II.) Part 15./*Replay*

Niall a lábamat átkarolva térdelt a járdán, zokogott, remegett a válla, remegett az egész teste. Én pedig nem tudtam, hogy mit tegyek. Most nem akartam faképnél hagyni, mert a legbelül bujkáló "Szeretlek, Niall Horan!" énem kikukucskált a rejtekhelyéről. És vissza is húzódott, amikor a rengeteg gondolat gátolta, hogy előbújjon az érzés. Nem mertem semmit lépni. Bíztam abban, hogy lassan vége lesz az egésznek, legalább lenyugszik, haza viszem, vagy ő visz haza engem, elmegyünk aludni és reggel majd felkelünk úgy, hogy nem tudjuk, mi van a másikkal. Győzött a félő, bujkáló kis énem. Erőt vett magán... erőt vettem magamon, és lehajoltam. Épp annyira, hogy megpusziljam Niall feje búbját, amit bár tele zselézett, és 2 napik mosni fogom a számat... de úgy éreztem, hogy megérte. Mert Niall felnézett, a könnyes szemeiben észre vettem a kis fiút, azt a félős, ártatlan tekintetet, ami akkor bukkan elő, amikor egy bevásárló központban veszti el az anyukáját valaki, aki még gyerek. Mosolyogva megsimítottam a fejét. Niall még szorosabban ölelte a lábaimat, és még jobban zokogni kezdett. És még jobban úgy éreztem, hogy én is mindjárt sírva fakadok, mert ez így nem állapot. Tudom. Unalmas a szöveg, de még mindig szeretem Niallt. Tudom, most nagyon szánalmas vagyok, hogy nagyjából 10 perccel ezelőttig szidalmaztam, napokon, heteken át lebecsültem. És mindig eszembe jut, hogy ő is emberből van, mint sokan mások ezen a "csodálatos" világon, ami egyáltalán nem csodálatos, hanem pusztul. Az emberiség pusztítja a világot. Ahelyett, hogy védenék. De nem akarok eltérni a tárgytól. Ott tartottam, hogy... ja igen. Szóval, akármennyiszer is szidtam, azt azért tettem, mert rettenetesen fájt a nélküle eltöltött, elszenvedett idő. És igen. Tudom. Megint szánalmas vagyok, mert Brian is ott volt/van, talán még mindig. Vele is úgy voltam, hogy szeretem, sosem akarom elveszíteni. Erre tessék, elvesztettem. Lehet, hogy csak barátoknak kellett volna maradnunk. Én nem tudom elviselni, hogy más lányok hívogatják, és ő sem tudja elviselni, hogy a többszörös ex pasim legyeskedik körülöttem. Ó... épp ez az. Basszus. Niall jól mondta. Tényleg vak vagyok. Mert Brian többször is megvédett magamtól, a fájdalmaktól, a keserűségtől. Basszus. Istenem. Briant tarthatnám én hősömnek, de ehelyett vele is úgy bántam, mint egy boszorkány. Mindenki ki akart menteni a gödörből, amibe magamtól ugortam bele, mert arra gondoltam, hogy nincs senkim, mindenki utál... amikor valójában én távolodtam el mindenkitől. Jobban bele gondolva a helyzetbe, Pat rengetegszer sürgött-forgott körülöttem, de nem vettem észre, mert éppenséggel a lelki állapotom a béka segge alá becsülődött. Beth pedig nem szakított Harryvel, mert ők a "cuki" páros. Nem őket kell hibáztatnom azért, amit én elszenvedtem. Beth is rengetegszer hívott a srácokhoz, tényleg. Rengetegszer. Csak én akkor nem voltam túl jó barátságban Niallel. Briantől pedig biztos, hogy magamtól távolodtam el. Mert ha nem én lettem volna a ludas, akkor még mindig itt lenne mellettem, és védelmezne még a portól is, hogy rám ne szálljon. De nekem fontosabb volt egy idióta kép, amin éppenséggel nem Niall volt, és éppenséggel nem Niall fejét célozták meg egy Revolverrel. Hogy én mekkora idióta vagyok.

- Szeretlek.

Niall felkapta a fejét, láthatólag örült a kijelentésemnek. Nem sokáig.

- De nem akarlak megbántani -figyelmeztettem előre. Késő volt. -Briant mondhatom hősömnek. Mindig mellettem állt, felhúzott, amikor a padlón voltam. Kihúzott a gödörből, amibe képes voltam még én magam, a szabad akaratomtól függetlenül beleugornom, és sikeresen összeszedte a szilánkjaimat, összeragasztgatott és egyben tartott, ameddig csak ereje volt.

- Ez szép gondolat.

Biccentettem.

- Nem akarok fájdalmat neked, eskü, hogy nem. De most per pillanat rengeteg érzés cikázik a fejemben. Van egy "Team Niall" és egy "Team Brian" rivalgás belül. A szívem és az agyam fele-fele akar mindkettőtöket.

- Engem miért? -tette fel a kérdést.

- Évek óta szeretlek, mint barátot, mint ellenséget, mint pasit. Csak tudom, hogy újból pofára ejtesz, mint egy vajas kenyeret. Mert nem vagyok macska nő.

- Brian mennyivel jobb nálam?

- A szívem azt sugallja, hogy mindig megvéd, amikor szarban vagyok. Az agyam viszont azt, hogy soha nem tudná elviselni, ha veled beszélek. És mindenképp tartani fogjuk valamennyire a kapcsolatot, mert Beth és Harry az örök pár.

Biccentett. 

- Gyere, szálljunk be a kocsiba. Kezdek átfagyni -dörzsölgettem a karomat.

Nagy nehezen feltápászkodott, leporolta a nadrágja térdét.. Aprót köhintett, és megállt mellettem. Fürkészte az arcomat valami reakció gyanánt, hátha. De nem tettem semmit, csak halványan elmosolyodtam és elindultam a kocsi felé. Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót és beültem a vezetőülés mellé. Miközben becsatoltam az övet, Niall is megérkezett. Érzéketlenül tekerte jobbra-balra a kormánykereket, és talán egyszer nézett rám. Elindulás előtt.

- Nem viszel haza?

- Itt alszol, nem? -kérdezett vissza hanyagul.

- Hát legyen -biccentettem.

Kinyitotta előttem az ajtót, illedelmesen. Még ismeri ezt a jellemet, amikor azt hittem, hogy a történtek után megint én leszek a bűnbak.
Harry és Zayn a konyhában beszélgettek. Csak egy pillanatra kukkantottam be, és amikor rám néztek, elkerekedett szemekkel, némi jó kedvvel az arcukon, odaköszöntem nekik. Ők csak az üvegüket emelték és mosolyogva biccentettek, majd folytatták a beszélgetést. Niall ezalatt az idő alatt levetette a cipőjét, kibújt a pulcsijából, amit a fogasra akasztott és elhaladt mellettem. A nappaliban leült Liam mellé, a kanapéra, aki Louisval játszott a konzolon. Megtámasztottam magamat a falon, mint aki jól végezte dolgát, és néztem, hogy mit csinálnak. Niall a fejét fogta, könyökét a térdén pihentette és nézett a földre. Louis rosszkedvűen vizsgálta Niall arckifejezését, Liam pedig köhintett, megveregette a fiú vállát, ellökte magát a kanapétól és felém igyekezett.
- Mit csináltál vele? -rosszallóan méregetett. Feltűnően ideges volt, a piát éreztem a leheletében. Nem fogtam meg a karját, de tudtam, hogy lángba borult a teste az alkoholtól. Ide-oda nézegetett, majd később, a válaszomra várva megismételte a kérdést.
- Megmondtam neki, hogy szerelmes vagyok belé.
- Ez komoly? -kerekedett el a szeme.
- És szerelmes vagyok Brianbe is.
- Bakker, Mo! Nem veszed észre, hogy Niall mióta szeret téged? Nagyjából 3 éve te vagy neki a minden.
- Ja, csak azt a történetet kifelejted az egészből, hogy én is szeretem, és akárhányszor mondtam neki igent, ő mindig pofára ejtett. Nem akarok még egyszer ebbe a csapdába esni! Legutóbb megkérte a kezem, és mi lett belőle? Faképnél hagyott egy hülye utazás miatt LA-be. Milyen ember az ilyen? Aki a menyasszonyát hagyja hátra, mintsem megbeszélné vele a dolgokat?! Mond meg nekem, Liam! MILYEN EMBER AZ ILYEN?!?! -a végén már ordítottam. Ezzel az egésszel pedig mindenki figyelmét magamra vettem. A konyhából érdeklődően kijött a helyszínre Harry és Zayn "ez jó lesz" arckifejezéssel. A kanapén Louis is minket nézett, legfőképp engem. Niall pedig felállt, és rám nézett.
- Hogy milyen ember az ilyen? -szűrte a fogai között. Nagyot nyeltem, amikor megindult. -Hogy milyen ember az ilyen?! -ismételte meg hangosabban. -Hogy milyen ember az ilyen! Hányszor akarod hallani, hogy szeretlek? Hányszor akarod azt hallani, hogy sajnálom? Ha? Hányszor?
- És te hányszor fogsz még visszalökni a gödörbe? És hányszor fogtok szarni rám? És másvalaki hányszor fog kihúzni onnét, ahová ti belöktetek és hátrahagytatok?
- Ide figyelj, kicsi szívem -bökött a mellkasomra Niall. -Nem tudom, mit nem tudsz felfogni azzal az okos kis eszecskéddel -szúrt a homlokomra -, de azt igazán felfoghatnád, hogy magad miatt csináltam, amit csináltam. Nem tudom, hányszor mondjam még el neked, hogy híresnek lenni rettentő feladat, főleg, a One Direction számára. 2/5 része a rajongótábornak őrült, mazochista állat. Ne tudd meg, hogy mennyi e-mail, üzenet, kép érkezik a fiókunkra. Ha akarod, meg is nézheted őket, csak hidd el, nem szándékosan tettem mindent!
- Én ezt mindet értem, csak azt nem, hogy miért nem tudtál volna velem leülni, és megbeszélni mindezt? Azért szerintem az értelmi szintem meg van hozzá!
Niall ekkor olyan vörös fejjel, amilyennel még nem láttam, meredt rám, karját megemelte. A háta mögé néztem, ahol Louis, a kanapétól elrugaszkodott, és sebtében próbált nyúlni Niall felé. Egy másodperc alatt történt, hogy mindenkivel legalább negyed másodpercre összenéztem, és egy másodperc töredéke alatt éreztem az arcomon azt a csípő érzést, amit eddig soha. A fejem elfordult Zayn irányába. A lendületes ütés, amit kaptam, az teljesen meglendített Zayn irányába. Konkrétan az ölébe estem. Szerencsére (annak ellenére, hogy részegnek gondoltam) megtartott, és gyorsan leültetett a földre, a hirtelen eséstől. Az arcomhoz kaptam. Könnyeztem. Könnyes szemekkel néztem fel Niallre, aki döbbenten maga elé bámult, majd le rám. A kezét nézte, aztán bocsánatkérően engem. Közelített egy lépést, de én inkább megfutamodtam, és a földön kúszva, sírva, rettegve távolodtam tőle, ameddig csak tudtam. És a cél az ajtó volt. Ahhoz erőm pedig már nem volt, hogy felálljak, kinyissam az ajtót és elfussak a szabad világba.

II.) Part 14./Nem

Niall, ahogy ígérte, egy utcával lentebb rakott le azért, hogy Brian végképp se hagyjon fel velem. Igaz, nem tudom, hogy mit érez irántam. Őszintén? Az én véleményem szerint semmit. Már semmit. De akkor sem kísérteném a sorsot, ha lehet.

Katie, mivel nem avattuk be a "tervbe", nem értette, hogy miért nem rakott ki a házuk előtt, mert az sokkal könnyebb lett volna. Hát. Nem is tudom. Szerintem nem, de akkor sem avathatom még bele a dolgokba. Még túl kezdő. Annyira nem bízhatok meg benne, mint gondolnám.

- Gyalog? -idegeskedett Brian, amikor meglátott minket a járdán sétálva.

- Na azt ne mond, hogy azóta vártál... -tettettem az unalmast. 

- Mióta? -kapkodta a fejét köztünk Katie, mint egy kis bárányka.

- Érdekel? -hagyta tudaton kívül Brian a húgát.

- Nem nagyon -bunkóztam.

- Pedig érdekelhetne...

- Miért viselkedsz úgy, mint egy lány? -nevettem erőltetetten. Jó színész lehetek, mivel bekapta a horgot.

- Tudni akarom, hogy mi a frászért gyalog jöttetek... 4 km-t!

- Jó idő van -vontam meg a vállam.

- 5 fok van. Mínuszban.

- Most mi a franc bajotok van? Én ide fagyok. Menjünk már be! -ordított Katie türelmetlenül. Szegény. Próbálta venni a fonalat, hogy mi van.

Végül pár perc farkasszemezés után bementünk a házba. Hátranéztem, hogy ellenőrizzem, Niall mégis hol van, nem-e jött utánunk. És nem... vagyis hát sötétben nem láttam egy alakot sem.

Végre az a jó meleg... annyira megfagytam odakint, hogy melegem lett idebent. A radiátornak dőltem, hogy jobban melegedjek. Brian addig főzött teát mindenkinek. Elgondolkoztatott egy darabig az, hogy most miért voltam vele ilyen bunkó... és miért volt ő velem ilyen... nem tudom milyen. Aggodalmaskodó? Fogalmam sincs. De arról viszont van, hogy jól esik a meleg radiátorból áradó hő. Mint a szeretet.

- Tessék -tartott felém egy bögre mézes-citromos teát Brian. Elvettem tőle, majd tovább ment, és Katie kezébe nyomta a másik bögrét. Amint visszafordult, elhaladt mellettem, ügyet sem vetve arra, hogy én mennyire úgy nézhettem ki, aki beszélni akar vele. Azon voltam, hogy kinyissam a szám, de nem sikerült. Nem tudtam, hogy jó időzítés-e bocsánatot kérni azért a vitáért, amit én kezdeményeztem. Ott ültem fél órán keresztül a kanapén, és nem tudtam... Nem mertem hozzászólni. Végül már az ajtóban szólaltam meg, muszájból.

- Köszönöm a teát. És -húztam el egy kicsit az időt, hogy átgondolhassam a dolgokat -bocs.

- Miért?

- Hogy bunkóztam...

- Nem... miért mentél vissza Niallhez?

- Mi? -kerekedett el a szemem. -Én? Nem... kibékültünk. Nagy ügy. Na és? Mit változtat ez a mi kapcsolatunkon?! -szóltam el magam. Bakker. Ne!

- A kapcsolatunkon? -ismételte meg. -Semmit. Abszolút semmit -válaszolta közömbösen.

Becsapta előttem az ajtót, mintha valaki csöngetett volna, aztán heccből elszaladt. Kitágult pupillával néztem a fa ajtót. Sokkolt az egész, hogy Brian így bánik velem. Tudom, én tévedtem a legnagyobbat. Én vétettem a legnagyobb hibát, amit csak lehetett. És tudom... ezt megérdemeltem, de ezzel egy világ omlott össze bennem.
Amint felfogtam, hogy mi történt velem, legördült az első könnycsepp az arcomon. Bólintottam, amolyan "oké" szerűen, majd megfordultam. Megilletődve mentem le a lentebb lévő utcába, ahol Niall mondta, hogy megvár. Az arcom falfehér lehetett, émelyegtem, szédültem. Minden bajom volt. És szerencsére izgulnom nem kellett, mert Niall a kocsijának dőlve, ölbe tett kézzel kapkodta a fejét hol az egyik, hol a másik irányba. Mihelyst észrevett, ellökte magát a kocsitól, és felém igyekezett. Én a földet fürkésztem, de amint megláttam a cipőjét, elfogott a zokogás, és az ölébe zuhantam.
- Mo! -szólított. -Mi történt? Szálljunk be a kocsiba.
Aprót bólintottam. És elmeséltem neki, hogy mi volt.
Niall első reagálása egy durva kormánykerékbe ütés volt, amire lehajtotta a fejét. Nem tudtam, hogy mire fel, nem értettem semmit, de annyira nem érdekelt, mint jóllakottságnál egy tál leves. A harmadik reakció viszont érdeklődést keltett fel bennem. Ugyanis... kiszállt a kocsiból, erősen bevágta az ajtót. És egyenesen haladt az utcán. Először arra gondoltam, hogy csak jár egyet. Aztán változott a gondolatom, mivel lefordult. Pont abba az utcába, ahol Brian lakik. A francba., gondoltam. Kinyitottam a kocsi ajtaját. Vagyis. Próbáltam kinyitni, de... bezárt! Bezárt a kocsijába. A legszörnyűbb viszont az, hogy nem lehetek ott, és nem védhetem meg Briant, akinek van egy kishúga, Katie, akit nemrég hoztam ki a bajból, mivel a szerelme meghalt... és ha Briannek is baja esik, akkor a lánynak nem nagyon marad senkije. Talán visszakerül az anyjához. Fogalmam sincs. Az sem biztos, hogy tudnak a másikról. Mindegy. Egy a lényeg, mégpedig az, hogy ha Niall és Brian összeütköznek... Katie szeme láttára. Annak bizony nem lesz jó vége. Már magam előtt elképzeltem az egészet: Brian ajtót nyit Niallnek, aki köszönés nélkül ráront, a földön hevernek, ütik egymás arcát. Vérre mennek, aki hamarabb meghal, az a vesztes. Nem teheti ezt velem! A legjobb eset is az, hogy kapnak a másiktól néhányat, de előtte beszélnek egy témáról. És a témában én vállaltam a főszerepet. Remek.
A zsebemből előhúztam a telefonomat, és tudtam, hogy már túl késő, de azért tárcsáztam Brian számát. Nem vette fel, hanem kinyomta. Tárcsáztam Katie számát... ő sem vette fel. Végül Niall volt az utolsó választás. Kicsöngött, és pár perc múlva fel is vette valaki. Valaki... komolyan, mintha a vonalast hívtam volna.
- Mondjad.
- Niall! Ne csinálj semmit, érted!?
- Nyugi van -nevetett. -Ki vagy hangosítva, Kicsim.
Kicsim? A levegő úgy megakadt a torkomon, a szemem úgy kitágult... köpni-nyelni nem tudtam abban a pillanatban. Most mi a... miért hívott "Kicsim"-nek?
- Szia, Mo -csengett fel szomorúan Brian hangja.
Ne! Bazdmeg Niall, mi a fenét művelsz!??
- Szia -köszöntem vissza. Az ujjaim elkezdtek zsibbadni. -Niall. Megmondanád nekem, hogy miért zártál be a kocsidba?
- Mert akkor nem hagytad volna, hogy beszéljünk. Mint férfi a férfival.
- Aha... oké. Értem. Mikor akarnál esetleg haza vinni?
- Mindjárt megyek, 5 perc. Amúgy is nálam alszol, nem?
- Ő... aha. Ahogy mondod -most vagy féltékennyé akarja tenni Briant, vagy tényleg szeret még és valamit beszívott... inkább az első a lehetséges válasz. De ha beavatott volna... nem haragudtam volna meg.
Letette a telefont. Azután a beszélgetés után úgy döntöttem, hogy muszáj megkérdeznem Nialltől, hogy mégis mit érez valójában irántam. Bár ez nagy barom kérdés lenne. Miért beszélnénk erről, amikor úgy is tudjuk a másikról, hogy más tetszik neki, vagy mást szeret. Az ember lehet érdeklődő... de. Nem érdekel. Megkérdezem, hogy ez egy csel volt-e, és mennyire vált be.
Niall ahogy beszállt a kocsiba, rám nézett és rám mosolygott. Megkérdeztem tőle, hogy mi volt ez az egész.
- Hadd szenvedjen a kis köcsög. Megérdemli, ahogy bánik veled. Hidd el, 2 nap múlva az ajtód elé térdel és könyörög, hogy visszafogadd.
- Mégis mit műveltél? -érintettem meg a kezét, amire felszisszent és elhúzta azt. Ránéztem a karjára. Foltos, kézlenyomat virít rajta. -Mi a francot csináltál?
- Kapott egy tockost. És?
- Mondtam neked, hogy Katie is ott van! Sőt. Nagyon jól tudtad! Miért csináltad ezt?
- Katie a fürdőben volt. Sok mindent nem látott. Max annyiról tudhat, amit mondtam Briannek, hogy mi történt. Röviden: lefejelte az asztal sarkát, és azért jegeli.
- Ja... szóval ennyivel elintézted? Kösz. Igazán szólhattál volna. Most rögtön oda kell mennem!
- NEM! -ordított rám.
- Engedj ki!
- NEM! -ordított tovább. Kinyitottam a kocsi ajtaját, már félig kint voltam az úton, de a karomnál fogva visszarántott az ülésre. Elszorította az ereimet is, a kezem elzsibbadt. -Nem-mehetsz-el! -szűrte szigorúan a fogai közül.
- Senkim nem vagy, hogy rám parancsolj! Eressz el!
- Mo -szólított meg, miközben a karom szorításán enyhített egy keveset. -Én szeretlek.
- És? Most arra vársz, hogy az öledbe hullok, mert te egy nagy "Rock sztár" vagy? A híres One Direction énekese? Milliók szerelme? Egy kicseszett szótól azt hiszed, hogy megbocsátok mindent? Azt hiszed, hogy hatalmad van mindenki felett? Pedig nem! NINCSEN! Neked senkid nincs, aki csakis magadért szeret! Niall. Fogd már fel, hogy nem vagy senki! Ha azt hiszed, hogy legalább ezrek szeretnek téged... akkor nagyot tévedsz. Senki nem ismer, csak a családod. Azok ott, világ szerte, a directionerek... csak a zenédért szeretnek. Ha igazán megismernének, ledöbbennél, mennyien kerülnének el.
- Fogd már be!
- Mi van? Fáj az igazság, te hősszerelmes?
- Igen! Az fáj, hogy nem veszed észre, hogy mennyire szeretlek, és nem fogod fel, mert vak vagy, hogy Brian nem az, aki megadna mindent. Csak egy bringás seggfej, aki...
- Ki ne mond, hogy kihasznált, mert te voltál az, aki többször is faképnél hagyott. Kösz, de innentől egyedül is boldogulok. Nem kell a segítséged. Nem érdekel, hogy mit gondolsz. Az egész életem egy bűn, csalódás... talán jobb lett volna, ha Brian magamra hagy, amikor megöltem volna magam. Miattad.
- Miattam? -kerekedett el a szeme. Bólintottam. -Mo. Ne csináld! -láttam a szemein, hogy megbánt mindent. Tudtam, hogy csak megjátssza az egészet. Nincs olyan, hogy igaz szerelem. De olyat láttam, amit nem sokszor. Niall sírni kezdett. Elvesztem a könnyes szemeiben, amik elkezdtek vörösödni. -Kérlek! Ne hagyj egyedül! Te mondtad, hogy senki nem szeret a családon kívül, hogy senki nem ismer igazán. Te vagy az egyetlen, akivel megosztottam a titkaimat. Kérlek. Ne hagyj egyedül!
- Niall. Itt az ideje, hogy rádöbbenj... neked legalább családod van. Én szülők nélkül nőttem fel. Az egyetlen, akiben idáig megbíztam, az te voltál. De mihelyst elkezdtél megint meghozni helyettem is döntéseket... megváltoztál az alatt az út alatt. Nem ilyen voltál.
- Tudom. És sajnálom. Kérlek.
Kiszálltam a kocsiból. A hűs szellő megcsapta az arcomat. A kezemet zsebre dugtam, könyökömmel löktem vissza a kocsi ajtót. Elindultam a járdán. Mögülem az ajtó nyitódását hallottam, és gyors, egyre hangosodó lépéseket. Tudtam, hogy Niall volt az, ezért gyorsítottam. De elém vágott, lerogyott a földre, és a lábamat átkarolva zokogott tovább.