II.) Part 16./Seb

A pírt az arcomon megérintettem. A csípő érzéssel együtt valami nyálkásat is éreztem. Undorítónak tűnt. Első érintésre. Másodszorra pedig mint a sűrített víz. Amint elvettem az ujjaimat a számtól, rögtön szemet szúrt a piros, nyálkás vérem. Elkeseredettségemben már majdnem elájultam. A szememet már lassan lecsuktam, mert nem bírtam ép ésszel felfogni, hogy mi történt. Amikor a nevemet hallottam, és lépteket hallottam, felébredtem. A pupillám a tizedrészére zsugorodott, a lélegzet vételem és a szívverésem felgyorsult. Niall lehajolt hozzám, megfogta a kezemet. Nem húztam el. Féltem. Nagyon is féltem. Ahogy végignéztem a társaságon, láttam mindenki szemében a bánatot, a felindulást és az aggódást, hogy most mi lesz.

- Hozok egy pohár vizet és egy konyharuhát -a véres ujjaimon húzta végig hüvelykujját, és harapott bele alsó ajkába. A haját összekócolta, amikor felállt.

Kijelentése valamennyire megnyugtatott. Bethet kerestem a szemeimmel. Ott állt Harry mögött. Döbbenten nézte a valaha volt legjobb barátnőjét, aztán mikor észre vette, hogy őt bámulom, kibújt Harry háta mögül, és az oly régóta nem hallott hangján megszólalt.

- Jaj, Mo! Jól vagy? -ült le mellém törökülésbe és átölelt. Sajnos nem voltam abban a lelki állapotban, hogy viszonozzam neki, de azért jól esett. Aprót bólintottam. -Úgy sajnálom, hogy ez történt.

A kijelentésre összetört a konyhában egy pohár, mire Harry odakapta a fejét. Kitágult szemekkel csapta meg Zayn karját, mire Liam is felfigyelt. Louis is a látvány részese volt, de úgy gondolta, inkább rájuk hagyja és odajött hozzánk. Kedvesen megkérdezte, hogy jól vagyok-e, próbálta terelni a témát. Sikerült is neki az egészről elvonni a figyelmemet, de nyugtalanított, hogy nem tudtam, mi van a szomszédban. Próbáltam felállni. Térdre sikerült, de onnantól nyöszörögve támasztottam magam. Lendületet véve sikerült kiegyenesednem, mire kiestem egy időre az egyensúlyomból, de Lou megtartott. Megköszöntem neki, és elindultam mezítláb a konyhába. Louis egy gyors mozdulattal megragadta a csuklómat és visszatartott.

- Hadd nézzem meg -sóhajtottam, és a konyha felé néztem, úgy folyattam -, hogy mi történt. -Nem engedett a szorításon, ezzel egyetemben nemlegesen megrázta a fejét. -Kérlek. Eressz!

Lehunyta a szemét. Pár pillanatot várt, majd elengedett. Utolsó pillantást vetettem az ülő Bethre. Amikor elindultam, Louis bánatosan a lányra nézett, aki a földet pásztázta és párszor a körmét piszkálta.

Amint benéztem a konyhába... először az összetört üveget kerestem, amit meg is találtam... aztán felnéztem. Niall a konyhapulton ült, lehajtott fejjel. Harry a jobbján, Zayn pedig a balján "védte", Liam pedig a lapátot kereste és a kis söprűt. A szilánkoktól jól messze megálltam, és ahogy tudtam, kihúztam magam. Bátran megálltam és megszólaltam. Mintha... misem történt volna.

- Azért, mert mindent elcseszel, nem kell összetörnöd a poharat -mosolyogtam kedvesen. Nem akartam haragot. A kezemet a hátam mögött összekulcsoltam. Éreztem, ahogy a szám szélén, az államon és az arcomon megalvad a vér, de annyira nem zavart. Niall felnézett. -Tudod -nézett rám egy pillanatra Harry, de még mindig Niallre koncentráltam -, elgondolkodtam egy, s máson. Az, hogy megütöttél... nem kellett volna. De az, amiket előtte mondtál. Hogy szeretsz... és én megint képbe hoztam Briant, aki nincs itt, és semmi köze a kettőnk ügyéhez, ugyan is nem tudok vele párkapcsolatot létesíteni. Sőt, mi több. Újból barátok sem lehetünk -jelentettem ki igazságmondóan. Liam egy pillanatra megállt előttem, a szemébe nézett, ő is az én szemeimet vizsgálta, és elmosolyodott. Biccentettem és újból figyeltem a mozdulatlan szőkeséget. -Ahogy te kitartóan maradtál mellettem, és nem hagytál semmi rosszat, segítettél nekem, őszintén beszélhettem veled. Talán őszintébben, mint Bethtel soha. Mert megtudtam bízni benned. Meg tudok bízni benned. De tudod nagyon jól, hogy nehéz mindazért megbocsátanom, amiért annyiszor a vajas felemre ejtettél.

- Tudom, és sajnálom -rekedt hangon morgott.

- Niall. Én szeretlek téged. Csak sosem akartam őszintén hinni benne, mert mindig elkeserített pár dolog.

A kék szemeivel felnézett. Őszintén kíváncsi volt arra, hogy nem-e ugratom. Felvont szemöldökkel nézett, én pedig csak mosolyogtam. Az ő képén is szétterült a mosoly, amikor elrugaszkodott a konyhapulttól, és Zayn közbe szólt.

- Ne, ne! Szilánk, haver.

- Szarok rá.
Önfeledten vigyorgott, még akkor is, amikor a szilánkokon átgyalogolt és azok belevájódtak a talpába. Kicsit leguggolt, a combomnál átölelt, és felemelt. Nevetve (gondolom a fájdalom is benne volt a nevetésében) forgott velem együtt a konyhában. Én csak mosolyogtam és tartottam magam. Niall vállára tettem a kezem, hogy valami támaszt kapjak. Lejjebb csúsztatott, fejünk nagyjából egy vonalban volt és az történt, ami már jó rég óta nem történt. Egymás szemébe néztünk, őszintén, nem zavartatva magunkat. Az idő olyan lassú volt. Minden lassan ment, lelassult Zayn és Harry is. Abban a pillanatban csak mi voltunk. Lassan közeledett ajkunk a másikéhoz és lassan nyomódott a másikéra. Hosszas volt a csók. Mind ez, másik szemszögből sokkal gyorsabbnak tűnhetett. Nagyjából, mint egy normális csók. De ez most nem nagyon érdekelt.
- Jó, elég lesz drága galamb pár -szólt ránk Louis. Ekkor eszembe jutott a Kevinnek nevezett galamb, amit akkor szorongatott folyton, amikor először találkoztunk. -Bazdmeg. Mi ez a vértócsa alattatok? Mo, menstruálsz?
- Nem, dehogy -hebegtem zavartan.
- A barom átgázold a szilánk tengeren -köhintett Harry. Miközben elhaladt mellettünk, megpaskolta Niall vállát és kiment. Gondolom Bethhez. Hallottam, ahogy suttogja, mi történt, és, hogy Beth is örült, mert valami sipákoló hangot hallottam. Ez vicces volt.
- Utat, doki érkezik! -jött be Liam a konyhába mindenkit félrelökött. -Ülj le, lábakat az asztalra! Sebészkedünk.
- Figyu, Liam... szerintem te semmit nem értesz a sebészethez. Majd én megoldom. A kisállatok közt már "gyógyítottam" meg párat, amikor szálka állt a mancsocskájukba...
Liam bólintott, csalódottan, hogy most nem ő lehet a hős, rakta le az asztalra a "Sebész" cuccot. Niall leült, lábát felrakta az asztalra. Előkészítettem a csipeszt, egy fertőtlenítő kendőt, kértem egy konyharuhát, amivel utólag meg tudom törölni a lábát, egy tálat, amire a kiszedett üveget teszem és egy pohár vizet biztonság esetére. Eléggé undorodom az ilyen harci feladatoktól, de most bizonyítani akartam magamnak vele.
Egyesével fogtam meg a szilánkokat. Azt hittem, hogy lesz vagy száz, de ez inkább csak a tized része volt. A legkisebbel kezdtem, és folytattam a legnagyobb darabokig. Niall fájdalmasan felszisszent és szenvedett ott helyben. Liam, hogy csináljon valamit, felseperte a szilánkokat, és feltörölte a vértócsát, aminek a nyoma látszódni fog még egy ideig.
Az utolsó szilánknál tartottam, és amikor azt is kihúztam, egy fertőtlenítős kendővel végigtöröltem a talpát, amire már ordított. Szó szerint. Ezután lekentem a sebeket, és bekötöttem a lábfejét. 2-3 napig nem nagyon járhat, szóval hivatalosan is fekvő betegnek minősül.
- Jó, most Zayn, fogd meg Niallt a válla alatt. Louis, te pedig a lábánál és vigyétek be a szobájába.
- Most komolyan 2 napig nem mehetek sehova?
- Ez van. Kell engem szeretni -viccelődtem. Elmosolyodott, és adtam egy puszit az arcára. Vissza akarta adni, de a két srác megszívatta és gyorsan besiettek vele a szobájába. Igaz, útközben direkt leejtették egyszer... kétszer. Háromszor, de sikerült ágyba kerülnie.
- Szia -szólalt meg mögülem egy halk hang. Hátra fordultam és Bethtel találtam szembe magam. Vissza köszöntem. -Hogy-hogy Őt választottad?
- Kap még egy esélyt. Ha ezt is elszúrja, akkor tényleg...
- Nem... -szakított félbe. -Akkor? Miért Briant választottad? Helyettem?
- Nem tudom. Nem találtalak, amikor igen, akkor Harryvel voltál.
- Igaz. Annyira sajnálom, Mo!
- Semmi baj. Lényeg, hogy már itt vagy -mosolyogtam.

II.) Part 15./*Replay*

Niall a lábamat átkarolva térdelt a járdán, zokogott, remegett a válla, remegett az egész teste. Én pedig nem tudtam, hogy mit tegyek. Most nem akartam faképnél hagyni, mert a legbelül bujkáló "Szeretlek, Niall Horan!" énem kikukucskált a rejtekhelyéről. És vissza is húzódott, amikor a rengeteg gondolat gátolta, hogy előbújjon az érzés. Nem mertem semmit lépni. Bíztam abban, hogy lassan vége lesz az egésznek, legalább lenyugszik, haza viszem, vagy ő visz haza engem, elmegyünk aludni és reggel majd felkelünk úgy, hogy nem tudjuk, mi van a másikkal. Győzött a félő, bujkáló kis énem. Erőt vett magán... erőt vettem magamon, és lehajoltam. Épp annyira, hogy megpusziljam Niall feje búbját, amit bár tele zselézett, és 2 napik mosni fogom a számat... de úgy éreztem, hogy megérte. Mert Niall felnézett, a könnyes szemeiben észre vettem a kis fiút, azt a félős, ártatlan tekintetet, ami akkor bukkan elő, amikor egy bevásárló központban veszti el az anyukáját valaki, aki még gyerek. Mosolyogva megsimítottam a fejét. Niall még szorosabban ölelte a lábaimat, és még jobban zokogni kezdett. És még jobban úgy éreztem, hogy én is mindjárt sírva fakadok, mert ez így nem állapot. Tudom. Unalmas a szöveg, de még mindig szeretem Niallt. Tudom, most nagyon szánalmas vagyok, hogy nagyjából 10 perccel ezelőttig szidalmaztam, napokon, heteken át lebecsültem. És mindig eszembe jut, hogy ő is emberből van, mint sokan mások ezen a "csodálatos" világon, ami egyáltalán nem csodálatos, hanem pusztul. Az emberiség pusztítja a világot. Ahelyett, hogy védenék. De nem akarok eltérni a tárgytól. Ott tartottam, hogy... ja igen. Szóval, akármennyiszer is szidtam, azt azért tettem, mert rettenetesen fájt a nélküle eltöltött, elszenvedett idő. És igen. Tudom. Megint szánalmas vagyok, mert Brian is ott volt/van, talán még mindig. Vele is úgy voltam, hogy szeretem, sosem akarom elveszíteni. Erre tessék, elvesztettem. Lehet, hogy csak barátoknak kellett volna maradnunk. Én nem tudom elviselni, hogy más lányok hívogatják, és ő sem tudja elviselni, hogy a többszörös ex pasim legyeskedik körülöttem. Ó... épp ez az. Basszus. Niall jól mondta. Tényleg vak vagyok. Mert Brian többször is megvédett magamtól, a fájdalmaktól, a keserűségtől. Basszus. Istenem. Briant tarthatnám én hősömnek, de ehelyett vele is úgy bántam, mint egy boszorkány. Mindenki ki akart menteni a gödörből, amibe magamtól ugortam bele, mert arra gondoltam, hogy nincs senkim, mindenki utál... amikor valójában én távolodtam el mindenkitől. Jobban bele gondolva a helyzetbe, Pat rengetegszer sürgött-forgott körülöttem, de nem vettem észre, mert éppenséggel a lelki állapotom a béka segge alá becsülődött. Beth pedig nem szakított Harryvel, mert ők a "cuki" páros. Nem őket kell hibáztatnom azért, amit én elszenvedtem. Beth is rengetegszer hívott a srácokhoz, tényleg. Rengetegszer. Csak én akkor nem voltam túl jó barátságban Niallel. Briantől pedig biztos, hogy magamtól távolodtam el. Mert ha nem én lettem volna a ludas, akkor még mindig itt lenne mellettem, és védelmezne még a portól is, hogy rám ne szálljon. De nekem fontosabb volt egy idióta kép, amin éppenséggel nem Niall volt, és éppenséggel nem Niall fejét célozták meg egy Revolverrel. Hogy én mekkora idióta vagyok.

- Szeretlek.

Niall felkapta a fejét, láthatólag örült a kijelentésemnek. Nem sokáig.

- De nem akarlak megbántani -figyelmeztettem előre. Késő volt. -Briant mondhatom hősömnek. Mindig mellettem állt, felhúzott, amikor a padlón voltam. Kihúzott a gödörből, amibe képes voltam még én magam, a szabad akaratomtól függetlenül beleugornom, és sikeresen összeszedte a szilánkjaimat, összeragasztgatott és egyben tartott, ameddig csak ereje volt.

- Ez szép gondolat.

Biccentettem.

- Nem akarok fájdalmat neked, eskü, hogy nem. De most per pillanat rengeteg érzés cikázik a fejemben. Van egy "Team Niall" és egy "Team Brian" rivalgás belül. A szívem és az agyam fele-fele akar mindkettőtöket.

- Engem miért? -tette fel a kérdést.

- Évek óta szeretlek, mint barátot, mint ellenséget, mint pasit. Csak tudom, hogy újból pofára ejtesz, mint egy vajas kenyeret. Mert nem vagyok macska nő.

- Brian mennyivel jobb nálam?

- A szívem azt sugallja, hogy mindig megvéd, amikor szarban vagyok. Az agyam viszont azt, hogy soha nem tudná elviselni, ha veled beszélek. És mindenképp tartani fogjuk valamennyire a kapcsolatot, mert Beth és Harry az örök pár.

Biccentett. 

- Gyere, szálljunk be a kocsiba. Kezdek átfagyni -dörzsölgettem a karomat.

Nagy nehezen feltápászkodott, leporolta a nadrágja térdét.. Aprót köhintett, és megállt mellettem. Fürkészte az arcomat valami reakció gyanánt, hátha. De nem tettem semmit, csak halványan elmosolyodtam és elindultam a kocsi felé. Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót és beültem a vezetőülés mellé. Miközben becsatoltam az övet, Niall is megérkezett. Érzéketlenül tekerte jobbra-balra a kormánykereket, és talán egyszer nézett rám. Elindulás előtt.

- Nem viszel haza?

- Itt alszol, nem? -kérdezett vissza hanyagul.

- Hát legyen -biccentettem.

Kinyitotta előttem az ajtót, illedelmesen. Még ismeri ezt a jellemet, amikor azt hittem, hogy a történtek után megint én leszek a bűnbak.
Harry és Zayn a konyhában beszélgettek. Csak egy pillanatra kukkantottam be, és amikor rám néztek, elkerekedett szemekkel, némi jó kedvvel az arcukon, odaköszöntem nekik. Ők csak az üvegüket emelték és mosolyogva biccentettek, majd folytatták a beszélgetést. Niall ezalatt az idő alatt levetette a cipőjét, kibújt a pulcsijából, amit a fogasra akasztott és elhaladt mellettem. A nappaliban leült Liam mellé, a kanapéra, aki Louisval játszott a konzolon. Megtámasztottam magamat a falon, mint aki jól végezte dolgát, és néztem, hogy mit csinálnak. Niall a fejét fogta, könyökét a térdén pihentette és nézett a földre. Louis rosszkedvűen vizsgálta Niall arckifejezését, Liam pedig köhintett, megveregette a fiú vállát, ellökte magát a kanapétól és felém igyekezett.
- Mit csináltál vele? -rosszallóan méregetett. Feltűnően ideges volt, a piát éreztem a leheletében. Nem fogtam meg a karját, de tudtam, hogy lángba borult a teste az alkoholtól. Ide-oda nézegetett, majd később, a válaszomra várva megismételte a kérdést.
- Megmondtam neki, hogy szerelmes vagyok belé.
- Ez komoly? -kerekedett el a szeme.
- És szerelmes vagyok Brianbe is.
- Bakker, Mo! Nem veszed észre, hogy Niall mióta szeret téged? Nagyjából 3 éve te vagy neki a minden.
- Ja, csak azt a történetet kifelejted az egészből, hogy én is szeretem, és akárhányszor mondtam neki igent, ő mindig pofára ejtett. Nem akarok még egyszer ebbe a csapdába esni! Legutóbb megkérte a kezem, és mi lett belőle? Faképnél hagyott egy hülye utazás miatt LA-be. Milyen ember az ilyen? Aki a menyasszonyát hagyja hátra, mintsem megbeszélné vele a dolgokat?! Mond meg nekem, Liam! MILYEN EMBER AZ ILYEN?!?! -a végén már ordítottam. Ezzel az egésszel pedig mindenki figyelmét magamra vettem. A konyhából érdeklődően kijött a helyszínre Harry és Zayn "ez jó lesz" arckifejezéssel. A kanapén Louis is minket nézett, legfőképp engem. Niall pedig felállt, és rám nézett.
- Hogy milyen ember az ilyen? -szűrte a fogai között. Nagyot nyeltem, amikor megindult. -Hogy milyen ember az ilyen?! -ismételte meg hangosabban. -Hogy milyen ember az ilyen! Hányszor akarod hallani, hogy szeretlek? Hányszor akarod azt hallani, hogy sajnálom? Ha? Hányszor?
- És te hányszor fogsz még visszalökni a gödörbe? És hányszor fogtok szarni rám? És másvalaki hányszor fog kihúzni onnét, ahová ti belöktetek és hátrahagytatok?
- Ide figyelj, kicsi szívem -bökött a mellkasomra Niall. -Nem tudom, mit nem tudsz felfogni azzal az okos kis eszecskéddel -szúrt a homlokomra -, de azt igazán felfoghatnád, hogy magad miatt csináltam, amit csináltam. Nem tudom, hányszor mondjam még el neked, hogy híresnek lenni rettentő feladat, főleg, a One Direction számára. 2/5 része a rajongótábornak őrült, mazochista állat. Ne tudd meg, hogy mennyi e-mail, üzenet, kép érkezik a fiókunkra. Ha akarod, meg is nézheted őket, csak hidd el, nem szándékosan tettem mindent!
- Én ezt mindet értem, csak azt nem, hogy miért nem tudtál volna velem leülni, és megbeszélni mindezt? Azért szerintem az értelmi szintem meg van hozzá!
Niall ekkor olyan vörös fejjel, amilyennel még nem láttam, meredt rám, karját megemelte. A háta mögé néztem, ahol Louis, a kanapétól elrugaszkodott, és sebtében próbált nyúlni Niall felé. Egy másodperc alatt történt, hogy mindenkivel legalább negyed másodpercre összenéztem, és egy másodperc töredéke alatt éreztem az arcomon azt a csípő érzést, amit eddig soha. A fejem elfordult Zayn irányába. A lendületes ütés, amit kaptam, az teljesen meglendített Zayn irányába. Konkrétan az ölébe estem. Szerencsére (annak ellenére, hogy részegnek gondoltam) megtartott, és gyorsan leültetett a földre, a hirtelen eséstől. Az arcomhoz kaptam. Könnyeztem. Könnyes szemekkel néztem fel Niallre, aki döbbenten maga elé bámult, majd le rám. A kezét nézte, aztán bocsánatkérően engem. Közelített egy lépést, de én inkább megfutamodtam, és a földön kúszva, sírva, rettegve távolodtam tőle, ameddig csak tudtam. És a cél az ajtó volt. Ahhoz erőm pedig már nem volt, hogy felálljak, kinyissam az ajtót és elfussak a szabad világba.

II.) Part 14./Nem

Niall, ahogy ígérte, egy utcával lentebb rakott le azért, hogy Brian végképp se hagyjon fel velem. Igaz, nem tudom, hogy mit érez irántam. Őszintén? Az én véleményem szerint semmit. Már semmit. De akkor sem kísérteném a sorsot, ha lehet.

Katie, mivel nem avattuk be a "tervbe", nem értette, hogy miért nem rakott ki a házuk előtt, mert az sokkal könnyebb lett volna. Hát. Nem is tudom. Szerintem nem, de akkor sem avathatom még bele a dolgokba. Még túl kezdő. Annyira nem bízhatok meg benne, mint gondolnám.

- Gyalog? -idegeskedett Brian, amikor meglátott minket a járdán sétálva.

- Na azt ne mond, hogy azóta vártál... -tettettem az unalmast. 

- Mióta? -kapkodta a fejét köztünk Katie, mint egy kis bárányka.

- Érdekel? -hagyta tudaton kívül Brian a húgát.

- Nem nagyon -bunkóztam.

- Pedig érdekelhetne...

- Miért viselkedsz úgy, mint egy lány? -nevettem erőltetetten. Jó színész lehetek, mivel bekapta a horgot.

- Tudni akarom, hogy mi a frászért gyalog jöttetek... 4 km-t!

- Jó idő van -vontam meg a vállam.

- 5 fok van. Mínuszban.

- Most mi a franc bajotok van? Én ide fagyok. Menjünk már be! -ordított Katie türelmetlenül. Szegény. Próbálta venni a fonalat, hogy mi van.

Végül pár perc farkasszemezés után bementünk a házba. Hátranéztem, hogy ellenőrizzem, Niall mégis hol van, nem-e jött utánunk. És nem... vagyis hát sötétben nem láttam egy alakot sem.

Végre az a jó meleg... annyira megfagytam odakint, hogy melegem lett idebent. A radiátornak dőltem, hogy jobban melegedjek. Brian addig főzött teát mindenkinek. Elgondolkoztatott egy darabig az, hogy most miért voltam vele ilyen bunkó... és miért volt ő velem ilyen... nem tudom milyen. Aggodalmaskodó? Fogalmam sincs. De arról viszont van, hogy jól esik a meleg radiátorból áradó hő. Mint a szeretet.

- Tessék -tartott felém egy bögre mézes-citromos teát Brian. Elvettem tőle, majd tovább ment, és Katie kezébe nyomta a másik bögrét. Amint visszafordult, elhaladt mellettem, ügyet sem vetve arra, hogy én mennyire úgy nézhettem ki, aki beszélni akar vele. Azon voltam, hogy kinyissam a szám, de nem sikerült. Nem tudtam, hogy jó időzítés-e bocsánatot kérni azért a vitáért, amit én kezdeményeztem. Ott ültem fél órán keresztül a kanapén, és nem tudtam... Nem mertem hozzászólni. Végül már az ajtóban szólaltam meg, muszájból.

- Köszönöm a teát. És -húztam el egy kicsit az időt, hogy átgondolhassam a dolgokat -bocs.

- Miért?

- Hogy bunkóztam...

- Nem... miért mentél vissza Niallhez?

- Mi? -kerekedett el a szemem. -Én? Nem... kibékültünk. Nagy ügy. Na és? Mit változtat ez a mi kapcsolatunkon?! -szóltam el magam. Bakker. Ne!

- A kapcsolatunkon? -ismételte meg. -Semmit. Abszolút semmit -válaszolta közömbösen.

Becsapta előttem az ajtót, mintha valaki csöngetett volna, aztán heccből elszaladt. Kitágult pupillával néztem a fa ajtót. Sokkolt az egész, hogy Brian így bánik velem. Tudom, én tévedtem a legnagyobbat. Én vétettem a legnagyobb hibát, amit csak lehetett. És tudom... ezt megérdemeltem, de ezzel egy világ omlott össze bennem.
Amint felfogtam, hogy mi történt velem, legördült az első könnycsepp az arcomon. Bólintottam, amolyan "oké" szerűen, majd megfordultam. Megilletődve mentem le a lentebb lévő utcába, ahol Niall mondta, hogy megvár. Az arcom falfehér lehetett, émelyegtem, szédültem. Minden bajom volt. És szerencsére izgulnom nem kellett, mert Niall a kocsijának dőlve, ölbe tett kézzel kapkodta a fejét hol az egyik, hol a másik irányba. Mihelyst észrevett, ellökte magát a kocsitól, és felém igyekezett. Én a földet fürkésztem, de amint megláttam a cipőjét, elfogott a zokogás, és az ölébe zuhantam.
- Mo! -szólított. -Mi történt? Szálljunk be a kocsiba.
Aprót bólintottam. És elmeséltem neki, hogy mi volt.
Niall első reagálása egy durva kormánykerékbe ütés volt, amire lehajtotta a fejét. Nem tudtam, hogy mire fel, nem értettem semmit, de annyira nem érdekelt, mint jóllakottságnál egy tál leves. A harmadik reakció viszont érdeklődést keltett fel bennem. Ugyanis... kiszállt a kocsiból, erősen bevágta az ajtót. És egyenesen haladt az utcán. Először arra gondoltam, hogy csak jár egyet. Aztán változott a gondolatom, mivel lefordult. Pont abba az utcába, ahol Brian lakik. A francba., gondoltam. Kinyitottam a kocsi ajtaját. Vagyis. Próbáltam kinyitni, de... bezárt! Bezárt a kocsijába. A legszörnyűbb viszont az, hogy nem lehetek ott, és nem védhetem meg Briant, akinek van egy kishúga, Katie, akit nemrég hoztam ki a bajból, mivel a szerelme meghalt... és ha Briannek is baja esik, akkor a lánynak nem nagyon marad senkije. Talán visszakerül az anyjához. Fogalmam sincs. Az sem biztos, hogy tudnak a másikról. Mindegy. Egy a lényeg, mégpedig az, hogy ha Niall és Brian összeütköznek... Katie szeme láttára. Annak bizony nem lesz jó vége. Már magam előtt elképzeltem az egészet: Brian ajtót nyit Niallnek, aki köszönés nélkül ráront, a földön hevernek, ütik egymás arcát. Vérre mennek, aki hamarabb meghal, az a vesztes. Nem teheti ezt velem! A legjobb eset is az, hogy kapnak a másiktól néhányat, de előtte beszélnek egy témáról. És a témában én vállaltam a főszerepet. Remek.
A zsebemből előhúztam a telefonomat, és tudtam, hogy már túl késő, de azért tárcsáztam Brian számát. Nem vette fel, hanem kinyomta. Tárcsáztam Katie számát... ő sem vette fel. Végül Niall volt az utolsó választás. Kicsöngött, és pár perc múlva fel is vette valaki. Valaki... komolyan, mintha a vonalast hívtam volna.
- Mondjad.
- Niall! Ne csinálj semmit, érted!?
- Nyugi van -nevetett. -Ki vagy hangosítva, Kicsim.
Kicsim? A levegő úgy megakadt a torkomon, a szemem úgy kitágult... köpni-nyelni nem tudtam abban a pillanatban. Most mi a... miért hívott "Kicsim"-nek?
- Szia, Mo -csengett fel szomorúan Brian hangja.
Ne! Bazdmeg Niall, mi a fenét művelsz!??
- Szia -köszöntem vissza. Az ujjaim elkezdtek zsibbadni. -Niall. Megmondanád nekem, hogy miért zártál be a kocsidba?
- Mert akkor nem hagytad volna, hogy beszéljünk. Mint férfi a férfival.
- Aha... oké. Értem. Mikor akarnál esetleg haza vinni?
- Mindjárt megyek, 5 perc. Amúgy is nálam alszol, nem?
- Ő... aha. Ahogy mondod -most vagy féltékennyé akarja tenni Briant, vagy tényleg szeret még és valamit beszívott... inkább az első a lehetséges válasz. De ha beavatott volna... nem haragudtam volna meg.
Letette a telefont. Azután a beszélgetés után úgy döntöttem, hogy muszáj megkérdeznem Nialltől, hogy mégis mit érez valójában irántam. Bár ez nagy barom kérdés lenne. Miért beszélnénk erről, amikor úgy is tudjuk a másikról, hogy más tetszik neki, vagy mást szeret. Az ember lehet érdeklődő... de. Nem érdekel. Megkérdezem, hogy ez egy csel volt-e, és mennyire vált be.
Niall ahogy beszállt a kocsiba, rám nézett és rám mosolygott. Megkérdeztem tőle, hogy mi volt ez az egész.
- Hadd szenvedjen a kis köcsög. Megérdemli, ahogy bánik veled. Hidd el, 2 nap múlva az ajtód elé térdel és könyörög, hogy visszafogadd.
- Mégis mit műveltél? -érintettem meg a kezét, amire felszisszent és elhúzta azt. Ránéztem a karjára. Foltos, kézlenyomat virít rajta. -Mi a francot csináltál?
- Kapott egy tockost. És?
- Mondtam neked, hogy Katie is ott van! Sőt. Nagyon jól tudtad! Miért csináltad ezt?
- Katie a fürdőben volt. Sok mindent nem látott. Max annyiról tudhat, amit mondtam Briannek, hogy mi történt. Röviden: lefejelte az asztal sarkát, és azért jegeli.
- Ja... szóval ennyivel elintézted? Kösz. Igazán szólhattál volna. Most rögtön oda kell mennem!
- NEM! -ordított rám.
- Engedj ki!
- NEM! -ordított tovább. Kinyitottam a kocsi ajtaját, már félig kint voltam az úton, de a karomnál fogva visszarántott az ülésre. Elszorította az ereimet is, a kezem elzsibbadt. -Nem-mehetsz-el! -szűrte szigorúan a fogai közül.
- Senkim nem vagy, hogy rám parancsolj! Eressz el!
- Mo -szólított meg, miközben a karom szorításán enyhített egy keveset. -Én szeretlek.
- És? Most arra vársz, hogy az öledbe hullok, mert te egy nagy "Rock sztár" vagy? A híres One Direction énekese? Milliók szerelme? Egy kicseszett szótól azt hiszed, hogy megbocsátok mindent? Azt hiszed, hogy hatalmad van mindenki felett? Pedig nem! NINCSEN! Neked senkid nincs, aki csakis magadért szeret! Niall. Fogd már fel, hogy nem vagy senki! Ha azt hiszed, hogy legalább ezrek szeretnek téged... akkor nagyot tévedsz. Senki nem ismer, csak a családod. Azok ott, világ szerte, a directionerek... csak a zenédért szeretnek. Ha igazán megismernének, ledöbbennél, mennyien kerülnének el.
- Fogd már be!
- Mi van? Fáj az igazság, te hősszerelmes?
- Igen! Az fáj, hogy nem veszed észre, hogy mennyire szeretlek, és nem fogod fel, mert vak vagy, hogy Brian nem az, aki megadna mindent. Csak egy bringás seggfej, aki...
- Ki ne mond, hogy kihasznált, mert te voltál az, aki többször is faképnél hagyott. Kösz, de innentől egyedül is boldogulok. Nem kell a segítséged. Nem érdekel, hogy mit gondolsz. Az egész életem egy bűn, csalódás... talán jobb lett volna, ha Brian magamra hagy, amikor megöltem volna magam. Miattad.
- Miattam? -kerekedett el a szeme. Bólintottam. -Mo. Ne csináld! -láttam a szemein, hogy megbánt mindent. Tudtam, hogy csak megjátssza az egészet. Nincs olyan, hogy igaz szerelem. De olyat láttam, amit nem sokszor. Niall sírni kezdett. Elvesztem a könnyes szemeiben, amik elkezdtek vörösödni. -Kérlek! Ne hagyj egyedül! Te mondtad, hogy senki nem szeret a családon kívül, hogy senki nem ismer igazán. Te vagy az egyetlen, akivel megosztottam a titkaimat. Kérlek. Ne hagyj egyedül!
- Niall. Itt az ideje, hogy rádöbbenj... neked legalább családod van. Én szülők nélkül nőttem fel. Az egyetlen, akiben idáig megbíztam, az te voltál. De mihelyst elkezdtél megint meghozni helyettem is döntéseket... megváltoztál az alatt az út alatt. Nem ilyen voltál.
- Tudom. És sajnálom. Kérlek.
Kiszálltam a kocsiból. A hűs szellő megcsapta az arcomat. A kezemet zsebre dugtam, könyökömmel löktem vissza a kocsi ajtót. Elindultam a járdán. Mögülem az ajtó nyitódását hallottam, és gyors, egyre hangosodó lépéseket. Tudtam, hogy Niall volt az, ezért gyorsítottam. De elém vágott, lerogyott a földre, és a lábamat átkarolva zokogott tovább. 

II.) Part 13./Beavatóbuli

Újból jól vagyok!! Bár az, hogy Brian már kezd elterelődni tőlem... az sem segít semmin, hogy napjában járok át a húgához. Mennyire jó is volna, ha legalább lenne egy témánk. Mert szerintem semelyikőnk nem mer hozzászólni a másikhoz. Legalábbis az én részemről így van. Hogy az övéről hogy... múltkor is az volt, hogy leültem mellé a kanapéra, és le se szart. Csak nézte tovább a Tv-t, vagy SMS-t küldött valakinek. Aztán amikor válasz érkezett rá, jót röhögött, vagy mosolygott rajta, és ennyi.
***
Az események múlásával ismét érzem, hogy van miért élnem. Ami jó. Ugyanis Pat már nyugodtabban ébred, minden a régi kerékvágásban (én újból kések, Pat újból vesz a pékségből friss péksüteményeket, és 1 literes üdítőket az ABC-ben). Egyedül még azt nem tudom megoldani, hogy "kibéküljek" Bethtel. Ami jó lenne, mivel a legjobb barátnőmről van szó, akit hetekkel ezelőtt rendesen elveszítettem. Nem is tudom... lehet, hogy volt már 2 hónap is. Gyorsan, vagy lassan telik az idő? Mert most nem tudom meghatározni a pontosat.
A Niall és én közötti kapcsolat javult. Plusz pont az, hogy már nyíltan beszélünk dolgokról. Ő nyíltan magyaráz az egyik csajról, akivel múltkor találkozott az After Party-n, én pedig mosolyogva hallgatom, bólogatok, ha úgy adódik és megmondom a pozitív véleményemet. Vagy a negatívat. Mert azért nekem sem tetszhet minden. Én pedig nyíltan mesélem el neki a mostani Brianről alkotott képemet, és próbálok úgy beszélni róla, hogy az neki ne úgy jöjjön le, hogy nagyon nyálasan... hanem, hogy tudjon hozzászólni, és tudjon segíteni. Azt javasolta, hogy amikor legközelebb átmegyek hozzájuk, akkor szólítsam le. Vagy legalább köszönjek neki. Bevallottam neki, hogy tetszik nekem Brian...
"Szereted is?" -kérdezte.
"Mint a legeslegjobb barátomat..." Kérdő tekintettel vizsgált. Tudta, hogy tagadom. Mi ez itt? Vallatás? "Szeretem" Bólintott.
"És mersz beszélni vele?" Gúnyolódott. Grimaszt vágtam neki.
"Már azt sem tudom, hogy mióta nem beszéltem vele... mármint." Gondolkodtam el egy darabig. Visszaemlékeztem. Konkrétan mondva, akkor volt az az ominózus pillanat az életünkben, amikor Niall úgy döntött, hogy meglátogat a kisállat kereskedésben. Azon a napon volt, ha jól emlékszem. Nem igazán vannak összefüggő gondolataim, túl nehéz volt akkoriban felfognom, hogy mi is történik velem. "1-2 hete." Tagadtam, hogy igazából azóta nincs olyan pozitívabb kapcsolatom Briannel, amióta ő... visszajött. De ezt nem mondhattam egyenesen a szemébe, amikor meg sem akarom bántani.
"Értem. Akkor menj egyedül, ha sóvárog még utánad, akkor biztosan várja, hogy mikor mész át újból." Nem tudom, hogy honnan szedi ezeket. Eléggé meglep, hogy ő így gondolja... (Niall gondolata: Ugyan így éreztem én is, amikor LA-ben bámultam ki az ablakon, néztem az ajtót, gondoltam a csengő hangjára, hátha megnyomja valaki, vagy ráfekszik... VALAKI. Meg is szólalt, csak épp mire én már elindultam, Zayn beelőzött, nyitotta is az ajtót és bejött rajta 3 lány. Nem túl öltözött lány. Eléggé hiányos öltözetben voltak. Khm... és akkor mondtam, hogy most márpedig ebből elég lesz...) "Ha meglátja, hogy én vittelek oda, hogy az én kocsimból száltál ki, akkor úgy állítaná be magának a helyzetet, mintha kibékültünk volna. Ő örökre elfelejthet téged, és csak azért vagy náluk, mert éppenséggel Katie a legjobb barátnőd."
"Nem ő a legjobb barátnőm." Nevettem. Niall kérdőn nézett, majd megvontam a vállam. "Beth az. Csak..."
"Csak nem éppenséggel vagytok a legjobb barinők." Idézőjeleket karcolt a levegőbe az ujjaival, a "legjobb" és a "barinők" szót közre zárva.
"Dolgozom az ügyön..." Elhúztam a számat. Félre néztem, a hintaszékben ülő Bethet néztem, akit Harry jobb karjával karolt át. Beth kezében egy könyv, amit lapozgat. Én pedig messze tőlük, Niall társaságában beszélgetek az életem fénypontjairól, mint egy bolond. "Sok minden van, amit muszáj megtennem. Vagy a legjobb barátnőmet szerzem vissza, vagy Briant. Akit olyan hirtelen ismertem meg, amilyen hirtelen most elhagyott."
"Figyelj." Dörzsölte meg Niall az arcát, mint aki nagyon ideges. "Ne magadat okold a történtek miatt." Suttogott. Hát. Igen. Valójában ideges. "Az a ribanc téged hagyott hátra..." Mutatott éppenséggel az említett "ribancra", azaz Bethre. "És az a senkiházi gyökér... na, ő is hátra hagyott. Nem hallgatott meg, nem tudtad neki a dolgokat megmagyarázni, és nem tudtátok tisztázni az egészet. Szóval szerintem Bethet hagyd utoljára." A homlokát összeráncolta. Nocsak. Valaki itt nagyon rafinált tervet eszelt ki. Niall?! Nem is tudtam, hogy ilyenre is képes vagy. "Hozd át Katiet, mutasd be a srácoknak, aztán amikor Beth látja, hogy ki az új öribarid" ismét azok a levegőbe firkált idézőjelek ", elfogja valami... féltékenység. Beszéltek, sírtok, ugráltok, sírtok újból, és még sírtok, aztán megölelitek egymást, miközben sírtok, bocsánatot kértek egymástól. A változatosság kedvéért sírva, és kész."
"Hé!" Ütöttem bele a vállába olyan erősen, amilyen erősen tudtam.
"Aucs." Kapott a ponthoz, nevetve simogatta, hogy enyhüljön a fájdalom. "Ez csikis volt."
"Menj ám..." Morogtam. "Nem is vagyunk olyan sírósak. Én nem vagyok olyan sírós!" Csattantam fel. Ezzel magamra vontam a boldog, pihiző pár figyelmét. Hupsz.
(Niall gondolata: Jól csinálod... most hozd át Katiet. CSAK Katiet, és elleszünk.)
***
A "pasitanya" zengett a Green Day zenéjétől. "Don't wanna be American Idiot" Katiet áthoztam, ahogy Niall mondta, és amolyan "beavatóbuli" szerűséget rendeztek a fiúk... mint középsuliban a gólyaavató. Na. Ez pont nem olyan. Itt leginkább Zayn a főnök, aki ugye a perverzitásával, egyértelműen közli, hogy mit kell csinálni. De mivel 16 még a csaj, ezért ez elég durva lenne... szóval a főnökséget átvette Liam. Aki gólyaavató ötleteket talált ki. Mintha Katie 5 éves lenne... aztán jött Harry, aki kajáknak a receptjét akarta felmondatni. Louis pedig inkább fárasztott. Szóval Niall átvette az irányító szerepet, és riportesdit játszva, csomó mindent kérdezett a lányról, persze semmi mélyebb témákban nem merengett el, hogy kérdezhessen. Olyan alap kérdések voltak, mint pölö: Hol/Mikor születtél? Mi a kedvenc filmed/zenéd/színed/ételed/italod/együttesed/tv műsorod... komolyan. 2 napig sorolhatnám, se érnék a végére.
- Sikeresen be vagy avatva, Katie! Itt a szalagod.
A lány belepirult a zoknijába, olyan izgatottan várta az eredményt. És amikor kiderült (én mondtam neki, hogy már most "falkatag", de azt gondolhatta, hogy palira veszem...), hogy bekerült a csapatba, ujjongott, majd Niall és az én nyakamba ugrott. Mivel Niall és én egymás mellett álltunk, és figyeltük, hogy most mi lesz.
- Örülök, hogy örülsz, de most már elengedhetnél. Megfulladok.
- Bocsi. Bocsi -engem elengedett. Persze Niallt még szorongatta, akár csak egy plüssmacit.
- Én is szeretlek. De engem is megölsz az öleléseddel.
- Csak még egy kicsit haaaaadd -húzta el a mondat végét.
- Elég... -erőlködött, hogy leszedje magáról a lány csimpaszkodó kezeit. Nyöszörgött egy keveset. Mármint Niall -lesz.
Katie beavatása után... 5 perccel megszólalt a telefonom. Muszáj volt a hangzavartól félre vonulnom, csak Niallnek tátogtam oda, hogy ki az.
Kimentem, a teraszra, és a zöld csíkot elhúztam.
- Szia.
- Szia, Mo. Katie hogy van?
- A srácok beavatták -nevettem. Ennek ő cseppet sem örült. Mindegy. -Brian. Sajnálom, de most vissza kell mennem. Oké? Holnap hazaviszem Katiet. Kitaláltuk, hogy ott alvós bulit tartunk.
- Hogyan, amikor nem vitt váltóruhát?! -jegyezte meg.
- Nekem van -mosolyogtam. -Odaadom neki az enyémet, én meg megkapom valamelyiknek az egyik pólóját és kész.
- Inkább hozd haza. Nem akarom, hogy azok között a mazochisták között legyen.
- Jót fog neki tenni, hidd el, ha nem az édes kis bátyuskával lóg egész nap otthon! Jót fog tenni neki.
- Nem érdekel. Jöttök, és kész!
Máris bontotta a vonalat. Nem érdekel. Akkor sem viszem haza Katiet, muszáj neki másokkal is beszélnie.
Visszamentem a házba. Katie egyből megkérdezte, hogy hol voltam. Megmondtam neki, hogy telefonálni, de arra esélye sem volt, hogy megkérdezze; "Ki hívott? Ugye nem a bátyám?", mivel Niall egy rántással maga mellé ültetett a kanapéra, és a fülembe súgva megkérdezte, hogy mi volt.
- Brian azt akarja, hogy vigyem haza a lányt -biccentettem óvatosan az irányába -, de nem vihetem haza. Olyan jól érzi magát velük.
- Zayn és Louis jobban érzik magukat a kelleténél... -húzta el a száját.
- Ezzel most arra célzol, hogy vigyem haza? -bólintott. A telefonomat előhúztam a zsebemből, megnéztem rajt, hogy hány óra van. Fél 11. Annyira még nem parás... annyira. -Túl sötét van ahhoz, hogy busszal menjünk. Nem tudom haza vinni.
- Elviszlek titeket.
- De nem azt mondtad...
- Nem közvetlen a ház előtt raklak ki benneteket -állt fel a kanapéról, és lenézett rám, úgy folytatta -, hanem majd egy utcával lentebb.
Bólintottam. Végül is, ez jó megoldás. Gyors is, veszélytelen is, és kényelmes is. Niall tudja, hogy mit hogyan kell csinálni.
Elnevettem magam, amikor megbökte az oldalamat. Tekintetem összetévedt Katiével, aki könyörgően nézett rám, hogy mentsem ki a helyzetből; Zayn eléggé... hát. Próbálja a maga módján szórakoztatni.
- Zayn! -ordítottam.
- Gyere egy kicsit a konyhába! -rögtönzött Niall. Vette a lapot, és segített.
Katie hozzám rohant, és megölelt. A fülembe súgta, hogy köszöni, hogy kisegítettem őt a "bajból", ugyan is Zayn eléggé részeg állapotában nagyon bántó tud lenni. De megnyugtattam azzal, hogy ez az "éne" csak a tudatállapotán kívül bukkan fel. Magyarán igen. Ha részeg, akkor ilyen pedofil. Tudni sem akarom, hogy miket mondhatott szegény lánynak. Azt viszont tudom, hogy Zayn alapos fejmosás részese lesz, ahogy Lou is. Briannek igaza van. Haza kell őt vinnem.
- Most haza viszlek, mielőtt bajod esik.
- Az jó lesz -egyezett bele. Harry még egy utolsóra odajött hozzánk, megölelte Katiet, valamit mondott neki, nyomott egy puszit az arcára és készen is voltak.
- Mit mondott? -kérdeztem unottan.
- Idézem: -köszörülte meg a torkát büszkén -Ne foglalkozz azokkal az idiótákkal, csak az alkohol.
- Harry és a bölcs tanácsai. Hülyén halnánk meg nélküle -nevettem. És a jó kedvem ragályos volt, mert Katie csatlakozott a nevetéshez.
Időközben megérkezett Niall is, aki sürgetett minket, mert már 11 óra volt. Felvettük a kabátunkat, majd sikeres 5 perc "igazítás" után elindulhattunk. Tudtuk, hogy csak "haza" készülünk, de akkor sem nézhetünk ki szétesettnek!

II.) Part 12./"Félek"

Tegnap kétszer beszéltem még Niallel, egyszer, amikor felhívott, hogy haza ért, és másodszor pedig SMS-sekkel dobtuk meg egymást. Az utóbbi volt éjjel egyig... hát, igen. Elég durva, de rájöttem arra, hogy még mindig tök jól kijövünk a másikkal. És ez tetszik. 

Brian csak egy SMS-t küldött, hogy elmondja, mennyire köszöni, hogy beszéltem Katievel. Küldtem neki egy mosolygós szmájlit, írtam még hozzá egy sort, és ennyi volt az egész. 

Katie pedig elkérte a bátyjától a telefonszámomat, és vele is SMS-eztem egy fél órát, de túl későn írt, már akkor, amikor épp fáradt volt. Mondtam neki, hogy menjen aludni, végre pihenje ki magát. Végül is, ha egyszer végre újra nyugodt...

Ma reggel pedig egy csöngés ébresztett. Nem a csengőhangom, sem az értesítő pittyegése, sem a lakás csengője... hanem a mobilom csengőhangja. A kijelzőn pedig Niall neve virított. Mosolyogva húztam el a zöld csíkot, ezalatt az idő alatt pedig kikrákogtam magam.

- Jó reggelt -köszönt halkan. -Reggeli ébresztés -nevetett.

- Jó reggelt -ásítottam.

- Beengedsz? Nem akartam csöngetni.

- Miért? Hol vagy?

- Kint a kocsiban.

- Oké -biccentettem, bár tudtam, hogy nem látja. -Elindulhatsz. Ha lépcsőn jössz, pont ideérsz, mire készen leszek én is -nevettem fel. -Felveszek egy köntöst, pár pillanat.

- Klassz.

És bontotta a vonalat, de előtte hallottam a kocsiajtónak a nyílódását. Szóval idő van. Igazából lustálkodtam még pár percet az ágyban, aztán keltem ki, vettem magamra a köntöst és már csoszogtam is az ajtóhoz. Amikor a kulcsot elfordítottam a zárban, és kinyitottam az ajtót... éppen kopogni készült. Amin elmosolyodtam.
- Szia -köszöntöttem rekedtes hangon, közben félreálltam, hogy kényelmesen bejöhessen.
- Azt hittem, hogy felöltözöl... -nézett végig rajtam furcsán, aztán felnevetett.
- Mondtam, hogy köntöst veszek -mosolyogtam.
- Tudom -biccentett. Levetette a lábáról a cipőt, nagyjából a helyére rugdosta. A pulcsija nem cipzáros volt, szóval levetette (közben persze, hogy felém fordult), és a belebújós pulcsija alatti sötétzöld pólója felcsúszott... na, és kilátszott a kidolgozott hasa. Arra az időre, amire tudtam, lelassítottam az időt, és elmerengtem rajta. Hű...-csillogott a szemem. Aztán hirtelen gyorsult fel az idő, Niall megköszörülte a torkát, majd feldobta a fogasra a ruhát. -Amúgy hogy vagy?
- Egész jól... -biccentettem.
- Csak egész? -nevetett. -A lábad?
- Érzem még, de nem vészes.
- Akkor jó... és -köhintett. -lelkileg?
- Lelkileg? -lepődtem meg. Félénken nézett le rám. Lehajtotta a fejét egy picit. Halványan mosolyogtam, majd a mellkasára téve a tenyeremet beljebb toltam, mert kezdett kialakulni a klausztrofóbiám. Gondoltam, azért nevetett, mivel rájött a bajomra. -Tegnap voltam Brianéknél. Igazából csak a kis csajt látogattam meg.
- Kis csajt? Mi van? Brian bácsi beújított egy új lányt, vagy mi? -röhögött.
- Köcsög... -szóltam le. -Katiet, a húgát látogattam meg... összeroppant a lány, mert elveszített egy olyan fontos személyt, mint nekem... -hupsz. Most. Ha nem jól időzítek... elszólom magam. Csak megköszörültem a torkomat. -Szóval Brian múltkor rám írt. Végre. Tegnap átjött, elmentem hozzájuk, "beszélgettem" Katievel, megkérdeztem tőle, hogy hogy van, mire sírni kezdett. Brian bejött, látott engem, ahogy tehetetlenül ott állok, és a lelki sérült húgit. Persze, hogy kaptam a fejemre. Aztán leléptem, kint voltam az utcán, mert nem tudtam, hogy mit csináljak. Kijött Katie, beszélgettünk, végre normálisan, és valahogy nyugodtam lett. Bementünk a házba, és ennyi. Brian pedig meglepődött azon, hogy összekaptam a lányt.
- Jól bánsz az emberekkel. Olyan szerény, barátságos, erős, magabiztos és néha félős vagy... rád nem lehet sokáig haragudni, Mo. 1-2 nap, az ember ismét rád gondol. Egyszerűen képtelenség.
Meglepődtem azon, amit mondott. Ezt gondolná rólam valójában? Ez nagyszerű... csak. Mondanom is kéne rá valamit. KÉNE. De nem tudok. Semmit. Mert egyszerűen ledöbbentett. Niall és én. Újra. Együtt? Az lehetetlenség. Újra felhúz a gödörből, amiből vagy már félig kimásztam, vagyok egy darabig, és visszalök? Nem... ezt nem tehetem meg. Nem eshetek kísértésbe. Hisz... már inkább Brianhez kötődök. Vele akarok kibékülni. Brian és én... az már más lenne. Furcsa lenne az elején, egy párként, de majd hozzászoknánk. Viszont, ha Niallt választom, abból nem lesz semmi. Elleszünk, aztán ismét magamra hagy. Egyedül, és ismét Brian segíthet nekem rendbe jönni.
- Niall. Nem.
- Mi nem? -nevetett kínosan.
- Nem, és kész -mosolyogtam erőltetetten.
- Furcsa vagy. Na mindegy. Elmegyünk valahova? Kiruccanni... eljöhetnél hozzánk is. Beth is ott nyomul. Állandóan -nevetett.
- Tudom. Mindig én csinálom meg helyette a munkát... Pat pedig nem mindig ér rá, rendezi a saját ügyeit. Szóval egyedül lógok ott az állatok között.
- Ó... -húzta el a száját.
- Ó... igen ó -grimaszoltam gyerekesen. -Most inkább nem, oké? -bólintott és megkérdezte, hogy akkor mihez lenne kedvem. -Elmennék meglátogatni Katiet.
- Tudod, hogy nem szívlelem azt a gyereket...
- Tudom. És épp ezért csak elviszel. Nem kell bemenned, se semmi. Csak viszel és hozol. Ennyi... és ennyivel tartozol is a sok genyóságért, te seggfej.
- Basszus -hőkölt meg. -Ennyire nem akarsz kibékülni velem? -nevetett erőltetetten. Szeme elkerekedett. -Mi van? Brian és te közted forró a levegő? Menten beszarok! -röhögött színlelve.
Megvártam, míg lecsillapodik, majd jól mellkason ütöttem. Pont középen találtam el, szóval bent ragadt neki a levegő. De amit én ütök, az csak 1-2 perces szúrást éreztet... mást nem. Szóval nem is mondhatja, hogy majdnem megöltem.
Felállt, túlságosan is szörnyű érzés volt neki. A pontot fogta a tenyerével, közben fuldokolt. Fájdalmasan próbált levegőhöz jutni, viszont 10 másodperccel az incidens után egy nagy sóhajt véve újabb levegőhöz jutott, ami térdre kényszerítette.
Kitágult pupillákkal néztem, ahogy Niall magát támasztja a földön. A háta föl-le emelkedett, 2 percig maradt úgy, aztán egy utolsó sóhajjal fellökte magát. Ingerülten nézett a szemembe, hezitált egy darabig és magához rántott, szorította a pólóm nyakát. Idegesen szívta a levegőt. Én pedig féltem.
- Ha még egyszer... -szűrte a fogai között.
- Sajnálom -sziszegtem. Az arcomon pedig legördült egy könnycsepp, amitől úgy véltem, hogy Niall szíve megenyhül. Elengedte a pólómat, én pedig bocsánatkérően néztem rá. 1 másodpercig tartott az egész, amikor hirtelen felindulásból megöleltem. Szükségem volt egy erős kézre, ami átkarol, érezteti velem azt, hogy biztonságban vagyok. Nem vagyok egyedül... és. Hogy szeret. Ezt az egészet megkaptam... amint Niall átölelt. -Sajnálom... -zokogtam. -Sajnálom... sajnálom. Sajnálom -sóhajtottam végül.
- Mo -nézett a szemeimbe egy pillanatra, de elnézett. Láttam, hogy ő is könnyezik. Felnézett a plafonra, próbálta visszafogni magát. Amikor rám nézett, folytatta -, szeretlek.
- Nem... -ráztam meg a fejem. -Nem. Nem... ezt nem -suttogtam. Túlságosan is kimerült vagyok ahhoz, hogy mindezt végigcsináljam. Inkább visszafekszem az ágyba és alszom, minthogy itt legyek és hallgassam őt.
- Basszus. Remegsz. Jól vagy? -aggódott.
- Nem... ezt nem -vacogtak a fogaim. Igaza volt. Remegtem. A félelemtől. Az adrenalin szintem csökkent, nem éreztem a lábaimat, a karomat. Sápadtnak éreztem magam. Szörnyen voltam.
Niall felemelt, ismét az ölében voltam és a szobámban az ágyamra tett. Betakart, befeküdt mellém. Átkarolt. Az ágyban, mellettem feküdt. Vigyázott rám. Az ujjainkat összekulcsolta a jobb kezével, a ballal pedig simogatta a karomat. Mindketten a jobb oldalunkon, az ajtóval szemben feküdtünk és nem szólaltunk meg. Ugyan, csak a szipogásomat lehetett hallani, de mihelyst közelebb kerültem valakihez, akit szeretek, megnyugvásra leltem. 

II.) Part 11./Ez érdekes volt

- Mo.

Szólított meg halk hangon. Az ajtóban álltam meg, vettem a cipőmet éppen, amikor végig simított a hátamon. Érintésétől megborzongtam, mert már rég nem éreztem. Amint kiegyenesedtem, elmosolyodott, majd lágyan nézett a szemeimbe. Ide-oda néztem, hol a jobb, hol a bal szemében mélyedtem el.

- Köszönöm.

Odahajolt hozzám, és egy puszit nyomott az arcomra. Elmosolyodtam, mire kapásból visszaadtam neki a csókot. Halkan felkuncogott, majd oldalra nézett, a kanapén ülő, vidám lányra.

- Mondta, hogy sokat meséltél rólam... -szólaltam meg gondolkodás nélkül. Félénken nézett rám.

- Mit mondott pontosan?

- Hogy szerinte segítek neked -bizakodtam.

- Igaz is.

- Jó fej húgod van. Majd később is átjövök, ha nem zavarok. Megyek is, holnap vár a meló. Szia.

Elköszöntem. Katie az ajtóhoz rohant, visszarántott a csuklómnál fogva, majd megölelt. Visszaöleltem, elengedtük egymást, majd mehettem is.

A járdán haladva arra gondoltam, hogy most mi történt. Brian úgy döntött, hogy kibékül velem, vagy mi? Nem is lényeges ezen filozofálni. Szép lassan újraépül a kapcsolatunk, baráti szintre... mármint én szerintem. Lehet, meg kéne kérdezni, hogy ő mit gondol; baráti státuszban vagyunk-e, vagy sem. Elképzelésem sincs.

Az viszont biztos, hogy sokat fogom látni. Ha akarja, ha nem. Katiet mindenképpen meg akarom ismerni, mert tényleg nagyon jó arc lánynak látom én őt. 

***
10 perc gyaloglás után úgy véltem, hogy ez nagyon fárasztó nekem. Persze ezt csak én gondolom így, de nem számít. Amint átmentem az úton, belebotlottam egy fiúba, aki idegesen tartott meg, majd tolt el magától hirtelen. Nem, hogy segített volna rendesen, és csak egy kicsit lök el magától... neeem. Egyáltalán, túl nagy erőfeszítés lenne. Lényegtelen. Viszont az már izgalmasabb téma, hogy mihelyst ellökött, a földre estem és kibicsaklott a bokám. A közelemben senki nem volt, aki segíthetett volna. A táskámban kezdtem el matatni a telefonom után, hogy valakit felhívjak, hogy vigyen el a kórházba. Pötyögtettem párat, majd hívni kezdtem Patriciát. Nem vette fel. Másodszor hívtam Betht. Ő sem vette fel. Briant hívtam... nála konkrétan ki sem csöngött. A földön gubbasztva nagyon szar arra gondolni, hogy senkim nincsen. Végül egy utolsó döntésként rányomtam arra a számra, amit sosem gondoltam volna, hogy viszont látok a nevek közt. Niall. Pár csengés után felvette.
- Mondjad.
- El... -szipogtam. Észre sem vettem, hogy sírok.
- Mi történt? -kérdezett rá sürgetően.
Minden erőmmel azon voltam, hogy valami értelmes választ kinyögjek a számon. Mély levegőt vettem, a kigondolt mondatomat pörgettem az agyamban, hogy a végeredmény kiejtve jó legyen.
- El tudnál értem jönni?
- Miért? Hol vagy? -lediktáltam neki a címet forgolódva a táblák felé. -5 perc.
Ez a körülbelüli 5 perc nekem elég volt arra, hogy sírjak és gondolkozzak, de nem volt elég idő arra, hogy elmondjam, mégis mi történt. Tudom, hogy mi történt, de körbeírni, vagy leírni, hogy hogy is estem el, az már nehezebb téma. Majd az orvos valamit mond a bokámra, hogy rosszul léphettem-e... lehet, hogy megtudja állapítani, nem tudom.
Egy nagy terepjáró parkolt be mellém gyorsan. Niall amint meglátott a földön heverve, sietősre vette a formát. Szó nélkül emelt fel, és szó nélkül cipelt a kocsiig, és tett le az anyósülésre, maga mellé. A slusszkulcs eleve bent volt a helyén, de Niall a zsebét tapogatva kereste. Amikor megpillantotta, hogy őt nézem, én lenéztem a kulcsra, majd biccentett egyet. Kezét a kormányra tette, de nem indult el. Fejét a kerékre döntötte, láttam, hogy rázkódik a válla.
- Miért csinálod ezt velem? -nevetett fel keservesen.
Fogalmam sem volt, hogy mi a francra gondol. Mit csinálok vele? Felhívom segítségért? Ezen kiakadni?
- Jó. Nem para. Megyünk a dokihoz. Hova vagy bejelentve?
- Mi? -hebegtem zavartan.
- Háziorvos? -megráztam a fejemet jelezve; nincs. -Semmi gáz. Akkor ügyelet -türelmetlenkedett.
A gázpedálra úgy rátaposott, hogy bevágtam a fejemet az ülés fejtámlájába. Dühösnek tűnt valami végett. Vagy inkább valaki végett. Na mindegy. Száguldott vagy százzal lakóterületen belül. Kicsit sem zavarta a dolog. Csak hajtott, hajtott és hajtott, míg oda nem értünk az ügyeletes orvoshoz. Ott viszont nem hagyta, hogy egyedül (és az ő támogatásával persze) menjek el a kb 5-10 méterre lévő ajtóig. A kocsiban ültem még, amikor kinyitotta az ajtót. Azt hittem, hogy nekem nyitja ki. Hát... nekem is, csak azért, hogy kivegyen. És ismét az ölében voltam. Niall gyors, egyenletes léptekkel közeledett a rendelő felé. Az ajtaját én nyitottam ki, hogy cselekedjek valamit én is. Nem érdekelte az, hogy köszöntek neki, nem érdekelte az, hogy az orvos bent a szobában egy beteggel van... simán benyitott, lerakott az ágyra, és mondta amit tud. Az orvos kérdőn nézett, majd mikor megemésztette a helyzetet, elmosolyodott.
- Kérhetnék egy autogramot? Az unokahúgom odalesz, ha ezt megkapja... -kotort elő a zsebéből egy tollat, és az asztaláról egy papírlapot.
Niall motyogott valamit arról, hogy ilyen súlyos helyzetben is (könyörgöm, csak kibicsaklott a bokám!) képesek jópofizni azzal, hogy aláírást kérnek. Én nem szóltam semmit, de megmosolyogtam ezt a kirohanását.
- Hölgyem. Elmondaná, hogy mi történt? -nézett az orvos unalmasan rám, majd mikor Niallre nézett, elmosolyodott. És ismét rám... hát, engem nem kifejezetten bír. Közben elköszönt a bejelentett betegtől, leült, és fellapozott egy magazint(?).
- Haza felé mentem, amikor megbotlottam és elestem. Ennyi -azt persze nem mondtam, hogy először egy fiú megtartott, aki bunkó módon visszalökött, és így estem el. A kicsit sem szimpi doki megvizsgálta a lábam, megnyomkodta, amitől bekönnyeztem. Niall addig a karomat szorongatta, engem nézett. Nézte a reakcióimat, hogy milyen fejet vágok akkor, amikor fáj, hogy belenyomja az ujját a bőrömbe. Olykor szétszorítja az ereimet, de ez már mellékes... ideges. De az is fáj egyben, hogy kiszorítja a karomból a vért. Ezért könnyezek be annyira, ha valaki kérdezné.
- Súlyosabb sérülés nincsen. Egy kötés egy hétig biztosan rendbe hozza. Jegelni is kell.
- Rendben. Köszönöm.
Elfordult az orvos, elővett egy köteg fáslit, és betekergette vele a bokámat. A cipőmet felvenni már nem tudtam, de nem is kellett, mivel Niall még mindig ragaszkodott ahhoz, hogy ölben cipel. Amint elengedte a karomat, a fájlaló pontokat dörzsölgettem. Felszisszentem egy kicsit, de nem akartam, hogy észre vegye.
- Haza viszlek.
- Gondoltam, hogy nem megyünk el táncolni... -próbáltam poénkodni kicsit, hogy megtörjem a közénk álló jeget. Hát, rosszkor. Rosszalló pillantást vetett felém, ami elnémított az útra hazáig.
Amint leparkolta a kocsit, ismét kipattant, kivett, ölben cipelt a lépcső felé... nem akartam, hogy olyan sok emeletet megtegyen. Velem a karjai közt.
- Miért nem lifttel megyünk?
- Utálod a liftet.
- Kibírom... különben is. Már nem utálom. Csak nem környezetbarát megoldás... fittebbnek tűnök, ha lépcsőzök. Az a napi testmozgásom.
- Egy ideig-darabig el kell halasztanod ezt a napi testedzésedet, vagy mi a franc.
Beálltunk a liftbe, ami kattanással indult el. És csengéssel nyílott. Az lakásajtómat kinyitottam, Niall belökte a lábával. A nappaliban letett a kanapéra, majd ledobta magát a fotelbe.
- Mi van? Csak nem kifáradtál? -nevettem.
- Basszus -lihegett. -Hány kiló vagy? Úgy érzem, megszabadultam 50 kilótól.
- Hát... pedig nehezebb vagyok annál -húztam el a szám. -Köszönöm, hogy eljöttél értem, bevittél és hazahoztál. Rendes tőled.
- Semmi -legyintett. -Hányadik visszautasítás után hívtál engem? -nevetett kedvtelenül.
- Nem tudom... harmadik? Negyedik?
- Oké -biccentett. -Megérdemelted, hogy cipeltelek. Amennyit szívóztam veled. Remélem, most minden rendben van veled -komolyodott el. -Na -csapott a bútorra -, most mennem kell, a megbeszélésről is úgy lógtam el, hogy Harry falaz nekem. Ahogy őt ismerem, biztos azt mondja, hogy hasmenésem van... ahogy ő mondaná...
- "...összeevett mindent, ami elnyomta a gyomrát." -fejeztük be egyszerre a mondatot. És egyszerre nevettük fel a végén. Én továbbra is mosolyogtam, amikor ő egy intéssel és ajtócsapódással már le is lépett. És megállapítottam, hogy ez érdekes nap volt.

II.) Part 10./Mester

Az út Brianékhez 40 perces volt. Nem számítottam arra, hogy ilyen sokáig tart, mire odaérünk. Természetesen a városban laknak, csak túl nagy dugó volt az egyik főúton. Ott ültünk a buszban 20 percen át, amikor végre sikerült elindulnia, 10 percig mentünk lassan, és ismét várakozás. Végül úgy döntöttünk, hogy kiszállunk, és gyalog megyünk tovább, mert ez már szánalmas. Kétszer odaértünk volna sétálva, ha nem a tömegközlekedést választottuk volna, a mi, kényelmes fejünkkel.

Brian csendben haladt mellettem, én pedig próbáltam tartani a tempóját, mivel sietett. Nem akartam közbeszólni, csak figyeltem, hogy merre megy, mikor fordul le, és a többi. Mikor azt hittem, hogy sosem érünk oda (leszakadtak addigra a lábaim), hirtelen megtorpant a járdán az egyik ház előtt, rám nézett. Értetlenül pásztázott, hogy mitől fáradtam ki, de inkább rám hagyta a dolgot. Lazán zsebre dugott kézzel állt előttem, komoran meredt rám és pedig álltam a tekintetét. 

- Ne hozd kényelmetlen helyzetbe, ha kérhetem.

- Nem hozom, ígérem -tettem a szívemre a jobb kezem. Hirtelen kiindulásból megindultam felé, majd megöleltem. Meglepődve paskolta meg a hátamat, majd eltoltam magam tőle. Elindult, kulccsal a kezében a bejárati ajtó felé. Zörgött a zárral, kinyitotta az ajtót, előre engedett, ő pedig utánam bejőve becsukta az ajtót.

Csodálkoztam, hogy milyen az apja háza. Szép. Valahogy arra számítottam, hogy minden falon legalább lesz egy foci plakát, kézi- vagy kosárlabda mez, hoki mez... meg egyéb más. Ehelyett szépen rendezett újságok a tartóban, vázák a komódokon, mikben virág. Lenyűgözött.

- Fönt van -mutatott a lépcső felé. Azért gondoltam volna, hogy nem lent a kanapén ül, de azért köszi. -Az ajtón van 2 One Direction poszter... addig én csinálok teát neki.

- Oké -bólintottam.

Felindultam az emeletre. Ahogy mondta, két 1D-s poszter virított a szobaajtón. Lassan lenyomtam a kilincset, betoltam az ajtót, és beléptem a szobába. Katie az ablakpárkányon ült, kifelé bámulva a rengetegbe. Amint meghallotta, hogy valaki (én) belépett (beléptem) az ajtón, elfordult az irányába. Megszeppenve nézett rám, hisz nem tudta hogy ki vagyok. Én sem tudom, hogy ő ki...

- Szia -szólaltam meg vékony hangon. 

- Szia -köszönt vissza keservesen.

- Mo vagyok.

- Katie -mosolyodott el egy pillanatra halványan. -Brian?

- Lent van. Mondta, hogy feljöhetek. Teát csinál.

- Okés.

- Hogy vagy? -léptem oda mellé, bizonytalanul végigsimítottam a hátán.

- Fáj... -zokogott fel hangosan. Megszeppenve hőköltem hátra. Az ajtó mögöttem kicsapódott, Brian benyomódott rajta. Kis híján fellökött, letérdelt a húga mellé, majd szorosan átölelte.

- Megkértelek valamire, nem?! -ordított velem.

- Nem akartam... -suttogtam.

- Megkértelek arra, hogy ne hozzad fel neki! -kiabált hangosabb hangerőn.

- NEM AKARTAM! -ordítottam el magam. Katie könyörgően nézett rám, könnytől csillogó szeméből kivettem, hogy ezt most nem bírja. Brian ölő tekintettel nézett engem. Legbelül összetörtem. Azt látni, hogy annak a szeretett családtagja,akit én szeretek sír, miattam... és azt látni, hogy a fiú, akit szeretek, gyűlöl... rossz. Rettentő rossz érzés. Próbáltam nem könnyeket ereszteni, próbáltam erősnek tűnni, és nem eltántorodni. De túl gyenge vagyok mindehhez. Azt viszont még meg tudtam tenni, mielőtt elsírtam volna magam, hogy gyorsan megpördülök, és kirontok az ajtón. Annyira fáj most a szívem. Ezerrel dübörög bennem, nem bírom szusszal és ver a víz.

A járdára leültem, térdemre raktam a kezem, amire a fejemet hajtottam. A sírás kifárasztott. El tudtam volna aludni, de nem tehettem. Egyedül? Az utcán? Hülyeség... és veszélyes. Fényes nappal is. A szél meglibbentette a hajamat. Jól esett egy kis hideg fuvallat.

- Mo! -kiáltott értem egy hang.

Nem kaptam fel rá a fejem, mert annyira nem érdekelt. De amikor becsapódott valami, nagyjából mögöttem, felfigyeltem. Hátranéztem, és egy szőke hajkoronát fújt össze-vissza a szél.

- Sajnálom... -hajtottam le a fejem.

- Nem te tehetsz róla. Ez... -megakadt egy időre, majd mikor szóra nyitotta a száját, közbeszóltam, hogy nem kell megmagyaráznia. Bólintott. -Brian jobban ki van idegileg, mint én -nevetett fel egy pillanatra. -Sokat mesélt rólad. Bármit mesélt eddig rólad, mindig úgy véltem, hogy segítesz rajta.

- Segítek?

- Segítesz -bólintott megerősítően -, azzal, hogy érezteted vele mindazt, amit eddig nem érzett. Jó hatással vagy rá, Mo.

- Ne rólam beszéljünk... mi van veled?

- Lassan emésztem meg a dolgokat. Adam... senki nem tudja, de remélem, te sem adod tovább -bólintottam. -Megkérte a kezem...

- Ilyen fiatalon? -csodálkoztam.

- Neked is megkérte a kezed Niall. 20 éves vagy.

- Igaz -húztam el a szám. -De az más. Én 20 éves vagyok, te pedig...

- 16 -nevetett. 

- 16 éves vagy? Azt hittem, hogy még csak 13, 14...

- Pedig nem -virult ki. Elnevettem magam. Örültem, hogy örül. -Na, menjünk be. Kezdek fázni.

- Rendben.

Felszedtem magamat a földről, leporoltam a nadrágomat, majd Katie mögött haladva mentem be a házba. Most nagyon féltem Brian haragjától. Leszegett fejjel ültem le a kanapéra, mellettem pedig Katie foglalt helyet, benyomta a Tv-t. Comedy Central. Ezek szerint szereti. Az jó. Elmosolyodtam.

A lépcső dobogott. Brian közeledett. Kíváncsian nézett felénk. Éreztem az égető pillantását. Oldalra néztem Katiere, aki pont felnevetett egy viccen.

- Mi a...? Ezt meg... hogy csináltad?

- Mo mester ebben a témában. Jó barátnő lenne... és még jobb feleség -karolta át a vállamat.

Égővörös fejjel mosolyogtam a lányra, Brian pedig leült mellém, a kanapé kartámlájára. Üresen meredt maga elé. Hirtelen nézett le rám. Égetett a pillantása rendesen.

II.) Part 9./Egyedül

Olyan egyedül érzem magam. Úgy hiszem, hogy mindenki ellenem szegült. Gyűlölnek. Nem tehetek semmit ez ellen a nyomasztó érzés ellen. Annyira mardossa a bensőmet, hogy az már rendesen fáj. Sőt mi több. Lassan úgy érzem, hogy elveszítettem mindenkit, aki eddig számított. 2 hete, hogy senki nem ért meg, mindenki teszi a maga dolgát. Elveszítettem a legjobb barátnőmet, Bethet, aki minden idejét Harryvel tölti. Boldog szerelmesek. Most is ott ülnek egymás mellett a raktárban és nyalakodnak. Borzalmas látvány. Számomra borzalmas. Pat inkább jót mosolyog rajta, rájuk hagyja a dolgot és folytatja, amit elkezdett. Pat továbbá még a családi ügyeit intézi, szóval rám esik a munka nagy része. Csodálatos. Nincs is annál jobb, minthogy egy rakás idegen között kuksoljak, azt kívánva, bár ne lennék itt. Bár minden a régi volna, és bár belépne azon a rohadt üvegajtón olyasvalaki, aki megmentene minden fájdalomtól. Veszteségtől. Kíntól. És barátként fogná fel azt, amit én. De sajnos ilyen nincs. Sosem volt és sosem lesz. Mármint velem biztosan nem. Hm. Ez az én szerencsém. Közben még mindig jönnek a vidám vásárlók, akik miatt muszáj az erőltetett mosolyommal és kedvességemmel megölni az énemet. Fárasztó. Nagyon is.
- Miben segíthetek?
***
A mai napom a kisállatok között mozgalmas volt. Már-már élveztem is, de rám tört megint az a keserű érzés, amikor Beth szólt (Harryvel a bal oldalán), hogy lépett, mivel rá úgy sincs szükség. Szóval jó volt egyedül lenni. Ismét. Nem tudtam beszélni senkivel, csak az állatokkal. Annyira hiányzik!
Bedőltem az ágyamba, a fülembe dugtam a fülhallgatót, felnyomtam max hangerőre az mp3 lejátszómat és Green Day - 21 Guns című számát hallgattam meg. Rengetegszer. Amikor ráuntam, jött a Kill the DJ. Ezzel jól elvoltam. Az ölembe vettem a laptopom, felmentem Facebookra, hátha. Hátha valaki rám írt, aki fontos nekem, vagy hátha valami izgalmasabb esemény történt azalatt az idő alatt, ami alatt nem voltam fent. Újat mondok azzal, ha azt mondom, hogy semmi értesítő, semmi üzenet és semmi ismerősnek jelölés nem jött? Nem. Persze, hogy nem.
Még mindig fáj, ha rá gondolok. A rá alatt azt értem, hogy Brian. Ő... annyira, de annyira hiányzik. Leírhatatlan érzés lakozik bennem, csak akkor, amikor rá gondolok. Bár érezhetném magam mellett, bár láthatnám egy másodpercre is. Minden reggel, amikor elindulok, direkt megvárom azt az időpontot, amikor ő is indul. De sosincs akkora szerencsém, hogy összefussak vele. Sosem. Vagy korán indul, vagy később, vagy kirúgatta magát miattam. Remélem, inkább az első kettő az igaz.
"Szia."
Felugrott egy ablak. Facebook üzenet. A küldője pedig. Brian. Annyira, de annyira örülök, hogy válaszolt.
"Neked is szia."
"Hogy vagy, Mo?"
"Megvagyok. Te?"
"Egész jól. Mi történt ma veled?"
"Unatkoztam. :) Bár elég mozgalmas volt a nap."
"Az jó. Akkor nem voltál egyedül, nem igaz?"
"Beth magamra hagyott. Patnek súlyos elintézni valói vannak, az üzlettel nem tud annyit foglalkozni, ezért rám hárul az egész meló." -akadtam meg egy pillanatra, mivel akartam még írni valamit, csak nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom. -"De ne rólam beszéljünk. Az egész egy szarság."
"Dehogy az. :)"
"Ha te mondod. Amúgy mi a helyzet Ravivaval?" -kérdeztem.
"Raviv?" -elidőzött egy darabig az írással. Biztos gondolkodott. -"Köszönöm, hogy szóltál miatta. Szüksége volt rám."
"Mégis mi ügyben volt szüksége rád?"
"Elveszített valakit, aki nagyon fontos volt neki."
"Én számtalan olyan valakit veszítettem el, aki nagyon fontos volt nekem... kösz a kérdést."
Lecsaptam a laptopomat ezzel a kijelentéssel. Félre raktam, a fülemben már a Boulevard of broken Dreams szólt, azt hiszem, hogy erre aludtam el.
***
Reggel nem akartam kikelni az ágyból. Nem is tettem. Megdobtam egy SMS-el Patriciát, hogy a mai napot kiveszem, mivel összeomlottam a sok melótól. Igen, a meló a gyanús. Igazából sok minden kikészít.
Csináltam magamnak egy bögre forró teát, leültem a kanapéra és üresen magam elé bámulva kortyolgattam. Gondolkoztam pár dolgon, elmerengtem a múlton, megremegtem a jövőn és elszomorodtam a jelenen. Azon, hogy senkim nincs. A Tv távirányítója mellettem hevert, arra várt, hogy használjam, hogy bekapcsoljam vele a készüléket. Igazándiból semmi kedvem nem lett volna a kereskedelmi csatornák között keresgélni, de mégis megtettem. 10 csatorna kapásból híreket nyomott az ember retinájába, még 10 volt sport csatorna, 3 mesefilm csatorna, 4 zenecsatorna, és a maradékok azok, amiket én szívesen elnézegetek. Comedy Central, Discovery Channel, National Geografic és, bár zene csatornának lehetne mondani, de az MTV. Utóbbit nézem most, a "Túl jó barátok" című sorozatot. Leköt, mert csomó érdekes dolog van benne.
Az ölembe vettem a laptopomat, felnyitottam és elém tárult a Facebook. 5 olvasatlan üzenet, mind Brian részéről.
Brian: "Ne vedd magadra, de a húgom barátnője hívott fel. Katie telefonjáról. Azért hívott, mert baleset történt. A bátyját vesztette el." Ez volt az első üzenet, amit elolvastam, de már nem láttam semmit. "Nem akartalak magadra hagyni, de Katie is összeomlott, haza kellett mennem érte. Szerette azt a fiút." És újból összetört a szívem. "Adam 19 éves volt, de nem érdekelte őket a korkülönbség. Érdekes, nemde? :D" Nem tudom. Nem tudom, hogy hány éves a húga. 13? 14? Fogalmam sincs. Sosem mondott sok mindent a húgáról. "Mindegy. Szóval... holnap átugrok hozzád tisztázni a dolgokat, jó?" "Dél körül ott leszek." Az órára pillantottam. 20 perc múlva dél, én pedig itt, szakadt, kinyűtt ruhákban szép lassan eltemetem magamat a magány kínkeserves érzései közé.
Amint delet ütött az óra, már a hajamat fésültem. 5 perc alatt lezuhanyoztam, felöltöztem, még öt percbe került az, hogy tegyek az arcomra valami könnyed sminket, és 5 perce szenvedek a kócos hajammal. Most már valamennyire jól áll, de még mindig nem az igazi. Rendet kell tennem gyorsan a konyhában, hogy ne tűnjek összetörtnek, be kell ágyaznom, el kell raknom az irományaimat a szekrényem mélyére, hogy ne lássa meg. Mivel mind róla szól. Gáz lenne, ha meglátná. Nagy gáz.
Dél után 13 perccel (tűkön ülve vártam a pillanatot, kétszer hasgörcsöm is volt az izgalomtól) kopogtattak az ajtón. Felpattantam, halvány mosolyt erőltettem az arcomra (igazából nem kellett, de így jobban hangzik), és ajtót nyitottam.
- Szia.
- Szia! -invitáltam beljebb. -Nőttél? Régen láttalak.
- Micsoda? -nevetett kínosan. Na ja. Ezt nem kellett volna. -Jól nézel ki.
- Aha -mosolyogtam fájdalmasan. -Na és... hogy van Raviva? -komolyodtam el. Újabb bunkó kérdés. Beletrafáltam.
- A történtekhez képest? -bólintottam. -Egész jól.
- Katie?
- Ő nem. Kínlódik. Folyton sír, sosem alszik, mindig nyugtatni kell. Csak rám hallgat. Apa sem tehetett semmit az érdekében, úgyhogy ezért tűntem el.
- Sajnálom -sütöttem le a szememet, és majd sírva fakadtam. -Meglátogathatom?
- Persze. Vagy majd ha nem kíváncsi rád, akkor azt mondjuk, hogy hozzám jöttél.
Kösz. Ez jól esett... elszomorodtam rendesen.
- Bocs.
- Nem. Semmi gond -mosolyogtam. -Na, menjünk.

II.) Part 8./Robbanás

Hallottam, hogy valaki megállt az ajtóban. Erős hezitálás után arra jutottam, hogy ki kéne lesni a kukucskálón, de mégsem tettem. Biztos, csak a fejemben motoszkálnak a hangok. Biztos... vagy csak hülyeség, és valaki ott áll az ajtóban. Pár percig még csönd uralkodott a helyen, aztán pár nyers kopogás után vártam pár másodpercet, hogy ne tűnjön úgy, hogy azóta ő rá várok. Kinyitottam az ajtót. Niall kedvesen elmosolyodott, amolyan üdvözlésképpen, én pedig lesütöttem a szemem. Bejött a házba, annak ellenére, hogy nem kértem, levetette a cipőjét. Még mindig tudja a szabályokat nálam. Ezért elmosolyodtam halványan. Zsebre dugott kézzel ment a nappaliba, majd körbetekintett. Csodálkozva nézett a nappaliban lévő üveg asztalra. Igen. Az addig a szobámban tartózkodott, de Brian kedvéért a kis fa asztalka helyet cserélt ezzel. Benézett a konyhába. Nagyon beszédes., gondoltam. Megfogott egy bögrét (az ő bögréje, mivel mindig abból ivott, szerintem ezek után is abból fog, ha akar), elolvasta róla a feliratot ("Happyli"), majd rám nézett.

- Megtartottad? -kérdezte félénk mosollyal az arcán. Nem tudtam egyelőre mit válaszolni, csak bólintottam. Most baj, ha megtartottam? -Tudtad, hogy visszajövök? Miért tartottad meg?

Felém közelített pár lépéssel, a kezében még mindig a kék bögrét tartotta. Hüvelykujjával simogatta a feliratot, aztán kérdőn nézett fel rám. Reagálni semmit nem reagáltam. Csak néztem.

- N... -akadtam meg egy pillanatra -nem tudom. Valahogy ott maradt.

Niall fájdalmasan bólintott egyet muszájból, majd visszaejtette a bögrét a helyére. Zsebre dugott kézzel, komor tekintettel fürkészett. Megilletődötten éreztem magamat, ezért igyekeztem állni a tekintetét. Vagy 3 perc is eltelt, hogy szemeztünk. Csönd volt, nyomasztó csönd. Niall megindult felém. Mondanám, hogy kikerült, de szó szerint nekem sétált. A keze még mindig a zsebében volt, de ahogy megfordultam, fordult velem, és mindig közelített. Folyamatosan tolattam, de a falnál már muszáj volt megállnom. Nem menekülhettem. Niall a karját a falnak támasztotta. Így voltam én, a fal és a fiú között. Lehajtotta a fejét, lassan emelkedett a válla, a mellkasa, és visszasüllyedt. A termetemnek köszönhetően (ha kicsit magasabb lennék, a haját szagolgatnám, szó szerint) láttam az arcát. Lehunyta a szemét. Láthatóan gondolkodott, akartam szólni, hogy kezd kialakulni a klausztrofóbiám, de inkább abba maradtam, hogy kussolok.
Felnézett. Már amennyire fel lehet rám nézni. Akkor rám nézett.
Rám nézett. A szeme dühben forgott. A kezét ökölbe fogta, majd egy erőset vert a falba, ezzel egyetemben ordított is. Kiengedett a fogságából, hátat fordított nekem, és az arcát dörzsölgette. Ott álltam a falnál, és nem tudtam, hogy mi van. Megfordult, egy határozott mozdulattal, és ismét nekem sétált. Most szó szerint az arcomnak. Megcsókolt. Arcomat a két tenyere közé szorította, én pedig a karját fogtam. Próbáltam eltolni magamat tőle, de erősebb volt nálam.
- Fejezd be! -téptem le a karját.
- Mo! Én még mindig szeretlek! -ordította. Megállás nélkül magyarázott arról, hogy mióta szeret, hogy nem miattunk hagyott el engem, hanem miattam, hogy nekem nyugtom lehessen. Hogy meg akart védeni engem azzal, hogy nincs a közelemben, és talán csitul a nép. Hogy szerelmes belém, és ezzel akart segíteni, hogy megtudja, én mit érzek.
Elkerekedett szemmel néztem rá. A lábaim szinte összerogytak a helyzetben, de erős voltam. Erőtlen hangon megkérdeztem tőle, hogy mit gondol, mit érzek iránta. A szemem könnyes lett, éreztem pár cseppet, ahogy gördül az arcomon. Ahogy rám szegezte tekintetét, elérzékenyült. Nem tudom, láthatta, hogy a lány, akit a legapróbb kincsének tekint, miatta, sokszor inkább tőle fél. Az ő szeme is könnybe lábadt. Sosem láttam sírni. Nem fogta vissza magát. Felzokogott, arcát a tenyerébe temette. Ott álltunk a konyhában, mindketten sírunk a másik miatt. Remek.
Niall erőt véve magán próbált válaszolni a kérdésemre.
- Tudom, hogy a legjobb barátok voltunk. De az nap, amikor kimondtad a nevemet, a kérdésnél, hogy közülünk kit választanál -igen, Zayn nagyon fontosnak tartotta, hogy ez kiderüljön -, éreztem, hogy van Isten -nevetett fel kínosan. Aztán mosolyogva mesélte tovább a gondolatait. -Azt hittem, hogy Harryt, vagy Liamet mondod...
- Miért hitted azt? -nevettem fel kínosan.
- Mert azt hittem, hogy a komolyabbak jönnek be neked.
- Hogy jött le neked az, hogy Harryt választottam volna? Ő egyáltalán nem komoly.
- Lehet -biggyesztette le a száját. -A vele együtt töltött időd nem erről tanúskodott. Tudom, Harry a cukifiú, Harry aki főz/düt, Harry aki tarol a hangjával.
- Mi? -kérdeztem lefagyottan. Ugyan kínosan elmosolyodtam, de ugyan úgy szíven ütött ez a képzelgése, mint őt. -Féltékeny vagy rá?
- Igen! -vágta rá felemelt hangon.
- Pedig nem kell. Harry tényleg sokak kedvence, amit néha nem értek, de ha rá nézel, vagy hallod énekelni, akkor minden leesik -ismertem be. -Hallod? Te vagy sokaknak a szőke herceg, fehér lovon -motyogtam halkan. -Ha festett szőke is, de az ne zavarjon senkit -felnevetett. -Végre!
- Tudod, hogy miért jövök el rosszkedvemben hozzád?
- Miért?
- Mert szeretlek -suttogta. -És mert te mindig boldoggá teszel.
Niall azt mondta, hogy szeret. Ma már sokadjára. Be akar hízelegni, vagy tényleg így gondolja? Most és utoljára tisztáznom kell vele a helyzetet. Nem tudom, hogy higgyek neki, vagy ne? Hisz annyiszor becsapott. Én naiv pedig persze, hogy beleesek a csapdájába.
- Figyu, Niall -köszörültem meg a torkom. -Nem tudom, hogy mikor hazudsz, vagy mikor mondasz igazat. Az tény és való, hogy jó színész vagy, de velem már ne játssz, ha megkérhetlek rá. Unom a folyamatos kosarakat tőled. Elegem van! Mindig behízelegted magad hozzám, egy idő után rám untál és felültettél! Miféle ember vagy te? Még örülhetsz, hogy ebből nem lett nagyobb bajod. Bármikor kitálalhatok a sajtónak rólad, hogy mennyire egy szemétláda vagy! Bármelyik percben kiderülhet ez az aljasságod, és bármelyik pillanatban milliók gyűlölnek meg majd téged! Szórakozz anyáddal, és húzz el a lakásomból! -robbantam ki, hevesen az ajtóra mutatva. Megszeppenve állt előttem, és nem mozdult. Gondolta, hogy ez valami vicc. De nem az volt. -Kifelé! Tűnj el!

II.) Part 7./Én vagyok

Nem tudom, hogy mi baja van a körülöttem lévő embereknek. Tegnap előtt úgy gondoltam, hogy nincs semmi baj. Egész nap nem beszéltem senkivel. Igazából ennek egy nyúzós oka volt, hogy senki nem is volt rám kíváncsi. A tegnapi nap viszont megkönnyebbülés volt számomra, mivel újra együtt volt a "csapat" egy alakot kivéve. Persze, hogy Bethnek látogatója volt. Nem haragudtam Harryre, mert segített és beszélgettünk is. Mármint ő beszélt, próbált szóra bírni, de nem akartam megmukkanni. Bólogattam, hümmögtem és mosolyogtam egy-egy poénos résznél. Aztán énekelt, mert kedve volt rá. A hangja rengeteget fejlődött. Nem tudom, de Harry hangja rekedtes lett, ami nekem nagyon megtetszett. Elénekelte a Taken-t, és a Truly, Madly, Deeply-ből egy részletet. A dalok választása nem sújtott le, nem foglalkoztam vele. Csak ledöbbentem azon, hogy mennyivel másabb felvételen a hangja (mikrofonra gondolok) és élőben. A videókban sokkal vékonyabb és (bocs) bénább volt a hangja. De itt? Te jó Isten. Megremegett a lábam, amikor felnevetett. Ledöbbentett. Tényleg. Tök megalázottnak éreztem magam.

- A rohadt életbe -szólaltam meg elkerekedett szemmel. -Baszottúl jól fejlődtél.

A kijelentésemre úgy felnevetett.

- Még, hogy a csajok nem trágárkodnak. Szart -kacsintott. -Végre megszólaltál. Tudtam, hogy csak énekelnem kell. 

- Haha. Vicces vagy -grimaszoltam.

- Rendben -mosolygott még mindig. -Most te jössz -lökte meg a könyökömet. Bátorításképp?

- Nem tudok énekelni... -sütöttem le a szemem, majd tovább etettem a kisállatokat (most a hörik voltak soron, akik már nagyon ágaskodtak a kaja szagára. De édesek).

- Francokat nem -hüledezett.

- Mondom!

Harry rám hagyta. Az ajtónak háttal voltam, csak a nyitódó és csukódó hangot hallottam. Harry tudom, hogy  oldalra nézett, ez olyan megérzés volt. Valakivel lepacsizott, hallottam valami susogást, aztán abbamaradt minden, és csönd lett. Már amennyire állatok között csönd lehet, ugyebár.

- Szia, Mo -hallottam meg Louis hangját. Mosollyal az arcomon, illetve meglepődve fordultam meg.

- Istenem! -kiáltottam fel ujjongva, mint egy őrült rajongó, aki végre találkozott a "hősével". Sajnos, én tényleg a "hősömmel" találkoztam. Annyira mosolygós arcot vágott, hogy az már ragályos volt. Felnevetett azon a kedves hangján. A múltkorihoz képest sokkal nyugodtabb volt. Rögtön megöleltem, nem számított, hogy ő nem ölelt vissza, de már hiányzott. -Bocsi -toltam el magam tőle -, régen láttalak.

- Én is.

Mosolyodott el. A tüsis haja menőn az égnek meredt. A kék szempárba nézve felfedeztem, hogy viszont örül nekem. Akkor miért nem mutatja jobban? Á, mit számít.

- A többiek hogy vannak? -kérdeztem.

- Itt volt 3 órán keresztül -mutatott Harryre, aki Bethtel volt elfoglalva. Tudni nem akarom, hogy mit csináltak a pult mögött... mielőtt valaki rosszra gondolna. Már mindegy. Legyintettem, és mondtam neki, hogy tartottam magam. -Hát, eddig tartott.

- Igen.

- Megvannak. Zayn leállt a csajozással, mondva, megvan az igaz szerelme.

- Na. Ennek örülök -mosolyogtam. Bólintott.

- Liam randizik Stephfel.

- Steph? -kérdőn húztam fel a jobb szemöldökömet. Nem hallottam róla. 

- Igen. Titok. Ezért nem tudod -biccentett.

Elhallgatott, majd odafordult Harryhez és beszélgetni kezdtek. Beth Harry ölelésében maradt és hallgatta a srácokat. Én pedig mint becsületes dolgozó, etettem tovább az állatokat.

Pat kilépett a raktárból, két vízzel teli vödörrel, 3 szivaccsal, gumikesztyűben. A látványon elmosolyodtam, mert már majdnem összeesett, amikor Louis kivette a kezei közül a vödröket, egymásra mosolyogtak. Onnantól kezdve Lou csak Patriciával beszélt. Megdöbbentem, hogy ennyire jól el tudnak beszélgetni. Velem meg csak pár szót váltott. Különös, de nem nagyon foglalkoztam vele. Pat megkérte Louist, hogy a halakat horgássza ki és rakja őket a vödrökbe. Lou káromkodva magyarázta a halaknak, hogy menjenek már bele a hálóba... mi meg csak szakadtunk a nevetéstől. Ő Louis. Hozza a formáját.

Amikor mellém jött, megtorpantam egy kicsit, aztán elmosolyodtam, amikor a kezébe akart venni egy tengeri malacot. Mondtam neki, hogy hagyja őket enni, mielőtt a kezét kezdené rágcsálni. Mosolyogva figyeltem a kajáló állatokat.

- Niall? Róla nem mondtál semmit -motyogtam halkan.

Hezitált, hogy beszéljen-e, vagy ne. Harry is hallotta, úgyhogy összenéztek. Harry megvonta a vállát. Harry úgy gondolta, hogy ebben a témában Lou főbb szerepet kap. Ő mindenről tud, ő mindent titokban tart. De ilyen dolgokat megoszt.

- Szét megy a fejem. Miért nekem panaszkodnak az emberek?

- Mert te végighallgatod őket -mosolyodtam el.

- Niall elmondta, hogy szeret téged. Vagy két napon keresztül rólad szólt minden. Hogy "Mo mennyire lazán veszi, amikor eltörök egy poharat véletlen". Ez volt akkor, amikor Liam leordította a fejét. Aztán ott volt az is, amikor azt mondta "Mo sosem vert el xboxon." -azért sosem, mert még sosem játszottam vele... -, és "Mo mindig kedves volt velem". Ez volt az utolsó, amit mondott. Azóta van magában. Persze ezt az interjúk alatt, a két koncert alatt és a dedikáláson remekül titkolta.

- De múltkor nagyon vidámnak tűnt...

- Múltkor? -kérdezte felemelt fejjel.

- Múltkor. Amikor...

- Ja, igen -vágott közbe. Elszomorodott a témán. Nem is kérdezgettem tovább, csak hagytam, hogy visszaforduljon Pathez, és beszélgessenek. Azért elmosolyodtam halványan, amikor Lou vigyorogva tárgyalt Patriciával. Remekül elvoltak. Összenéztem Harryvel, aki érdeklődve fürkészett. Csak megvontam a vállam és mosolyogtam. Aztán biccentett, egy csókot nyomott Beth arcára, aki annak ellenére, hogy egy jó ideje járnak, elpirult. Ezután rossz kedvem lett. Mivel ott voltam én is Niallel. Mint egy pár. Csak... ő tudja.
***
Egy közeli kis kávézóba ültem be, ahol magazint lapozgattam és a suliból beérő diáklányok beszélgetéséből hallottam ki azt, hogy egyenesen a One Direction bandáról beszélnek. Lehunytam a szemem, ahogy elhaladtak mellettem. Az egyik lány megállt az asztalomnál. Lepillantott rám, aztán vissza a mosdó ajtajára nézett, és ismét le pillantott rám. Csodálkozva.
- Szia. Mo, ugye? -kérdezte halkan. Kedves tőle, hogy nem sikongatja szét a nevemet. Kedvesen mosolyogtam felé. Bólintottam, hogy "megtalálta, kit keresett", és mondtam neki, hogy nyugodtan foglaljon helyet. -Köszi, nem -mosolyodott el. -Annyira jó, hogy találkoztunk!
- Nekem, vagy neked? -kérdeztem kínosan. Megilletődött egy kicsit a reagálásomra, ezért gyorsan bocsánatot kértem.
- Mit tudsz az 1D-ről? -faggatott.
- Megvannak, jól vannak. Elvannak, mint mindig -erőltettem mosolyt az arcomra, hogy továbbra is kedvesnek tűnjek.
- És Niall? -húzogatta a szemöldökét.
- Ő is.
- Mi volt az oka, hogy szakítottatok? Megkérte a kezed! Ha neked nem kellett, miért nem adtad nekem? -nevetett fel.
Épp ez volt az oka, hogy Niall elhagyott. Mostanra már rádöbbentem. Bárhova mentem, eddig megbámultak, de az, hogy Niall távozott a környezetemből, megnyugvást jelentett nekem.
- Nem akarlak megbántani, meg senkit nem akarok megbántani ezzel, de ezt nem kell tudnotok. Ez egy olyan téma, amit már lezártunk, és többet nem is beszélünk róla. Legyen a mi dolgunk.
A lány nagyokat pislogott rám. A kezében lévő telefonját szomorúan nyomta ki. Most így utólag átgondolva a helyzetet jobb, hogy tartottam magam. Már különben nem azért, de joga nincs tudni a dolgaimat. Mindegy.
Marie (később megtudtam a nevét) elköszönt, átvette a sütiket, kifizette őket és várta a barátait.
Az ideiglenes telefonom, amit Pat adott kölcsön, mert neki már nem kell (ha rajta múlik, meg is tarthatom. Érintőképernyős ez is, mint amit elhagytam, kicsit régebbi változat, de jó lesz ez is. Úgy is csak telefonálásra használtam. Arra úgy is jó), megcsörrent. Kérdőn néztem a faliórára, mert ilyenkor senki nem szokott keresni. Megragadtam a telefont. Ismeretlen szám volt. Mindenesetre elhúztam a zöld csíkot, és már nyitott is volt a vonal.
- Szia, Mo. Tudunk beszélni?
- Szia -gondolkoztam el. A hang nem volt ismerős. -Megtudhatnám, hogy ki vagy?
A srác felnevetett. A nevetéséből már egyből levágtam, hogy ki az. Csak nem válaszolt, hanem hallgatott. Gondolom a válaszomat várta. Újból megkérdeztem, hogy ki az, biztos, ami biztos.
- Niall vagyok.
- Niall? -suttogtam. Megerősített. -Ő, persze. Tudunk beszélni...
- Oké. Hol vagy most?

II.) Part 6./Nem én

Döbbenten néztem a bal oldalamra. Brian csak a földet bámulta, míg én csak kérdőn tekintettem felé. Amikor sikerült annyira szuggerálnom, hogy kinyögjön valamit, felnézett. Csak felnézett. Elvileg körülbelüli 2 hétig beszéltek... lehet, hogy sokat mondok. Ahogy gondoltam... Kínosan elmosolyodott, és abban a pillanatban tudtam, hogy valamit biztosan elhallgat előlem. Tudtam, hogy tartja a kapcsolatot Niallel, mert párszor hallottam a hangját a lakásomban, amikor skypeon beszélgettek. Ennyi, és azóta a kép óta nem történt semmi, csak a szokatlan csend. Niall hangját többet már nem hallottam, Brian pedig csöndben meredt maga elé és nem beszélt a sráccal azóta.

Most pedig itt állunk, szemtől szemben már másodszorra. Niall magyarázatát meghallgatva még mindig nem tudom, hogy mi folyik itt. Brian és Niall erősen néztek egymás szemébe. Ki akarták akasztani a másikat a bámulással. Aztán Niall hirtelen megmozdult, felém. Mármint azt hittem, hogy felém, de Brianhez fordult. Nyújtotta a kezét. Brian bizonytalanul kezet rázott vele, és valami olyant mondott, amin meglepődtem.

- Őszinte gratulációm érte -biccentett felém -, csak ne téveszd őt szem elől!

Brian, mint akit valami sokkoló dolog érte, pásztázta a maga előtti teret. Niall, mosolyából fakadó vigyorát leakartam törölni a képéről egy péklapáttal. (De amit mondott, az kicsit a kedvesebbik oldalából származik... már ha újabban van ilyenje). Niall, mintha misem történt volna veregette meg Brian vállát, kikerülte, és zsebre dugott kézzel tűrte, hogy a zselézett hajába belekapjon a szél. Érdekesen bámultam utána, amíg elhalad. Nem értettem, hogy per pillanat mi a baja...

***

Miután hazaértünk, muszáj volt csekkolnom a múltkor látott képet. Meg kellett róla bizonyosodnom, hogy a képen végül is kit láthattam. Vagy 20 percig kerestem egyéb jelzőkkel ellátva a képet... nem találtam. Utolsó döntésem az volt, hogy megnézem az előzményeket. Gondosan néztem a sorokat, miközben görgettem le. Többet nem koncentrálok ennyire a monitor képernyőjére, mert kis híján kisült a szemem. Brian még meg is jegyezte, ha így folytatom ezt a mániákus keresést, akkor a végén nem hogy kisül, hanem látványosan kifolyik a szemem. Nem törődtem vele. Amondó vagyok, hogy ha valamit nem találok meg, akkor annak nagyon csúnya következményei lennének. Közben bele-belekortyolgattam a teásbögrémbe, ami nem tudom, hogy hogy került oda.

- Végre! -kiáltottam. Brian a kanapén ülve összerezzent, majd kérdőn pillantott felém. Amikor vigyorogtam min egy idióta, elmagyaráztam neki, hogy miről van szó. Bólintott, majd őt is érdekelte a reakcióm. Hát... Niall... szóval azért elgondolkodtam azon, hogy tényleg ő a képen a csajjal, akivel nyalakodik, vagy egy isten-profi imitátor. Az kavargott a fejemben, hogy mi van akkor, ha Niall nem az igazat mondta, hanem csak egy kitalált mesét, ezzel imponálva valakinek... VALAKINEK. De ha mégis az igazat vallotta? Abban van valami, hogy "autogramosztás" vagy mi után gépre szálltak és repültek haza, mert erről is olvastam valamit. (Jó, nem kell idióta perverznek nézni, hogy olvasok róla a neten még mindig, amikor többször is lezártam magamban az ügyet... de ha egyszer vagy húszan a képembe tolják, egy NIALL HORAN címszó alatt, akkor mit csináljak? ...). De valahol ott lapul a bensőmben az, hogy igazat adjak neki. Valahol igazából még mindig szeretem őt. Pedig nem kéne. És itt ez a baj.

Eddig sosem tudtam, hogy kiről mit gondol. Sosem tudtam, hogy például Harryről mit gondolhat valójában. Olyan helyzetben sosem láttam őket, mint például Louval. Louis az a fajta, aki mindenkihez odaül, megkérdezi hogy van. Például Louis egyszer beült Harry és Liam mellé játszani. Mindegy. Sosem tudtam, hogy igazából mit gondol a barátaimról. Sosem tudtam, hogy mit gondol rólam. És ez fájt nekem. Hiába mondott bármit is, nem nagyon hittem el neki. Nagyon bizalmatlan volt, ami engem is megingatott. Nem kéne ezen agyalnom. Itt van előttem az, ami döntést hoz. Végre betöltött, ugyanaz a kép, amin akkor akadtam ki. Most könny mentesen bámultam a képre vagy fél percig, mire észbe kaptam. Azon merengtem el egy időre, hogy miért tette? És sírni kezdtem.

A kép... nem változott semmit. Miért változott volna? Ez baromság. Szembetűnő a szinte kiugró smároló "pár". A háttérben bulizó fiatalok ittasnak látszanak. A pultos pedig nagyon pipának. A szemem most sokkal jobban lát. Észrevettem egy érdekes dolgot. Egy alakot. A háttérben. Egyenesen, dühödt arccal tartja a Revolverét Niall fejének. Őszintén sokkolt a kép látványa. Most sokkal jobban fáj, mint mikor először láttam.

A szám elé tartva a kezem próbáltam elfojtani a zokogásomat, amit viszonylag sikerült is. Brian magafelé fordította a laptopot, majd megmondta, hogy ő megmondta, de a monitorra böktem, ezzel könnyebben megmutattam neki a revolverest. Aztán megszólalt.

- Fasza pillanatkép -hümmögött. majd kinagyította a képet. -A pali arcát látva rühelli... csak...

- ...ő nem Niall... -folytattam ledöbbent és nemtörődöm arccal. Bólintott. -És te tudtad mindvégig...

- Mi?

- Tudtad, és nem mondtad el. Hagytad, hogy arra koncentráljak; mihamarabb meghaljak?

- Nem. Nem! Nem tudtam. Figyelj...

- Nem! -vágtam közbe. -Fogalmad sincs arról, hogy én min megyek keresztül, min megyek végig minden nap! -vádoltam meg. Jogosan. -Nem tudod, hogy mit érzek akkor, amikor valahol Ő ott van, én pedig nem -mutattam a képre -, nem tudhatod, hogy mit érzek, amikor többedszerre is ejtenek! Nem tudod! Fogalmad sincs a dolgaimról! Mindenbe beleakarod ütni az orrod. Nem te döntöd el helyettem a dolgokat! Azt sem tudod, hogy milyen heteket vészeltem át... amíg nem jött vissza. Emésztettem magam, érted...?!

- Figyelj már rám! -vágott közbe. -Nem. Fingom sincs mi bajod. Csak szerettem volna neked jobbat, hogy könnyebb legyen! Addig vittelek el különböző helyekre, addig tartottalak távol a médiától, amíg csak tudtalak, és amíg csak hagytad. De amikor az a két segg ott volt a kereskedésben, már nem tarthattalak távol semmitől! Fogd fel, csak jót akartam neked. Nem akartalak sírva látni... mint most is -szomorodott el.
Brian szavai jobban szíven ütöttek, mint Niallé. Most jöttem rá arra, hogy igazán védeni akart engem a sérelmektől. Neki köszönhetem azt, hogy talpon vagyok. És már nem adom fel. Niall lelépése óta csak a halálomat akartam, de most... most mást. Életet akarok. Élni akarok, bármi áron! Harcolok a becsületemért.
A combomra csaptam, hogy felhívjak valakit. Niallt akarom felhívni. De rögtön levert a víz...
- Mi baj? -nézett fel rám Bri.
- Nincs meg a telóm -sziszegtem. -Fel akartam hívni Niallt.
A srác csak felnevetett. Majd abbamaradt. És röhögött, ahogy csak bírt. Most meg mi van?, gondoltam.
- Tudtam, hogy akarsz még tőle valamit. Nesze! -dobta nekem a telefonját, ami a földre esett. Lepattant a hátlap, az aksi pedig vele együtt. Kérdőn néztem magam elé.
- Ezt most mért kellett?
- Fel akartad hívni nem?! -kérdezte fenyegetően. Elég hatásos volt. -Akkor hívd. Viszont nekem most mennem kell. Cső -intett és már kint is volt az ajtón túl. Felkaptam a földről a telefonját, az ajtóhoz siettem és megálltam. Még nyitva volt.
- És a telefonoddal mi lesz? -kiáltottam. Semmi.
***
Tegnap úgy döntöttem, hogy nem hívom fel, inkább beszélek Briannel, hogy mi van. Hát, nem tudtam. Úgyhogy ma hívtam fel Niallt Brian telefonján. Pár csörgés után a vidám hang megszólalt. Már nyitottam volta a számat, csak...
- Szia! -hatásszünet hogy az ember elhiggye, vele beszél. -Bocs, de bandázok. Fárassz mást a baromságokkal és hagyj lógva. Majd visszahívlak. Vagy nem -sípszó.
Érdekes. Ilyen eddig nem volt. Vagy csak azért, mert nekem felvette a telefont. Anno. Mindegy. Más számmal próbálkoztam. Harryével. Foglalt volt. Próbáltam Liamet, de nála ki se csöngött. Aztán Louis ugrott be. Az idióta hangposta... nem sikerült. Végül maradt Zayn. Ha ő nem veszi fel, akkor bajban vagyok. Csörgettem párszor, de a változatosság kedvéért, ő sem vette fel.
10-15 percig nem tudtam, hogy mit csináljak. Csak azon agyaltam, hogy ÉN mit követtem el. Semmit. Az ég adta világon semmit. Görgettem Brian telefonkönyvében. Megláttam a bandaház számát. Ezt biztos felveszik. Ha nem, akkor a rögzítőre beszélek és majd meghallgatnak. Vagy nem. Tudtam, valahol legbelül tudtam, hogy otthon vannak.
- Srácok? -szólaltam meg. Egy hang se. -Lényegtelen. Nem tudom, hogy mi bajotok van, amikor én nem csináltam semmit. Szerintem nem nektek kell csalódnotok bennem, hanem fordítva. Akkora pofára esést kaptam tőletek, hogy az valami hihetetlen. Zayn, Louis, Liam, Harry... fel ne begyétek azt a telefont, nem azért van, igazatok van! -szidtam őket. -Niall. Hallod? Az én kurva anyámat, amiért te hagytál el, te smároltál valaki mással, és te bántottál annyiszor... igazad van. Teljesen igazad van, hogy...
- Fogd már be! -üvöltött a telefonba egy dühös hang. - Szeret téged, nem fogod fel? Csak azért utaztunk el, hogy csituljon a nép! Hogy leszálljanak rólad!
- Louis? -elkerekedett szemmel szóltam bele.
- Igen -válaszolt különös hangon.
- Régen hallottalak... -éreztem, ahogy a szemem kezd könnybe lábadni. Olyan kedves és aranyos hangja van akkor is, amikor dühös. Mindig vidám hangja van, és ezért hiányzott. Sokszor feldobott. -és a többieket is.
- Jó. Nem érdekel -szólt bele Liam a telefonba komolyan, és lecsapta.
Sóvárogva meredtem a telefonra, amit magam mellé raktam. Nem értettem semmit. Olyan zűrzavar keletkezett bennem, amit nem tudtam sehogy megmagyarázni. Fájt a mellkasom, a szívem, a fejem... utóbbi, mert kattogott. Brianen és a bandán. Mindegyikőjüket nagyon-nagyon szeretem a történtek ellenére is. Csak... csak most várhatok arra, hogy ezt az érzést viszonozzák. Ha valaha még egyszer érezhetem ezt... újabban Bethtel sem tartom a kapcsolatot annyira, mint régen. A kisállatboltba nem látogat be, csak egy héten egyszer, ha eszébe jut. Patricia mindent rám sózott, mivel Elizabeth nem jött. Pat... hát végül is megértem. Mindenki az "aranykorát" éli (persze képletesen értem).
A fürdőszobában szedtem össze magamat, megmostam az arcomat és meredtem a csúf valómra. Mint egy pszichopata állat, egy körözött bűnöző, és egy ártatlan kislány, háta mögött hatalmas késsel keveréke nézne vissza rám. Olyan szörnyen festettem. A nappaliban hagyott telefon dalolni kezdett. Egy még levegőt vettem, mert tudtam, hogy kell, hogy erő legyen bennem. A kijelzőt látva meglepődtem.
- Igen, tessék? -szólaltam meg sejtelmesen. Pár pillanatig nem jött válasz. A lány lepődötten válaszolt.
- Öhm szia. Rossz számot hívtam?
- Briant hívtad...
- Jó, akkor jó számot hívtam -vágott közbe megkönnyebbülten.
- Igen... -húztam el a szám. -Bocs, de nálam hagyta a mobilját. Nem tudom, hogy otthon van-e, de megnézhetem -a lány csak rávágta, hogy oké. Miközben kicsászkáltam az ajtón túlra, megkérdeztem, hogy hogy hívják.
- Raviva vagyok.
- Mo.
- Szép név -hízelgett. Vissza hízelegtem neki, hogy az övé is, majd kopogtattam Brian lakásán. Nem jött semmi válasz. Arra gondoltam, hogy ráülhetnék a csengőre, hátha kibotorkál, hogy beszélhessen a lánnyal. Rá is ültem a csengőre, csöngettem 1 percig, de aztán meguntam.
- Nincs itthon -motyogtam. Mondta, hogy semmi gond, majd később visszahívja. Javasoltam neki csak úgy, hogy ráér 2 óra múlva is, mire bontotta a vonalat.
Nem tettem mást, megálltam az ajtóban és ököllel vertem az ajtót. Hátha meghallja alapon 5 percig püföltem. Mostanra bánom, mert sajog a jobb kézfejem. Már nem tudtam mit csinálni, letettem a telefont a "Welcome. Bring me beer!" feliratú lábtörlőre a telefont.
- Hallod. A csajod keresett, nem értem, hogy miért nem érdekel. Mindegy. A telód a szőnyegen van, ne lepődj meg, ha valaki ellopja.