A telefonom megcsörrent a nappali közepén álló üveg dohányzóasztalon. Épp a konyhában pároltam zöldséget, és főztem rizst vacsorának. A köténykémbe töröltem a kezem, mielőtt a készüléken elhúztam volna a zöld csíkot. A kijelzőn Beth neve villogott és a borongós képe sötétedett el egy kicsit.
- Hallgatlak -amióta kibékültünk (legalábbis minden újra a régi) így köszöntöm őt mindig. Eddig nem zavarta, azt hiszem, ezek után sem fogja.
- Menjünk le a tóhoz.
- A tóhoz? -kérdeztem vissza. Reméltem, hogy nem hallom jól.
- A tóhoz. A srácoknak interjúra kell menniük este hatra, én meg nem akarok itt unatkozni.
- Miért nem jössz akkor inkább át hozzám? -próbáltam kerülni a tavas témát.
- Unalmas. Menjünk le a tóhoz. Az tök muris. Csatlakoznak majd ők is nyolc-fél kilenc körül. Naa, jó muri lesz!
- De én ma mást terveztem -biggyesztettem le a számat a laptopomra nézve, majd a konyhából kiáradó gőzre nézve. Végül elgondolkodtam azon, hogy nagyon semmi nem veszne kárba. Gyorsan bepuszilom a kaját, aztán csókolom. -Ahhj. Jól van. Gyere addig át, innen induljunk. Csináltam magamnak párolt zöldséget, előbb megenném.
- Na ne mond, hogy vega lettél.
- Na ne mond, hogy ezt annak mondod, aki rendesen húsimádó, Beth -nevettem fel.
- Igaz -kuncogott -, akkor 20 perc nagyjából és ott vagyok.
Bólintva raktam le a telefont. A faliórára pillantva megnéztem az időt (mindjárt hat óra). Letapsoltam a kezemről a nedvességet, majd beletöröltem a tenyeremet a köténykébe. Sóhajtva mentem vissza a konyhába. A párolt zöldségeket megvizsgáltam. Még 5 perc, és kész lesznek. A rizst lehúztam a tűzhelyről. A csapba öntöttem a forró vizet, a rizses zacskót kivettem, és egy tányérra raktam, amíg elővettem a szűrőt és a legkisebb nagy tálamat, amit találtam. A fehér szűrőbe beleöntöttem a zacskó tartalmát. Fájdalmasan szisszentem fel, amikor a meleg gőz érte a kezemet. A bejárati ajtóra néztem. Besaccoltam 15 percet, mire Beth kopogni, vagy csengetni fog. Az előbbi a jellemző. Mint mindenkinél, aki az ajtóm közelében járt.
Miután megvacsoráztam (mondanom sem kell, hogy semmire nem volt elég a párolt zöldség rizzsel... ez nem nekem való) újból az órára néztem. A fiúk már bőséggel elkezdték az interjút, Beth pedig nagyjából 5-6 perc múlva az ajtómra tapad. Szóval ideje készülődni. Átöltöztem kényelmes farmergatyába, egy zöld, rózsaszín mintával ellátott pólóba és a kedvenc, bő barna pulcsimba. Szeretem ezt a pulcsit. Olyan, mintha még egyszer, vagy még kétszer beleférnék. Sokkal kényelmesebb, mint azok a pulóverek, amik szó szerint az emberre tapadnak. Az olyan... hogy is mondjam. Szóval, hogy meglátszik mindennek a vonala. Lehet, hogy a fiúk/férfiak ezt a fajta öltözködési stílust kedvelik inkább, nem a bő holmikat. Teszek magasról rájuk, én ezt szeretem!
- Mo! Igyekezz már! -kopogtatott hevesen az ajtómon Beth.
- Nyitva van -nevettem.
- Nem megyek be, tudom, hogy bent tartasz majd és nem jössz ki!
Te ismersz engem?, gondoltam. Nevetve raktam el a táskámba a szájfényemet (tudom, hogy este, a sír sötétben úgysem látszik semmi, de szájfény nélkül valamiért nem tudok elmenni otthonról, mostanában), majd mikor már a fél cipőm felhúzásánál tartottam, kinyílt az ajtó.
- Beth, mondtam már, hogy fél pillanat és kész vagyok.
- Tudom... -bizonytalan volt a hangja. Eddig fel sem tűnt. -De nem én voltam -köhintett, mire megfordultam.
A meglepődöttségtől meg sem bírtam szólalni. Amint megláttam, rögtön elkábított az az érzés... ahogy a szemeibe néztem... ahogy, a már rég nem borotvált (szóval borostás) arcára néztem. Mámorító volt. Sokkal szexibben nézett ki, mint borosta nélkül. Ő csak mosolygott, gondolom csak kínjában. Én meg ott álltam előtte, olyan ügye fogyott képpel, mint még soha, és próbáltam magamból kipréselni valamit, amit csak lehetett... Bethre néztem, aki szint úgy lefagyott a döbbenettől. Aztán vissza néztem Rá. És elmosolyodtam.
- Brian? -szólítottam.
- Szia, Mo -szóval nem tett be semmi, amit látok, az valós.
A vigyor még jobban szétterült az arcomon, és muszáj volt valamit cselekednem. Örömömben nem akartam ugrálni, mert akkor egy elme háborodott embert látott volna meg bennem. Csak úgy állni előtte, mikor tudom, hogy ő is akar valamit tenni, csak nem tudja, hogy hogyan és miképp tegye... szóval cselekedni kell! Így hát megöleltem.
- Örülök, hogy itt vagy -motyogtam a vállába.
- Én is örülök, hogy itt vagyok -mosolygott rám. -Mi a helyzet? Hova készültök?
- Lemegyünk a tóhoz, a srá... -coknak interjújuk van, fejezte volna be Beth, amikor rá néztem, hogy ne. -A sátrakat nem kell vinni.
Amolyan "ez most komoly?"/"ugye most viccelsz?" kategóriába sorolandó arcot vágtam. Brian megvonta a vállát, és újból rám nézett. Arcán láttam, hogy valamit nagyon akar mondani, de valamiért mégsem szándékozik kibökni. Beth bejött a lakásba, bement a konyhába, hallottam, hogy csörömpöl a poharakkal (mindig válogat, sosem jó neki az, hogy ha találomra megfog egy poharat... keresi a barna-sárga mintás poharat, amit ő olyan "elegánsnak" mond), megengedi a csapot, és ennyi.
- Hogy vagy? -törte meg a kis idő után nagyon kínossá váló csendet.
- Öhm... jól. Azt hiszem. Te? -próbáltam kedves lenni, hátha.
- Egész jól.
- Katie?
- Ő is meg van -bólintott. -Szóval... Niallel újra együtt vagy?
- Megváltozott.
- Hiszek neked. Ezért jöttem... -kutatott a zsebében, majd mikor megtalálta, amit akart, elővette, és megmutatta. -Ő mondta, hogy ha úgy akarom, adjam át neked.
- Mi? Miért? Mi ez?
A kezembe nyomta a kis dobozt. Brian úgy nézett rám, mintha nem akarná, hogy így történjenek a dolgok. De ő jó ember... és teszi, amit tenni kell. Tudja, hogy így a helyes. Tiszteletben tartja a jogokat... betartja az ígéreteket... és mindig ott van melletted, ha kell.
- Örülök, hogy itt vagy.
- Mintha ezt már mondtad volna... -húzta el a száját visszagondolva. Tényleg mondtam már, ezért felnevettem.
Kinyitottam a dobozt... benne egy gyűrű. Egy meseszép gyűrű. A megdöbbentségtől nem kaptam levegőt. Úgy lesokkolt az, amit láttam... egy gyűrű. Egyszer már megkérte a kezem, igent mondtam, vissza adtam neki a gyűrűt, amikor kiakadtam rá... de ez nem ugyan az. Ez sokkal szebb. 6 kő helyezkedik el egy virág alakban. 10 kisebb kő helyezkedik el szív formában.
- Amikor átadta, mondta, hogy olyan, mint te...
- Ennyire megbízol benne? -már folyt a könnyem.
- Annyira, amennyire én itt állok. Eleinte nem tudtam elfogadni, mert nem fogtam fel, hogy mit él át... hogy te mit élsz át. Akkor még magamnak akartalak, de tudom, hogy mások is vannak. Te a legjobb barátom voltál, a leges legjobb. Lány barátom. Voltál. Mo, én szerettelek, most is szeretlek, és szeretni foglak.
Megöleltem. Magamhoz szorítottam, és annyiszor mondtam neki, hogy köszönöm, és sajnálom, hogy az már fájt. Elképesztő, hogy miken megyünk keresztül. Akár egy film. Az lehetne. Talán könyvet kéne írnom az életemről?
Bólintva raktam le a telefont. A faliórára pillantva megnéztem az időt (mindjárt hat óra). Letapsoltam a kezemről a nedvességet, majd beletöröltem a tenyeremet a köténykébe. Sóhajtva mentem vissza a konyhába. A párolt zöldségeket megvizsgáltam. Még 5 perc, és kész lesznek. A rizst lehúztam a tűzhelyről. A csapba öntöttem a forró vizet, a rizses zacskót kivettem, és egy tányérra raktam, amíg elővettem a szűrőt és a legkisebb nagy tálamat, amit találtam. A fehér szűrőbe beleöntöttem a zacskó tartalmát. Fájdalmasan szisszentem fel, amikor a meleg gőz érte a kezemet. A bejárati ajtóra néztem. Besaccoltam 15 percet, mire Beth kopogni, vagy csengetni fog. Az előbbi a jellemző. Mint mindenkinél, aki az ajtóm közelében járt.
Miután megvacsoráztam (mondanom sem kell, hogy semmire nem volt elég a párolt zöldség rizzsel... ez nem nekem való) újból az órára néztem. A fiúk már bőséggel elkezdték az interjút, Beth pedig nagyjából 5-6 perc múlva az ajtómra tapad. Szóval ideje készülődni. Átöltöztem kényelmes farmergatyába, egy zöld, rózsaszín mintával ellátott pólóba és a kedvenc, bő barna pulcsimba. Szeretem ezt a pulcsit. Olyan, mintha még egyszer, vagy még kétszer beleférnék. Sokkal kényelmesebb, mint azok a pulóverek, amik szó szerint az emberre tapadnak. Az olyan... hogy is mondjam. Szóval, hogy meglátszik mindennek a vonala. Lehet, hogy a fiúk/férfiak ezt a fajta öltözködési stílust kedvelik inkább, nem a bő holmikat. Teszek magasról rájuk, én ezt szeretem!
- Mo! Igyekezz már! -kopogtatott hevesen az ajtómon Beth.
- Nyitva van -nevettem.
- Nem megyek be, tudom, hogy bent tartasz majd és nem jössz ki!
Te ismersz engem?, gondoltam. Nevetve raktam el a táskámba a szájfényemet (tudom, hogy este, a sír sötétben úgysem látszik semmi, de szájfény nélkül valamiért nem tudok elmenni otthonról, mostanában), majd mikor már a fél cipőm felhúzásánál tartottam, kinyílt az ajtó.
- Beth, mondtam már, hogy fél pillanat és kész vagyok.
- Tudom... -bizonytalan volt a hangja. Eddig fel sem tűnt. -De nem én voltam -köhintett, mire megfordultam.
A meglepődöttségtől meg sem bírtam szólalni. Amint megláttam, rögtön elkábított az az érzés... ahogy a szemeibe néztem... ahogy, a már rég nem borotvált (szóval borostás) arcára néztem. Mámorító volt. Sokkal szexibben nézett ki, mint borosta nélkül. Ő csak mosolygott, gondolom csak kínjában. Én meg ott álltam előtte, olyan ügye fogyott képpel, mint még soha, és próbáltam magamból kipréselni valamit, amit csak lehetett... Bethre néztem, aki szint úgy lefagyott a döbbenettől. Aztán vissza néztem Rá. És elmosolyodtam.
- Brian? -szólítottam.
- Szia, Mo -szóval nem tett be semmi, amit látok, az valós.
A vigyor még jobban szétterült az arcomon, és muszáj volt valamit cselekednem. Örömömben nem akartam ugrálni, mert akkor egy elme háborodott embert látott volna meg bennem. Csak úgy állni előtte, mikor tudom, hogy ő is akar valamit tenni, csak nem tudja, hogy hogyan és miképp tegye... szóval cselekedni kell! Így hát megöleltem.
- Örülök, hogy itt vagy -motyogtam a vállába.
- Én is örülök, hogy itt vagyok -mosolygott rám. -Mi a helyzet? Hova készültök?
- Lemegyünk a tóhoz, a srá... -coknak interjújuk van, fejezte volna be Beth, amikor rá néztem, hogy ne. -A sátrakat nem kell vinni.
Amolyan "ez most komoly?"/"ugye most viccelsz?" kategóriába sorolandó arcot vágtam. Brian megvonta a vállát, és újból rám nézett. Arcán láttam, hogy valamit nagyon akar mondani, de valamiért mégsem szándékozik kibökni. Beth bejött a lakásba, bement a konyhába, hallottam, hogy csörömpöl a poharakkal (mindig válogat, sosem jó neki az, hogy ha találomra megfog egy poharat... keresi a barna-sárga mintás poharat, amit ő olyan "elegánsnak" mond), megengedi a csapot, és ennyi.
- Hogy vagy? -törte meg a kis idő után nagyon kínossá váló csendet.
- Öhm... jól. Azt hiszem. Te? -próbáltam kedves lenni, hátha.
- Egész jól.
- Katie?
- Ő is meg van -bólintott. -Szóval... Niallel újra együtt vagy?
- Megváltozott.
- Hiszek neked. Ezért jöttem... -kutatott a zsebében, majd mikor megtalálta, amit akart, elővette, és megmutatta. -Ő mondta, hogy ha úgy akarom, adjam át neked.
- Mi? Miért? Mi ez?
A kezembe nyomta a kis dobozt. Brian úgy nézett rám, mintha nem akarná, hogy így történjenek a dolgok. De ő jó ember... és teszi, amit tenni kell. Tudja, hogy így a helyes. Tiszteletben tartja a jogokat... betartja az ígéreteket... és mindig ott van melletted, ha kell.
- Örülök, hogy itt vagy.
- Mintha ezt már mondtad volna... -húzta el a száját visszagondolva. Tényleg mondtam már, ezért felnevettem.
Kinyitottam a dobozt... benne egy gyűrű. Egy meseszép gyűrű. A megdöbbentségtől nem kaptam levegőt. Úgy lesokkolt az, amit láttam... egy gyűrű. Egyszer már megkérte a kezem, igent mondtam, vissza adtam neki a gyűrűt, amikor kiakadtam rá... de ez nem ugyan az. Ez sokkal szebb. 6 kő helyezkedik el egy virág alakban. 10 kisebb kő helyezkedik el szív formában.
- Amikor átadta, mondta, hogy olyan, mint te...
- Ennyire megbízol benne? -már folyt a könnyem.
- Annyira, amennyire én itt állok. Eleinte nem tudtam elfogadni, mert nem fogtam fel, hogy mit él át... hogy te mit élsz át. Akkor még magamnak akartalak, de tudom, hogy mások is vannak. Te a legjobb barátom voltál, a leges legjobb. Lány barátom. Voltál. Mo, én szerettelek, most is szeretlek, és szeretni foglak.
Megöleltem. Magamhoz szorítottam, és annyiszor mondtam neki, hogy köszönöm, és sajnálom, hogy az már fájt. Elképesztő, hogy miken megyünk keresztül. Akár egy film. Az lehetne. Talán könyvet kéne írnom az életemről?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése