- Szia, hogy viseled?
Niall szobájába benyitottam. A srác ott feküdt az ágyában, és a táblagépével szórakozott. Amikor rám nézett, félre rakta a készüléket, és mosolyogva bámult tovább.
- Még egy nap. Ki lehet bírni.
- Az azért nem úgy van... -vágtam közbe és leültem az ágyra. -Még a dokit is fel kell hívni. Nem biztos, hogy ügyes voltam -simogattam meg a plédet.
- Jó, és a doki mikor jön? -vonta fel a szemöldökét sóhajtva.
- Holnap... Louis azt mondta, hogy már felhívta és dél körül jön.
Biccentett. Kezével felém nyúlt, végig simított a karomon és megállt a kézfejemnél. Rajt hagyta a tenyerét. Azon időztem el addig, amíg össze nem kulcsolta az ujjainkat. Remegve feszítettem ujjaimat az övéire, majd félénken néztem rá. Niall, döbbent arckifejezéssel nézett rám egy pillanatra, majd halványan elmosolyodott és az ágyra húzott maga mellé. Befeküdtem mellé. Jobb karjával átkarolt a vállamnál, a bicepszére fektettem a fejem és a másik kezére raktam a kezem. A jobb keze az én balommal még mindig össze volt kulcsolva. Nem engedtük el egymást. Gyönyörű pillanat volt ez. Úgy érzem, hogy újra szerelmes vagyok. De eddig is az voltam, csak azt hittem, hogy Brianbe. Pedig nem. Brian a legjobb barátaim közé tartozott. Sajnos muszáj múltidőben beszélnem. Ő csupán hiányzik, mert nem tudok még kivel hülyülni. De lehet, hogy ez így is van rendjén, mert amikor Brian képbe jött, eltávolodott tőlem mindenki. Lehet, hogy az egy rossz időszakom volt. Fogalmam sincs. De attól még jó volt vele is ellenni.
Kezemet lecsúsztattam az övéről, és már a hasát simogattam. A pólóján keresztül éreztem a kockáit. 4 kidolgozott és 2 folyamatban. Szép. Megpusziltam a bicepszét. Niall egyenesen a szemembe nézett. Mindenem remegett, amikor visszanéztem rá. Feje közeledett, ebből az következik (gondolom nem nehéz kitalálni), hogy megcsókolt. Jobboldalára dőlt. Amikor a hátamra feküdtem, felém magasodott és úgy csókolt tovább. Két karja a vállaim mellett zártak, és nem hagytak utat a menekvésre. Két térde közé vette a combjaimat és össze szorította őket. Esélyem sem volt megszökni.
- Tudod -szakadt el tőlem egy pillanatra -, régóta várok erre a pillanatra...
- Akkor tedd meg -suttogtam.
- Semmi nem állíthat meg -jelentette ki.
- Jó, és a doki mikor jön? -vonta fel a szemöldökét sóhajtva.
- Holnap... Louis azt mondta, hogy már felhívta és dél körül jön.
Biccentett. Kezével felém nyúlt, végig simított a karomon és megállt a kézfejemnél. Rajt hagyta a tenyerét. Azon időztem el addig, amíg össze nem kulcsolta az ujjainkat. Remegve feszítettem ujjaimat az övéire, majd félénken néztem rá. Niall, döbbent arckifejezéssel nézett rám egy pillanatra, majd halványan elmosolyodott és az ágyra húzott maga mellé. Befeküdtem mellé. Jobb karjával átkarolt a vállamnál, a bicepszére fektettem a fejem és a másik kezére raktam a kezem. A jobb keze az én balommal még mindig össze volt kulcsolva. Nem engedtük el egymást. Gyönyörű pillanat volt ez. Úgy érzem, hogy újra szerelmes vagyok. De eddig is az voltam, csak azt hittem, hogy Brianbe. Pedig nem. Brian a legjobb barátaim közé tartozott. Sajnos muszáj múltidőben beszélnem. Ő csupán hiányzik, mert nem tudok még kivel hülyülni. De lehet, hogy ez így is van rendjén, mert amikor Brian képbe jött, eltávolodott tőlem mindenki. Lehet, hogy az egy rossz időszakom volt. Fogalmam sincs. De attól még jó volt vele is ellenni.
Kezemet lecsúsztattam az övéről, és már a hasát simogattam. A pólóján keresztül éreztem a kockáit. 4 kidolgozott és 2 folyamatban. Szép. Megpusziltam a bicepszét. Niall egyenesen a szemembe nézett. Mindenem remegett, amikor visszanéztem rá. Feje közeledett, ebből az következik (gondolom nem nehéz kitalálni), hogy megcsókolt. Jobboldalára dőlt. Amikor a hátamra feküdtem, felém magasodott és úgy csókolt tovább. Két karja a vállaim mellett zártak, és nem hagytak utat a menekvésre. Két térde közé vette a combjaimat és össze szorította őket. Esélyem sem volt megszökni.
- Tudod -szakadt el tőlem egy pillanatra -, régóta várok erre a pillanatra...
- Akkor tedd meg -suttogtam.
- Semmi nem állíthat meg -jelentette ki.
Azzal Niall olyanná változott, amilyennek még sosem láttam. Bevadult, érző és szerelmet adó emberré alakult. Bevallom, tetszett, hogy ilyennek is tapasztalhattam.
***
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el... úristen, még mindig bizsergek. Na mindegy. Szóval nagyjából úgy 15-20 percre tippelek, de az időérzékemet úgy ahogy van, elvesztettem. Annyira megdöbbentő volt számomra az, amit Niall adott nekem, hogy az leírhatatlan. A csókjával némított el engem, és magát. Az ágyának a háttámláján tartva magát dolgozott. Furán hangzik, tudom, de szebben nem tudok fogalmazni.
Mellette fekszek az ágyban, a világ legcsodálatosabb dolga után. Mind a ketten kifáradva, zihálva és bizsergéssel tele, az ágyában fekszünk. Pucéran. És ő most látott engem először ruha nélkül. És én is most láttam őt először ruha nélkül. Hű.
- Eszek egy szendvicset -jelentette ki a maga stílusában. Lerántotta magáról a takarót, ülve felhúzta a bokszerét, belebújt a nadrágjába és felvette a pólóját. Amikor felállt... vagyis hát próbált felállni, halkan "ordítva" visszaült az ágyra. Tudom, nem szép dolog, de kinevettem ezért.
- Intézkedem. Nyugi.
Felvettem a melltartómat, rá a pólómat, alulról felhúztam a fehérneműm, a nadrágomat és a zoknimat. Vissza dőltem az ágyra, és adtam egy puszit a Szőkének. Az ajtóból még vissza néztem rá és elmosolyodtam, mert a táblagépével szórakozott. Magam mögött becsuktam az ajtót és mezítláb csoszogtam(?) be a konyhába. A nappalin áthaladva összefutott a tekintetem Liamével és Zaynével.
- Szia -emelte fel Zayn a kezét. Az arcán látszott, hogy egy elégedett vigyort próbál visszafojtani.
- Akarsz valamit mondani? -vontam fel a szemöldököm. Válaszul nemlegesen megrázta a fejét, és Liamre nézett. Én is ránéztem. Liamet nem érdekelte annyira a "Az akció a hálószobában" című történet, mint Zaynt. - Legalább valaki felnőttként viselkedik.
- Igen, én is szeretlek -kiáltott utánam Zayn, amikor én már félúton voltam a konyhának.
***
A szendvicsekkel megrakott tálcával és 2 pohár narancslével nehezen tudtam közlekedni a konyha és Niall szobaajtaja között, sőt, már úgy voltam vele, hogy bemenni sem tudok rajta. Mire jó a könyék; támasztani magad egy rettentően unalmas órán, hogy a fejedet foghasd egy könyv felett, mintha olvasnál, miközben a tanár a szokásos izgalmas és százszor megismételt monológját hallgatod, amit azért mond el ennyiszer, mert vannak körülötted olyan retardáltak, mint például egy maga vallott "drogos" és bagós "alkoholista" osztálytárs az általánosban, és pont melletted ül, de persze van egy másik gyerek is, aki a maga hülyeségét adja, vissza pofázik a tanárnak, és mindenki őt figyeli, mert milyen "vicces", amikor egy fikarcnyi esélye sincs az életre... röviden van a cigány és a feltűnési viszketegséggel rendelkezők csoportjába tartozó félnótás, aki azt se tudja, hogy mi merre hány méter. Kicsit sem vagyok rasszista, de azt nem tagadom, hogy feltűnően kerülöm az ilyesfajta személyeket. Undorító. Szóval a könyék... még arra is jó, hogy netán, ha a telepakolt kezeiddel nem tudnád megszorítani a kilincset, és belökni az ajtót, akkor a könyököddel lenyomod a kilincset, és lábbal lököd be az ajtót. Igaz, háromszor olyan sok időbe telik, mint egy rendes ajtónyitás, de annyival biztonságosabb is. Ezalatt az idő alatt imádkozik a kaja és a pia, hogy ne fogyaszd el őket.
***
- Istennő vagy -lökte fel magát ülésbe Niall. Már felkészült arra, hogy beleharapjon a szendvicsbe, amikor én egy gyors mozdulattal kivettem a kezéből, és visszaraktam a tálcára.
- Előbb beszélnünk kell.
- Miért? Miről? Mit csináltam? Nem csináltam semmit! Nem akarhatsz te velem beszélni. Mindig, csak beszélni akarsz! -vádolt meg jogtalanul. -Esküszöm, nem csaltalak meg, amíg te a konyhában voltál!
- Lazíts -nyugtattam meg. Lehet, hogy ezzel csak még jobban felzaklattam, ezért felnevettem. -Még mindig ott van bennem az, hogy...
- Nem -vágott a szavamba. Megszeppenve álltam meg a mondanivalómban. Az arcára volt írva, hogy tudja, mire gondolok, és hogy mit akarok most neki mondani. A szemében lehet látni, hogy őszintén érdekli, hogy mit gondolok, ezért mondott nemet. A hangján véltem felfedezni, hogy rettentően aggasztja az, hogy még nem tudtam vele teljesen megbékélni. És sajnos, azt is tudja, hogy ez az érzés szinte nem is fog elveszni, egy maradandó része biztosan megmarad, és ha együtt maradunk, akkor ezzel az érzéssel kell majd élnünk.
- Szeretnék megbízni benned. Csak -töprengtem el egy kicsit - nem tudom, hogyan.
- Megpróbáltalak védeni magamtól, nem akartam a magam elvárásai alá kényszeríteni téged. Óvtalak a rossz emberektől, és ez így is marad. Csak most Hardcore verzióban megy tovább minden. A sajtó, a kamerák, rengeteg ember, annál is több vérre menő rajongótábor. Ezekkel kell együtt élned. Ez nem pusztán egy sima, átlagos kapcsolat... és nem filmekben szerepelünk. Ez a valóság. És a valóság azt diktálja, ami éppen folyik, vitában van. A kinti rengetegtől féltelek. De most úgy érzem, erőmmel védelek majd mindenki ellen. Ha megutálnak, ha nem, de te sokat jelentesz nekem.
Amit mondott, azon rendesen meghatódtam. Számtalanszor hallottam már tőle az ehhez hasonló szavakat, de ebben a momentumban úgy éreztem, hogy el kell engednem magam. Szabadjára kell engednem az érzéseimet. Ezért borultam Niall ölébe, és zokogtam ki azt, hogy mennyire szeretem.
***
A szendvicsekkel megrakott tálcával és 2 pohár narancslével nehezen tudtam közlekedni a konyha és Niall szobaajtaja között, sőt, már úgy voltam vele, hogy bemenni sem tudok rajta. Mire jó a könyék; támasztani magad egy rettentően unalmas órán, hogy a fejedet foghasd egy könyv felett, mintha olvasnál, miközben a tanár a szokásos izgalmas és százszor megismételt monológját hallgatod, amit azért mond el ennyiszer, mert vannak körülötted olyan retardáltak, mint például egy maga vallott "drogos" és bagós "alkoholista" osztálytárs az általánosban, és pont melletted ül, de persze van egy másik gyerek is, aki a maga hülyeségét adja, vissza pofázik a tanárnak, és mindenki őt figyeli, mert milyen "vicces", amikor egy fikarcnyi esélye sincs az életre... röviden van a cigány és a feltűnési viszketegséggel rendelkezők csoportjába tartozó félnótás, aki azt se tudja, hogy mi merre hány méter. Kicsit sem vagyok rasszista, de azt nem tagadom, hogy feltűnően kerülöm az ilyesfajta személyeket. Undorító. Szóval a könyék... még arra is jó, hogy netán, ha a telepakolt kezeiddel nem tudnád megszorítani a kilincset, és belökni az ajtót, akkor a könyököddel lenyomod a kilincset, és lábbal lököd be az ajtót. Igaz, háromszor olyan sok időbe telik, mint egy rendes ajtónyitás, de annyival biztonságosabb is. Ezalatt az idő alatt imádkozik a kaja és a pia, hogy ne fogyaszd el őket.
***
- Istennő vagy -lökte fel magát ülésbe Niall. Már felkészült arra, hogy beleharapjon a szendvicsbe, amikor én egy gyors mozdulattal kivettem a kezéből, és visszaraktam a tálcára.
- Előbb beszélnünk kell.
- Miért? Miről? Mit csináltam? Nem csináltam semmit! Nem akarhatsz te velem beszélni. Mindig, csak beszélni akarsz! -vádolt meg jogtalanul. -Esküszöm, nem csaltalak meg, amíg te a konyhában voltál!
- Lazíts -nyugtattam meg. Lehet, hogy ezzel csak még jobban felzaklattam, ezért felnevettem. -Még mindig ott van bennem az, hogy...
- Nem -vágott a szavamba. Megszeppenve álltam meg a mondanivalómban. Az arcára volt írva, hogy tudja, mire gondolok, és hogy mit akarok most neki mondani. A szemében lehet látni, hogy őszintén érdekli, hogy mit gondolok, ezért mondott nemet. A hangján véltem felfedezni, hogy rettentően aggasztja az, hogy még nem tudtam vele teljesen megbékélni. És sajnos, azt is tudja, hogy ez az érzés szinte nem is fog elveszni, egy maradandó része biztosan megmarad, és ha együtt maradunk, akkor ezzel az érzéssel kell majd élnünk.
- Szeretnék megbízni benned. Csak -töprengtem el egy kicsit - nem tudom, hogyan.
- Megpróbáltalak védeni magamtól, nem akartam a magam elvárásai alá kényszeríteni téged. Óvtalak a rossz emberektől, és ez így is marad. Csak most Hardcore verzióban megy tovább minden. A sajtó, a kamerák, rengeteg ember, annál is több vérre menő rajongótábor. Ezekkel kell együtt élned. Ez nem pusztán egy sima, átlagos kapcsolat... és nem filmekben szerepelünk. Ez a valóság. És a valóság azt diktálja, ami éppen folyik, vitában van. A kinti rengetegtől féltelek. De most úgy érzem, erőmmel védelek majd mindenki ellen. Ha megutálnak, ha nem, de te sokat jelentesz nekem.
Amit mondott, azon rendesen meghatódtam. Számtalanszor hallottam már tőle az ehhez hasonló szavakat, de ebben a momentumban úgy éreztem, hogy el kell engednem magam. Szabadjára kell engednem az érzéseimet. Ezért borultam Niall ölébe, és zokogtam ki azt, hogy mennyire szeretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése