Part 5./"Hova?"

Rettenetesen aggódtam érte. A keze megremegett, a karomat elengedte. Már szinte sírni tudott. Sajnáltam őt, hogy ezt kell kiváltanom belőle. Őszintén, nem akartam! Magamhoz ölelném újból, és segíteném őt, hogy ne érezzen így.

- És ez mióta van így? -a hangja megremegett.

- Pár hónapja... egy éve is talán. De ez csak tetszés, nem pedig szerelem. -magyaráztam. -Ha akarsz elmehetsz. Nem foglak vissza, nem akarom, hogy miattam kötődj le. Sajnálom.

Bólintott egyet, és el is tűnt. Kirohant a szobából, a lába dobbanásait hallottam a padlón visszhangzani. És utólag már csak az ajtó csattanását. Féltem most tőle és magamtól is. Tőle csak azért, mert féltettem őt, és tudtam, hogy ezt félreérti. Szeretem őt, de...

***

Másnap reggel szomorúan keltem fel. Annyira utáltam magam, de nem tudtam, hogy mit mondhattam volna. Az igazságot. Tudom, azt tudom. A baromságot és a szarságot tudom mondani, de mást pedig nem. Csak a rossz tulajdonságaim sugároznak ki belőlem. Egy szerencsétlen seggfej vagyok.

Durván "téptem" le magamról a takarót, a fele a földön landolt... aztán a súlya lehúzta a maradék részt is, ami még az ágyon pihent. Nem érdekelt az, hogy rendetlenséget csinálok. Mindig is szerettem törni-zúzni dolgokat, kupit csinálni magam körül. Pár héttel, lehet, hogy egy hónapja is volt már, amikor utoljára hagytam egy nagy nyomot magam után. Nem voltam akkor eszméletemnél, amikor a bútorokat döntöttem fel... a konyha kész katasztrófa volt. Az üvegpoharak darabokban voltak a kövön, a porcelán tányérok a kedvenc teásbögréimmel keveredett szilánkok tengerében úszkáltak. A legszebb kemény műanyag tálcámat is tönkretettem, amiből csak egy volt, azt is Liam-től kaptam még régebben. Náluk is volt egy ilyen tálca, mondtam, hogy mennyire tetszik, ilyent én is elfogadnék. Pár nappal később kaptam egy csomagot, amiben az a tökéletesség volt beburkolva pukkanós fóliával. Az üzenete aranyos volt. "Volt egy fölösbe, és a tiéd!" Még most is megmosolyogtat az, hogy milyen mókás tud lenni.

A nappali volt az egyetlen, amit próbáltam elkerülni. Ott csak az asztalt zúztam darabokra. A szobámban az ágyamat törtem négy felé -egy nehéz kalapáccsal vágtam oda neki jó párat-, azzal már lehiggadtam. Minden dühömet és haragomat ki adtam magamból... már nem emlékszem mi váltotta ki belőlem mind ezeket, de egyszer már megtanultam, hogy bokszolni kell mennem és nem a lakást szétbarmolni... mennyit takarítottam. Nem győztem felszedegetni a szilánkokat.

A telefonom csörgését hallottam. Valami elfojtotta a hangját, ezért csak nagyon halkan hallottam. Tudtam, hogy a szobámban van... amint beértem, jött a felismerés, hogy a pára alá rejtettem. Kikotortam onnét. A kijelzőn Patricia neve villogott. Mosolyogtam, majd elhúztam a zöld gombot.

- Szia!

- Reggelt' Mo. Öltözz fel és gyere le a kávézóba. Onnan indulunk.

- Hova? -kérdeztem vissza.

- Majd meglátod. Siess.

A vonalat ő bontotta. Értetlen néztem meg magamat a tükörben. Kinyitottam a szekrényem, bámultam bele pár percig, gondolkoztam a ruhán, mit kéne felvennem? Aztán döntöttem. Egy átlagos ruha összeállítást válogattam ki magamnak. A fürdőben öltöztem fel, megmosakodtam, a hajamat felkötöttem, miután megfésülködtem. Készen álltam a nem tudom minek.
Bezártam magam után az ajtót, de kinyitottam. Benyitottam a házba, biztosra akartam menni, hogy semmit nem hagyok itthon, vagy nem felejtettem-e el lekapcsolni valamit. Megvolt mindenem ami kell, semmi nem égett fölöslegesen. Újból bezártam a bejárati ajtót. A kulcsot a táskámba mélyesztettem, helyébe vettem a telefont a kezembe. Megnéztem rajta mennyi az idő. 9:38. Biztosra vettem, amíg visszaraktam eltelt egy perc, és amíg kiértem a járdára, már kettő is. Körülnéztem az úton, mielőtt átkeltem volna rajta. A kávézó pontosan szembe van azzal az épülettel, amelyikben én lakom.
Benyitottam a helyiségbe, egy lágy és lassú dallam játszott a térben. Megnyugtató volt, nagyon tetszett a zene. A pultos fiú rám mosolygott majd köszönt. Odamentem hozzá és köszöntem neki.
- Jó napot. Mit adhatok?
- Egy habos kapucsínót kérnék. -vágtam rá.
Előkotortam a táskámból a tárcát. Amíg várakoztam, körülnéztem, szememmel kerestem az ismerős fejet. Aztán megtaláltam. Integetett nekem, kisugárzó egyénisége miatt nem lehetett nehéz megtalálni. Meg attól sem, hogy ez a kávézó egész kicsi.
Miután kihozta nekem a rendelést, átnyújtottam neki az összeget némi borravalóval.
- Hova is kéne mennünk? -tettem fel a kíváncsiskodó kérdést.
- Veszünk neked egy gyönyörű ruhát a bulira. -vigyorgott. -Remek muri lesz!
Remek. Az lesz, persze, hogy remek!, csattant fel a bensőm. Nincs különösebben semmi bajom a ruhavásárlással, de az már jobban frusztrál, hogy kiért akarnak engem kiöltöztetni. Én tudom, hogy kiért, de ők nem tudhatják. Ha Niall azóta elmondta, akkor már felesleges mi miatt aggódnom.
- Na gyere! -megfogta a karom. -Út közben elmondhatnád a legjobb főnöködnek, hogy ki az, akiről tegnap beszéltél.
- Ne hozd fel ezt nekem, kérlek. -motyogtam szomorúan.
- Mi történt? -kérdezett rá. Kifejezetten látszik rajtam, hogy nem-akarok-róla-beszélni! -Tudod mit? Inkább beszéljünk másról.
***
Vagy két órán át jártuk át az összes üzletet. Te jó Isten, hogy mennyi ruha van, milyen sok színben. Én minden butikban kinéztem egy rohadt ruhát, de Patnek ez nem volt elég... vagy ötvenféle és színű ruhát lógatott elém. Mindnél betessékelt a próbafülkébe, majd mikor felvettem, elhúzta egy szó nélkül a függönyt, és úgy mondta a szebbnél szebb... hibáimat. Végül már betelt a pohár, és egy világoszöld-rózsaszín ruhán állapodtam meg. Az árával is kibékültem, nem volt különösebben drága... főleg, hogy nem én fizettem, hanem a drágalátos főnökasszony. Mindegy. És még itt panaszkodom, amikor én nekem lett jobb.
- Dobd be a ruhát, hogy meg ne lássák, aztán megyünk. -utasított.

Part 4./Úristen!

A parti nem tartott késő estig, mivel másnap nekünk munka nap van, a srácoknak pedig a stúdióban kell, hogy legyenek reggel nyolcra. Nem sajnálom őket, mivel ők választották ezt az utat... egy irány. Pont olyan munkájuk van, mint nekem, vagy bárki másnak. Csak nem ugyan azt csinálják, mint rajtuk kívül több ezer ember. Nekik az a munka, ha korán reggel felkelnek és becsücsülnek a stúdióba... beállnak a mikrofonok mögé és eléneklik a dalaikat. Ők ezt szeretik csinálni. Én is szeretem a munkámat, nagyon szeretem az állatokat... jó, ez nem mindegyiknél így van, de szeretem őket. Addig, amíg a ketrecükben, vagy az akváriumukban vannak, addig szeretem őket. De ha egyszer azok kimásznak onnét, én kifutok a világból. A legjobban azt szeretem, hogy a főnökömmel is kijövök, a legjobb barátnőm pedig a munka társam.

Épp lefekvéshez készülődtem. A vacsim ugyebár megvolt, de úgy éreztem, ennem kell még valamit. A konyhába mentem és csináltam magamnak egy sonkás szendvicset és egy bögre kamilla teát. Bebattyogtam a szobámba. Felkapcsoltam a villanyt, a bögrét letettem az ágyam melletti komódra. Lehuppantam az ágyra. A kis szekrényem fiókját kihúztam, amiben pár irományom, pontosabban versem hevert. Néha kiszoktam adni magamból az indulatokat. Vannak durva verseim, amik inkább a horror felé ágaznak -persze, ha van ilyen-, vannak romantikus verseim, vannak vidám verseim és szomorú verseim is. Mondanom sem kell, a szomorú versekből van a legkevesebb. Van pár. Ezeket a verseket még anno írtam, úgy 14 évesen. Akkoriban rengetegen kritizáltak, senki nem volt rólam jó véleménnyel. Utáltam magam, legszívesebben levetettem volna magamat a negyedik emeletről -kollégista voltam. Miután iskolát váltottam, 15 évesen, minden könnyebb lett. Voltak barátaim, külön csoportok voltak. Az osztálytársaimmal tudtam beszélgetni, fiú-lány egyaránt volt társam. Minden könnyebb volt. Akkor kezdtem el vidámabb verseket írni. Egy nap felolvastam egyet az osztály előtt. Elcsodálkoztak azon, hogy én ilyent is tudok. Önbizalmasan mosolyogtam. Oldalra fordítottam a fejem a tanárra, aki bólogatott. Pár percig még csönd volt. Amint a helyemre értem, mindenkiből kitört a nevetés. Újból ugyanott kötöttem ki, ahonnan indultam. Ezúttal nem egy új iskola volt a megoldás, hanem a küzdelem. Az első évet kibírtam, aztán a másodikat is. Úgy oldottam meg a dolgot, hogy bujdostam az emberek elöl. Az ebédemet a WC-ben vagy a suli udvarán lévő hatalmas fa törzsében ettem meg. Egy pulóvert mindig vittem magammal, amivel tudtam takarni kilétem. A következő év volt az, amikor jelentkeztem a tehetségkutatóba. Nem volt senkim, akivel elmehettem volna, így egyedül indultam neki a dolognak. De ez sem sikerült. Nem jutottam tovább. Mondták, hogy jól énekelek, de utána pocséknak mondtak. Mindenki kinevetett. Még jobban megaláztam magam. És akkor jött Niall. De ezt már mondtam... Ő segített nekem, átadott az önbizalmából egy keveset, de épp eleget, hogy talpon maradjak. És ezért szeretem őt.

A szendvicsemet megettem, a teámat megittam. Visszamentem a konyhába, ahol mindent elmosogattam, a helyére raktam. Aztán egy kopogást hallottam a bejárati ajtó felől. Ki lehet az ilyenkor?, tettem fel magamban a megválaszolatlan kérdést. Letapsikoltam a kezemről a morzsákat(?). A kukucskálóhoz lábujjhegyre álltam. Kinéztem rajta. A szőke hajkoronáról egyből felismertem a látogatót. Mosolyogva nyitottam ki az ajtót neki.

- Zavarok? -nézett fel kérdően.

- Nem. -mosolyogtam még mindig. -Gyere beljebb.

- Cipőt...? -mutatott a lábára.

- Hagyd csak. Nem kell.
Bólintott egyet. Körülnézett a lakásban. Nem volt semmi jellegzetes látni való, max annyi, hogy mennyire kicsi. Jóval kisebb, mint az ő villájuk.
- Szép a lakásod.
- Köszönöm. -mosolyogtam. Hátranéztem a fiúra, miközben mentem be a szobámba. Követett. -Saját kezűleg, saját pénzből újítottam fel. És ez itt a szobám. -tártam szét a karom. Levetettem magamat az ágyra, hanyatt feküdtem. Nevetve néztem a plafonra.
Leült az ágy sarkába. Amint éreztem a karomon az érintését, befogtam a szám és elkomolyodtam. Lassan emelkedett a hátam a paplanról. Niall végigsimított a karomon, édesen mosolygott rám. Visszamosolyogtam, azt hiszem rá jött, hogy a partin rá gondoltam.
- Tudom, hogy melyikőnk tetszik neked. -bökte ki. -És a többiek is levágták.
Úristen! Úristen! ÚRISTEEN!, gondolataimban dobogtattam a lábammal. A szívem zakatolt, rettenetesen izgultam, hogy mi fog történni. Vagy megváltozik az életem... életünk, vagy valamit nagyon félre érthetett. Őszintén mondom, hogy semelyiknek sem örülnék. Nagyon szeretem Niall-t, de nem szeretném őt elveszíteni. Bármilyen kedves mondattal el lehet rontani egy jól működő barátságot. Nem akarom, hogy ennek az egésznek vége legyen. Ha pedig a másik variáció lenne... nem szeretném megbántani azt a fiút, aki azt hiszi, hogy ő a célpontom. Nem szeretnék senkit megsérteni.
- Harry az? -kérdezte kissé félőn.
A szemeim megnyugodtak, ámde elkerekedtek feltételezésén. Nem tudtam mit kinyögni. Fejemben ez kavargott: Szeretem Harryt, tényleg... de. NEM! Nem ő az. Ó, ha tudnád a teljes igazságot... de nem tudhatod mert akkor mindennek örökre vége lenne.
Szomorkásan néztem vissza rá. Ezt az arcot látva ő is elszontyolodott, de hamar kivirult. A kisugárzása mindig is jó hatással volt rám, kívül is, belül is. Egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon mielőtt magamhoz öleltem. Aztán a mosolyt letöröltem az arcomról, és könnybe lábadt a szemem.
- Nem, nem ő az.
- Hanem ki? -eltolt magától, de a karomat még mindig szorította. Láthatta rajtam, hogy félek a választól. -Ha nem akarod akkor nem kell megtudnom.
- De elmondom. És bármi történik is tudd, hogy én ezt nem így akartam.

Part 11./Rossz álom

Egymás mellett ülve a kanapén, volt amikor helyet cseréltünk valamiért, beszélgettünk minden dologról. Niall beavatott pár titokba, amit nem kényszerítettem, hogy elmondjon. Titoktartó vagyok, ezért nem árulok el mindent, nem vagyok pletykás mint sokan mások a nagy világból. Szó esett a srácokról, a rendetlenségről Harry és Louis szobájában, aztán a telibe szart és okádott fürdőszobáról... ennél a résznél undorodtam a saját fürdőmtől és nem akartam a dolgomat végezni az övéjükben.

Aztán egy nagyon érdekes információt tudhatam meg. Ideges lettem, mert nem erre számítottam. Ebben a pillanatban nem szerettem Harryt. Beth még olyan
kislánynak tűnt, mindig is izgulékony fajta volt, de megtudhattam, hogy mégsem. Nem akartam tudni a részleteket, de azt tudom, hogy a fiúk mindent megbeszélnek egymás közt. Szóval, tényleg mindent. Hogy Niallt idézzem: "Harry megdöngette a barátnődet." Elég szépen fogalmazta meg, mit ne mondjak. Olyan  perverz dolgokat mesélt el nekem, amiktől szédelegtem...

- Ti beteg állatok vagytok! -vágtam rá undorodva.

- Miért? -nevetett. -Mi a csajokat szeretjük... az persze nem zavar, amikor ti lányok beszéltek valami Taylor Lautner seggről.

- De mi nem beszéljük meg azt egymás között, ha valakivel lefekszünk, hogy mekkora a mérete meg, hogy milyen is vele a...

- Nektek ez cinkes, nekünk meg az. -vágott közbe a szavamnak.

Bólogatni kezdtem, unott arckifejezésemet próbáltam átváltani valami másba, például vidámba.

- Tisztázzunk valamit. Én sem beszélek előtted... előttetek -javítottam ki magam - a barátaimmal pasi seggekről, így ti sem beszéltek azokról a döngetéses akcióitokról.

- Rendben. Akkor nem találkozhatunk többet. -komoly arckifejezését nem bírta megtartani, egyből elnevette magát. Ez nekem nem volt vicces. -Csak vicceltem. -mosolyt erőltettem az arcomra, lássa, hogy "tetszett" ez a hülye és szar poénja. Ha poénnak mondható egy ilyen. -
Megegyeztünk.
***
Újonnan az lett a mániám, hogy valami kis tárgyat vagy cérnát birizgálok, csavarom az ujjamra meg miegymás. Niall nem tudta hova tenni azt, amit csináltam, vállat vontam neki és visszafordult a Tv elé. Valami hír megy. Nem szeretem a hírcsatornát nézni. Nem tud lekötni. Talán azt szeretem, amikor kis tigris vagy oroszlán kölyköket mutatnak. Olyan édesek még pici korukban. Amikor felnőnek meg összefosod a gatyádat tőlük. Ez van az embereknél is. Kisbabaként mindenki rohadt édes, de amikor felnőnek, akkor a többség fiú egy paraszt, a többség lány pedig ribanc. Finoman fogalmazva is kiráz a hideg. Régen ismertem egy olyan lányt, akinek SZÓ SZERINT egy buzi tetszett. Lehet, hogy a lányokat szerette az a "fiú", de, hogy mi a jó életért kellett rózsaszín cuccokba járnia és ecsetfejet villantania, azt máig sem tudom. Hogy miért mondtam, hogy lehet, hogy...? Volt már barátnője... pont azalatt az időszak alatt, amikor ezeket az éveiket élte. Fúj. A lányokat sem értem meg. Mindenhol ezernyi fürdőszobás képet látok, amire nem is vagyok kíváncsi, azt is a pofámba tolják. A Facebook tele van sok ilyen magamutogatós fotóval. Legszívesebben a 13-15 éves lányoktól elvenném a telefont és földhöz vágnám. Irritál, amiket csinálnak. Gusztustalan.
Niall mellettem unatkozott. Ásított egy hatalmasat. Végignéztem, engem is elfogott a vágy. Akkorát ásítottam, hogy huzatot csináltam a lakásomban. A szőke herceg felnevetett.
- Álmos vagyok. -morogta. -Lehet mennem kéne. Már 11 elmúlt. -az órára pillantott.
- Maradhatsz, ha akarsz. -mosolyogtam.
- Nem akarok zavarni. Azért köszi. -felállt a kanapétól és az ajtó felé támolygott. Fáradtságot vettem magamon és megindultam. Kinyitottam neki az ajtót, amíg felvette a cipőjét. Mielőtt kilépett volna, elébe álltam és csak vigyorogtam rá. -Mo, mennem kell. Te is aludj.
- De maradhatsz, mondtam már. Nagyon késő van, a srácok sem bánnák, ha itt lennél. Különben is, nem vagy az apám, hogy itt parancsolgass.
- Nem. Nem akarok rosszat. -motyogta. Kezemet elvette az ajtóról és a lépcsőn vágtatott le.
- Jó éjt. -kiáltottam utána.
Visszhangzott a terem, ami kicsit megijesztett. A hűs levegő is megcsapta a bőrömet. Visszahúzódtam a lakásba, bezártam az ajtót. Utoljára még kinéztem a kulcslyukon. Egy pillanatra, mintha Niall varázslatos mosolyát láttam volna meg, de mégsem az volt. Csak egy emlékkép, mert másodszorra is megnéztem és nem volt ott semmi/senki.
Érdekelt az, hogy miért nem akar rosszat. Bántana? Kárt tenne bennem vagy bármi másban körülöttem? Felzaklatott lettem ettől a kijelentésétől.
***
Egy lágy, meleg érintésre keltem. Ugyan szemeimet még nem nyitottam ki, de valamit sejtettem, hogy ki lehet az. Az álmomban egy csodaszép tündér szerepelt, neki is ugyan ilyen meleg és lágy érintése volt. Mosolyogtam a valós "lényre", attól függetlenül, hogy nem tudom, ki ő. Érintése alapján egy nagyon kedves ember, aki közel áll hozzám. Úgy éreztem, kinyitottam a szemem. Kinyitottam. Vak sötétséget láttam magam körül. Zuhanó érzésem volt, zuhantam is. A hajam lobogott ahogy estem a semmiben. Féltem. Elkezdtem sírni. Azt hittem, hogy meghalok. És egy puffanással éreztem egy puha valamit magam alatt. Gondolom a matracom ilyen kényelmes. Felegyenesedtem a földről, pont akkor kezdett el minden kivilágosodni. A látkép olyan volt, mint a megálmodott városomé. A ház is ott volt. Egy menő verda farolt a bejárat előtt. Nevetés szűrődött ki a házból. Amint közeledtem az ajtó felé, Niall hangját hallottam. Valami kislánynak beszélt jó dolgokról. Nem tudom pontosan. Vidám kacagás zengett a fülemben.
- Kérlek, szeretném, ha vigyáznál magadra. -mondta. -Nem akarom, hogy bajod essen, ezért gyere vissza. -kinyílt az ajtó. Rémületemben odébb ugrottam. Igazam volt, Niall hangját hallottam és egy kislány kezét fogja, másik kezében egy labda. Idősebb volt a jelenlegi koránál, úgy 30-35 év körüli lehet, a gyerek pedig 7 éves talán. -Gyere vissza, rendben?
Erős szorítást éreztem a csuklómon. Az ereim majd szétdurrantak, rettenetesen fájt az orsócsontom. Összeestem a helyemen. Ordítottam Niallnek, hogy segítsen, de nem hallotta.
- Segíts! Kérlek Niall, segíts! El akarok innen menni! Oda akarok hozzád menni!
***
Álmomból hirtelen ébredtem fel. Szemem olyan gyorsan pattant ki, hogy összerezzentem. A szemem benedvesedett, sírni kezdtem. Hangosan felbőgtem, azt hittem, ez az egész valójában történik meg velem. A könnyek elhomályosítottak mindent. Halk pittyegést, idegesítő búgást hallottam. Amint megtöröltem a szemem, mindent jobban láttam. Először fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, azt hittem, még mindig álmodom. Olyan szinten összetörtem, hogy nem akartam újból elaludni.
A sötétség megfélemlítő volt, paráztam az ágy alatt megbúvó szörnytől, ami nagy valószínűséggel nincs is ott. Teljesen meg vagyok őrülve, hogy ilyeneket gondolok.
***
Egész éjjel nem aludtam semmit.
Egy reggeli tea mellett, amit a két tenyerem között szorítottam rendesen, bámultam a kedvenc heti lapomat, amit minden szombaton kapok meg. Nagyon korán kell annak az embernek kelnie, hogy én időben megkapjam az újságomat, mivel már hat órakor kibújtam az ágyból. Buzgón faltam a betűket, amik szavakká formálódtak, amik mondatokká. Nem szívem csücske az olvasás, ezért nem is olvasok könyveket. Nekem elég a hetilapom, amiből minden nap tudok kiolvasni dolgokat.
Amint az órára pillantottam, egy időre megállt a szívem. Aztán összeszorult, majd megnyugodtam. Ilyen lehet egy mini szívroham. Beugrott egy pillanatra, hogy dolgozni kell mennem, aztán eszembe jutott, hogy szombat van. Akkor miért kaptad volna meg a hetilapodat?!, kötözködtem saját magammal... ha ez lehetséges.
A telefonom megszólalt az asztalon, az újság mellett. A bögrét lassan raktam le, majd úgy nyúltam a mobilért. Megnéztem a kijelzőt, amin Niall neve volt. Egy pillanatra megint egy miniszívrohamot észleltem, majd elhúztam a kis piros csíkot. Azt hiszem, nem akarok most vele beszélni. Jobbnak láttam, ha nem feszegetek semmit. De aztán újra hívott. Most viszont felvettem.
- Szia. Az előbb miért raktad le?
- Szia. Bocsi, csak még ez a reggeli kóma, tudod. -nevetést színleltem. Azt hiszem bejött, mivel csatlakozott hozzám. -A színeket ilyenkor nem fogja rendesen az agyam.
"A színeket ilyenkor nem fogra rendesen az agyam."? Normális vagyok én? Most biztos idiótának néz.
- Felébresztettelek? -kérdezte halkan.
- Nem. Nem tudtam aludni. Volt egy álmom... -elakadt a szavam. Majdnem befejeztem a mondatomat, de... nem tehetem. Ha azt mondom, hogy rosszat álmodtam, sőt, hogy pont vele kapcsolatban, akkor tuti, hogy valamit félre ért.
- Rendben. Akkor elmegyünk villásregire?
- Hmm. Villásregi? Állom az ajánlatot. És hol?
- Viszek kaját, érted megyek. Fél órád van kisasszony.