Pár percet még elszenvedtem a padlón, majd jött két kar, ami segített felállni. Harry a jobbomon, Niall a balomon húzott fel. Nem tudtam kiegyenesedni, így csak álltam ott, görnyedten és feszülten. Magamban meg csak azon gondolkodtam, hogy Ő mi a francot keres itt? Ők. Ők mi a francot keresnek itt? A kérdésemre természetesen nem kaptam választ. Talán hangosan kéne megkérdeznem, akkor talán jutnék valamire. Mindegy. A lényeg az, hogy a gyomrosommal nem éreztem magam egálban. Niall megütött, és azt hiszem, most azonnal el akarok innen menni. Gyorsan a telefonomért matattam a táskámban. A gyors hívóra mentem, Brian neve, és már ki is csöngött. Pár csörgés után fel is vette, én pedig a mosdóba zárkózva meséltem el neki, hogy mi történt. Kicifrázott pár sor mondatot, ezzel enyhén megmosolyogtatott. Brian azt mondta, hogy már úton van. Le nem tagadhatta volna, mert dudaszók üdvözölték őt. Hát, nem siet? És nem miattam siet? De. Ő Brian. A vonal bontása után kibotorkáltam a szekrényekhez, majd át a raktárba és ki a kisállatok közé. Beth csendben etette a szőrgombócokat, így hát én a halakat etettem meg. 5 perc alatt 5 akváriumba jutott eledel, mivel Brian egy "Jól vagy?"-gyal kivette a kezemből a dobozt, felrakta a pultra és aggódóan nézett rám. Én jót szórakoztam az arckifejezésén, mire neki is megenyhültek a ráncai.
- Briaaaan! -üdvözölte hangos fogadtatásban Niall. Mögötte Harry jött, és máris odalépett Bethhez. A lányt próbálta akadályozni a munkájában, de nem sikerült neki. Niall a kezét emelte fel, hogy lepacsizzanak.
- Hát, ezt benézted -röhögött fel Harry, amikor Brianből nem váltott ki semmi reakciót. Halkan megjegyeztem én is. Csak Brian és Harry hallotta. Harryvel vigyorogva összenéztem, Brian pedig megszorította a karomat. Ami mosolygást váltott ki belőlem.
- Cső, haver. Régen láttalak. Helyzet?
- Hát... -húzta el unottan a száját Brian. Egy lépést tett előre, amitől Niall egy lépést tett hátra. -Nem is tudom. Azóta, amióta itt hagytad egyedül Mot, azóta, amióta új muffot találtál magadnak, azóta, hogy megtörtént, aminek történnie kellett -kaján mosoly terült szét az arcán. Niall megtántorodott. Kérdőn nézett rám, Brian háta mögé. Én kerültem a szemkontaktust és az üvegajtón kezdtem el kibámulni a szinte semmibe. Csak pár járókelő. Ennyi. Nem is figyeltem arra, hogy min veszekednek. Igazából le se szartam, de ez már döntés kérdése.
- Másnak valami hozzászólás? -érdeklődött Niall. És pontosan tudtam, hogy ezt a kérdést nekem címezte. Megpördültem, így engedélyeztem a szemkontaktust.
- Nem tudom -vontam vállat. -Szerintem az egál, hogy neked is van csajod, és nekem is pasim -húztam fel a szemöldököm. -De egy gyomrost azért tőlem is kapsz búcsúzóul -hosszas gondolkodás alatt rájöttem arra, hogy én nem nyújtok akkora erőt, hogy őt a padlóra küldje, így módosítottam a válaszomon -, vagy egyszerűen tőlem címezve. Így már 100% egálban lennénk. Stimmt?
Ezzel el is dőlt. Niall felkészült. Én meg csak magamban bólogattam és vigyorogtam önelégülten. Brian rám nézett, én bólintottam. Gonosz vigyor díszelgett az arcán, mikor visszafordult Niallhez. Úristen, ez... hát, fájni fog. Ismétlem, Niall felkészült. Arra, hogy egy szépséges gyomrost adnak neki. És kapott is. Nem részletezném, hogy mennyire hallható volt az ütés, csak egy szó rá: nagyon. A már annyira nem fájó gyomrom újból összerándult az őt érő ütésre. Ú, biztos fájhatott., szisszentem fel fájdalmasan, szememet résnyire húzva.
Brian megrázta a kezét egy kicsit, majd boldogan fordult vissza hozzám. Tekintetem egy pillanatra a földön ülő Niallre tévedett, aki szomorúan bámult vissza rám. Hát, engem nem ver át. Még egyszer nem.
Beth mellé léptem, mit sem törődve azzal, hogy jól elvolt Harryvel.
- Pat nevében megkérnélek arra, hogy maradj itt, intézd el az állatokat, és záráskor rendesen zárd be az ajtót -utasítottam úgy, mint ha csak én lennék a főnök. Pedig nem is. Csak meg akartam mutatni Niallnek, hogy jól megvagyok nélküle is. Beth csak biccentett. Ezzel le is van rendezve.
Megpördültem, Brian érdekesen nézett rám, én csak mosolyogtam rá. Elhaladtam a szenvedő(?) Niall mellett, egyenesen a raktárba, aztán a szekrényekhez. Fájdalmasan gondoltam vissza a történtekre, ahogy végigsimítottam a behorpasztott ajtómra. Kikaptam belőle a pulcsimat, a kulcsokat, amiket az összeesésemkor ejtettem ki a markomból. Nagy levegőt véve kaptam fel a pulóveremet, a táskát a vállamra.
- Sziasztok -köszöntem el mindenkitől. Az ajtóban álló Brianre nézve eszembe jutott valami. Vagyis két valami. -Ó, Niall -néztem az említettemre. Fájón nézett rám. Úgy nézett ki, mint akit örökre kivégeztek. -A szekrényt nem kell kifizetned, majd megoldom. És add át üdvözletem Liamnek, Zaynnek és Lounak -fordultam Harry felé. -Megvannak? Jól vannak? -kérdeztem. Erre csak egy határozatlan bólintással felelt. Ennyi kellett. Ennyi kellett ahhoz, hogy megmutassam: igenis, tudok erős lenni, ha akarok! És most roppant erősnek éreztem magam, az első pillanatok ellenére.
Brian meglepődve bámult rám, hogy mit műveltem odabent. Az elején paráztam, elég rendesen, most meg csak úgy szórom a kedves szavakat. Mosolyogva vállat vontam neki.
- Biztos nem kell orvoshoz menned? -kérdezte sokadszorra. Nem untam az aggódó kérdését, mert más kötött le. Ugyan abban a vidám hangulatomban válaszoltam vissza egy kis hatásszünet után, hogy nem kell. Brian csak biccentett, majd nyomott az arcomra egy puszit.
***
Hazaérve dobtam Patnek egy SMS-t, hogy Bethre bíztam a boltot, mert egy kis "technikai" malőr történt. Isten igazából nem akartam a frászt hozni rá, de elég sürgősen visszakérdezett, hogy mi történt. Én csak annyit mondtam, hogy később megbeszéljük, ez nem telefonos téma. Bár nem láttam, de tudtam, hogy bólint egyet és aggódva szakítja a vonalat. Félre dobtam a telefont, és a Tv-t bámuló srácra meredtem. Nem nézett vissza, lekötötte az "érdekes" show. Halkan felnevettem, mire értetlen fejjel odakapta a tekintetét.
- Mi az? -mosolygott.
- Semmi -vágtam rá. Kérdőn felhúzta a szemöldökét és egy olyan "biztos?" nézéssel nyugtázott. -Semmi!
- Ahogy gondolod -megköszörülte a torkát. A markában tartott kapcsolót hanyagul maga mellé dobta, felém fordult és kötelesség tudóan nézett. Hol az arcomat, hol a melleimet? Lényegtelen. És itt jön a régi nóta: Lényegtelen dolgokon tényleg lényegtelen fennakadni. Én még nem unom. Haha. -Na, mutasd a hasad.
- Hogy mi van? -nevettem fel a pólómat fogva. Megismételte határozottan, és már nyúlt a pólóm aljáért, de én rácsaptam a kezére, hogy elég legyen. Aztán rám szólt, hogy most leginkább ő felel értem (Mert, hogy most ő van velem. Miért? Nem ő bántott...). Unottan felálltam, és lassan, mellkas alá húztam a pólómat fel. Nem tudtam, hogy mi van ott. Brian viszont ahogy meglátta, riadtan káromkodott pár sort, hogy mit művelt velem az a seggfej. Aztán vettem a bátorságot, és én is lenéztem. Baszki. Pár szép kékes-zöld folt és lila folt, elpirosodott bőr. Már csak ez kellett. Ha ez gyógyulni kezd, akkor rohadt fájdalmakkal fogok küszködni. Nagyjából, mint egy jó tartós izomláz. Fantasztikus.
- Ezt jegelni kell -pattant fel hirtelen Brian a helyéről. Visszahuppantam tehetetlenül a kanapéra, és unottan hajoltam a térdemre. Bármi ellenvetésem ellenére sem hátrált meg Brian a jég tasakjaival együtt, amiket áthozott. Nem kell nekem. - De kell! -már szinte üvöltött velem, hogy engedjem már neki. -Ezzel csak segítek neked! Ha nem engeded, szarban leszel.
Megforgattam a szemem. Elterültem a kanapén, ő a kanapé mellett térdelt, és felhúzta a pólómat mellkasig. Gyengéden végig simított a sérüléseken, amire felszisszentem. Lassan engedte rá a hasamra a jeget, amit időközben egy ruhába tekert, hogy azért ne fagyjon rám.
***
Másnap reggel nagyobb fájdalmakkal keltem, mint gondoltam. Az hagyján, hogy azt hittem, a jegelés miatt nem fog fájni, de az, hogy azt hittem, nem fog fájni. Hát. Fáj, de annyira, hogy nem tudok ülni. Csak állni és feküdni. Feküdni is úgy, hogy háton. És aludni nagyon rossz így. Nem tudok kényelmesen aludni. Mindegy.
Brian segített tegnap eleget, így ma már nem zargatom. Munka közben írtam neki pár SMS-t, mert kérdezgette, hogy hogy vagyok. Megkérdezte, hogy ne jöjjön át hozzám ma is. Mondtam neki, hogy nem kell. Párszor még eljátszottuk ezt, de valahogy sikerült rábeszélnem, hogy nem kell.
Munka után azért mégis elém jött, és együtt mentünk haza.
- Mo, biztosan? -kérdezte sokadszorra.
- Bri. Jól vagyok! Tényleg! -esküdöztem.
- Jó -mosolyodott el halványan. -És? Hogy viseled?
- Jól -válaszoltam. Egy ideig elgondolkodtam, hogy mire is gondol pontosan. -Mármint mit?
- Niallt -válaszolta halkan, mert elhaladt mellettünk pár tinédzser lány, akik összesúgtak. Láthatólag rólam.
- Miért kérdezel ilyeneket? -döbbentem le. -Brian, ő egy idióta seggfej. Nem számíthattam rá soha, cserben hagyott, mint mindig, megalázott szokásához híven, és pofára ejtett többször is. Ha emlékszel, még a kezemet is megkérte. Én meg hiú ábrándokkal mondtam neki igent, csak mert ő a nagy és dicsőítő Niall Horan.
- Szóval így gondolod? -kérdezte.
Mivel Brian a magyarázatom alatt lassabbra vette a figurát, így én is őt bámulva az ő tempójára lassítottam. Brian maga elé bámult rezzenéstelen és megtagadó arccal. Nem értettem, hogy mit utál ennyire, amikor előre néztem én is, hogy megláthassam, mitől van úgy oda. Aztán megláttam. Megfagyott bennem a vér, és kiszállt az ereimből. Ahogy megláttam azt a csodás kék szempárt, a zselézett, a menő, égnek álló haját. Basszus. Rádöbbentem, hogy szeretem. De az, ahogy bánt velem. Most megérdemli, hogy én oktatom ki... ha a háta mögött is.
- Szóval így gondolod? -kérdezte.
Niall kikerekedett szeme, ahogy rám bámult. Olyan aranyosan nézett, mint egy kölyök kutya, akire nem szabad haragudni. Határozottan bólintottam egyet, majd oldalra nézett Brianre, aki dühös volt. A rezzenéstelen arcával fenyegetően nézett Niallre.
- Figyelj, nem akartalak megbántani senkivel. Csak magamtól védtelek, meg a más oldalról kapó megalázottságtól...
- És a csaj, akivel kavarsz? -szakítottam félbe.
Niall jót szórakozott a kérdésemen.
- Az egy liba. Te nem voltál ott. Egy eszetlen rajongó, aki meglátott és rám vetette magát. Ő csak azért jött oda autogramot kérni, hogy megtudja, mi van köztünk. Mármint, hogy van-e még barátnőm, vagy nincs. Ezt a kérdést mindig és mindenhol megkapom. Bárhol vagyok, bármikor, legalább százszor kérdeznek rólad. Az előző 1 hónapban is megkérdezték. Az utolsó pár napon pedig arról a rajongóról kérdeztek. Azt se tudom ki az, csak egy aláírást kért. És másnapra már egy kép, amin vele smárolok. Pedig pontosan emlékszem rá, hogy a dedikálás után repülőre ültünk és jöttünk vissza LA-ből.
Brian megrázta a kezét egy kicsit, majd boldogan fordult vissza hozzám. Tekintetem egy pillanatra a földön ülő Niallre tévedett, aki szomorúan bámult vissza rám. Hát, engem nem ver át. Még egyszer nem.
Beth mellé léptem, mit sem törődve azzal, hogy jól elvolt Harryvel.
- Pat nevében megkérnélek arra, hogy maradj itt, intézd el az állatokat, és záráskor rendesen zárd be az ajtót -utasítottam úgy, mint ha csak én lennék a főnök. Pedig nem is. Csak meg akartam mutatni Niallnek, hogy jól megvagyok nélküle is. Beth csak biccentett. Ezzel le is van rendezve.
Megpördültem, Brian érdekesen nézett rám, én csak mosolyogtam rá. Elhaladtam a szenvedő(?) Niall mellett, egyenesen a raktárba, aztán a szekrényekhez. Fájdalmasan gondoltam vissza a történtekre, ahogy végigsimítottam a behorpasztott ajtómra. Kikaptam belőle a pulcsimat, a kulcsokat, amiket az összeesésemkor ejtettem ki a markomból. Nagy levegőt véve kaptam fel a pulóveremet, a táskát a vállamra.
- Sziasztok -köszöntem el mindenkitől. Az ajtóban álló Brianre nézve eszembe jutott valami. Vagyis két valami. -Ó, Niall -néztem az említettemre. Fájón nézett rám. Úgy nézett ki, mint akit örökre kivégeztek. -A szekrényt nem kell kifizetned, majd megoldom. És add át üdvözletem Liamnek, Zaynnek és Lounak -fordultam Harry felé. -Megvannak? Jól vannak? -kérdeztem. Erre csak egy határozatlan bólintással felelt. Ennyi kellett. Ennyi kellett ahhoz, hogy megmutassam: igenis, tudok erős lenni, ha akarok! És most roppant erősnek éreztem magam, az első pillanatok ellenére.
Brian meglepődve bámult rám, hogy mit műveltem odabent. Az elején paráztam, elég rendesen, most meg csak úgy szórom a kedves szavakat. Mosolyogva vállat vontam neki.
- Biztos nem kell orvoshoz menned? -kérdezte sokadszorra. Nem untam az aggódó kérdését, mert más kötött le. Ugyan abban a vidám hangulatomban válaszoltam vissza egy kis hatásszünet után, hogy nem kell. Brian csak biccentett, majd nyomott az arcomra egy puszit.
***
Hazaérve dobtam Patnek egy SMS-t, hogy Bethre bíztam a boltot, mert egy kis "technikai" malőr történt. Isten igazából nem akartam a frászt hozni rá, de elég sürgősen visszakérdezett, hogy mi történt. Én csak annyit mondtam, hogy később megbeszéljük, ez nem telefonos téma. Bár nem láttam, de tudtam, hogy bólint egyet és aggódva szakítja a vonalat. Félre dobtam a telefont, és a Tv-t bámuló srácra meredtem. Nem nézett vissza, lekötötte az "érdekes" show. Halkan felnevettem, mire értetlen fejjel odakapta a tekintetét.
- Mi az? -mosolygott.
- Semmi -vágtam rá. Kérdőn felhúzta a szemöldökét és egy olyan "biztos?" nézéssel nyugtázott. -Semmi!
- Ahogy gondolod -megköszörülte a torkát. A markában tartott kapcsolót hanyagul maga mellé dobta, felém fordult és kötelesség tudóan nézett. Hol az arcomat, hol a melleimet? Lényegtelen. És itt jön a régi nóta: Lényegtelen dolgokon tényleg lényegtelen fennakadni. Én még nem unom. Haha. -Na, mutasd a hasad.
- Hogy mi van? -nevettem fel a pólómat fogva. Megismételte határozottan, és már nyúlt a pólóm aljáért, de én rácsaptam a kezére, hogy elég legyen. Aztán rám szólt, hogy most leginkább ő felel értem (Mert, hogy most ő van velem. Miért? Nem ő bántott...). Unottan felálltam, és lassan, mellkas alá húztam a pólómat fel. Nem tudtam, hogy mi van ott. Brian viszont ahogy meglátta, riadtan káromkodott pár sort, hogy mit művelt velem az a seggfej. Aztán vettem a bátorságot, és én is lenéztem. Baszki. Pár szép kékes-zöld folt és lila folt, elpirosodott bőr. Már csak ez kellett. Ha ez gyógyulni kezd, akkor rohadt fájdalmakkal fogok küszködni. Nagyjából, mint egy jó tartós izomláz. Fantasztikus.
- Ezt jegelni kell -pattant fel hirtelen Brian a helyéről. Visszahuppantam tehetetlenül a kanapéra, és unottan hajoltam a térdemre. Bármi ellenvetésem ellenére sem hátrált meg Brian a jég tasakjaival együtt, amiket áthozott. Nem kell nekem. - De kell! -már szinte üvöltött velem, hogy engedjem már neki. -Ezzel csak segítek neked! Ha nem engeded, szarban leszel.
Megforgattam a szemem. Elterültem a kanapén, ő a kanapé mellett térdelt, és felhúzta a pólómat mellkasig. Gyengéden végig simított a sérüléseken, amire felszisszentem. Lassan engedte rá a hasamra a jeget, amit időközben egy ruhába tekert, hogy azért ne fagyjon rám.
***
Másnap reggel nagyobb fájdalmakkal keltem, mint gondoltam. Az hagyján, hogy azt hittem, a jegelés miatt nem fog fájni, de az, hogy azt hittem, nem fog fájni. Hát. Fáj, de annyira, hogy nem tudok ülni. Csak állni és feküdni. Feküdni is úgy, hogy háton. És aludni nagyon rossz így. Nem tudok kényelmesen aludni. Mindegy.
Brian segített tegnap eleget, így ma már nem zargatom. Munka közben írtam neki pár SMS-t, mert kérdezgette, hogy hogy vagyok. Megkérdezte, hogy ne jöjjön át hozzám ma is. Mondtam neki, hogy nem kell. Párszor még eljátszottuk ezt, de valahogy sikerült rábeszélnem, hogy nem kell.
Munka után azért mégis elém jött, és együtt mentünk haza.
- Mo, biztosan? -kérdezte sokadszorra.
- Bri. Jól vagyok! Tényleg! -esküdöztem.
- Jó -mosolyodott el halványan. -És? Hogy viseled?
- Jól -válaszoltam. Egy ideig elgondolkodtam, hogy mire is gondol pontosan. -Mármint mit?
- Niallt -válaszolta halkan, mert elhaladt mellettünk pár tinédzser lány, akik összesúgtak. Láthatólag rólam.
- Miért kérdezel ilyeneket? -döbbentem le. -Brian, ő egy idióta seggfej. Nem számíthattam rá soha, cserben hagyott, mint mindig, megalázott szokásához híven, és pofára ejtett többször is. Ha emlékszel, még a kezemet is megkérte. Én meg hiú ábrándokkal mondtam neki igent, csak mert ő a nagy és dicsőítő Niall Horan.
- Szóval így gondolod? -kérdezte.
Mivel Brian a magyarázatom alatt lassabbra vette a figurát, így én is őt bámulva az ő tempójára lassítottam. Brian maga elé bámult rezzenéstelen és megtagadó arccal. Nem értettem, hogy mit utál ennyire, amikor előre néztem én is, hogy megláthassam, mitől van úgy oda. Aztán megláttam. Megfagyott bennem a vér, és kiszállt az ereimből. Ahogy megláttam azt a csodás kék szempárt, a zselézett, a menő, égnek álló haját. Basszus. Rádöbbentem, hogy szeretem. De az, ahogy bánt velem. Most megérdemli, hogy én oktatom ki... ha a háta mögött is.
- Szóval így gondolod? -kérdezte.
Niall kikerekedett szeme, ahogy rám bámult. Olyan aranyosan nézett, mint egy kölyök kutya, akire nem szabad haragudni. Határozottan bólintottam egyet, majd oldalra nézett Brianre, aki dühös volt. A rezzenéstelen arcával fenyegetően nézett Niallre.
- Figyelj, nem akartalak megbántani senkivel. Csak magamtól védtelek, meg a más oldalról kapó megalázottságtól...
- És a csaj, akivel kavarsz? -szakítottam félbe.
Niall jót szórakozott a kérdésemen.
- Az egy liba. Te nem voltál ott. Egy eszetlen rajongó, aki meglátott és rám vetette magát. Ő csak azért jött oda autogramot kérni, hogy megtudja, mi van köztünk. Mármint, hogy van-e még barátnőm, vagy nincs. Ezt a kérdést mindig és mindenhol megkapom. Bárhol vagyok, bármikor, legalább százszor kérdeznek rólad. Az előző 1 hónapban is megkérdezték. Az utolsó pár napon pedig arról a rajongóról kérdeztek. Azt se tudom ki az, csak egy aláírást kért. És másnapra már egy kép, amin vele smárolok. Pedig pontosan emlékszem rá, hogy a dedikálás után repülőre ültünk és jöttünk vissza LA-ből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése