az arcomra, hogy rögtön felpattantam. A takarót húztam magammal, hogy eltakarjam a mellkasom. Kérdőn és érdeklődve néztem Brianre, aki hátrahőkölt. Bágyadt vigyort eresztett felém. Haha, most ki nem ért semmit? Lenéztem magam elé a fehér (igazából világos zöld, de mosás közben ki ment belőle ez a szín) huzatra, és nem tudtam, hogy mit mondjak. Áradozzak arról, hogy mennyire jó volt pedig? Hogy mennyire profi? Hogy... most nem jut eszembe több. Lényegtelen ezen fennakadni, már mennyiszer megjegyeztem. Ha minden egyes ilyen mondatomért kapnék 1 centet, lenne... jó, ez is lényegtelen dolog, amin nem érdemes fennakadni. Visszatérve az eredeti témához. Brian. -Nekem is.