II.) Part 12./"Félek"

Tegnap kétszer beszéltem még Niallel, egyszer, amikor felhívott, hogy haza ért, és másodszor pedig SMS-sekkel dobtuk meg egymást. Az utóbbi volt éjjel egyig... hát, igen. Elég durva, de rájöttem arra, hogy még mindig tök jól kijövünk a másikkal. És ez tetszik. 

Brian csak egy SMS-t küldött, hogy elmondja, mennyire köszöni, hogy beszéltem Katievel. Küldtem neki egy mosolygós szmájlit, írtam még hozzá egy sort, és ennyi volt az egész. 

Katie pedig elkérte a bátyjától a telefonszámomat, és vele is SMS-eztem egy fél órát, de túl későn írt, már akkor, amikor épp fáradt volt. Mondtam neki, hogy menjen aludni, végre pihenje ki magát. Végül is, ha egyszer végre újra nyugodt...

Ma reggel pedig egy csöngés ébresztett. Nem a csengőhangom, sem az értesítő pittyegése, sem a lakás csengője... hanem a mobilom csengőhangja. A kijelzőn pedig Niall neve virított. Mosolyogva húztam el a zöld csíkot, ezalatt az idő alatt pedig kikrákogtam magam.

- Jó reggelt -köszönt halkan. -Reggeli ébresztés -nevetett.

- Jó reggelt -ásítottam.

- Beengedsz? Nem akartam csöngetni.

- Miért? Hol vagy?

- Kint a kocsiban.

- Oké -biccentettem, bár tudtam, hogy nem látja. -Elindulhatsz. Ha lépcsőn jössz, pont ideérsz, mire készen leszek én is -nevettem fel. -Felveszek egy köntöst, pár pillanat.

- Klassz.

És bontotta a vonalat, de előtte hallottam a kocsiajtónak a nyílódását. Szóval idő van. Igazából lustálkodtam még pár percet az ágyban, aztán keltem ki, vettem magamra a köntöst és már csoszogtam is az ajtóhoz. Amikor a kulcsot elfordítottam a zárban, és kinyitottam az ajtót... éppen kopogni készült. Amin elmosolyodtam.
- Szia -köszöntöttem rekedtes hangon, közben félreálltam, hogy kényelmesen bejöhessen.
- Azt hittem, hogy felöltözöl... -nézett végig rajtam furcsán, aztán felnevetett.
- Mondtam, hogy köntöst veszek -mosolyogtam.
- Tudom -biccentett. Levetette a lábáról a cipőt, nagyjából a helyére rugdosta. A pulcsija nem cipzáros volt, szóval levetette (közben persze, hogy felém fordult), és a belebújós pulcsija alatti sötétzöld pólója felcsúszott... na, és kilátszott a kidolgozott hasa. Arra az időre, amire tudtam, lelassítottam az időt, és elmerengtem rajta. Hű...-csillogott a szemem. Aztán hirtelen gyorsult fel az idő, Niall megköszörülte a torkát, majd feldobta a fogasra a ruhát. -Amúgy hogy vagy?
- Egész jól... -biccentettem.
- Csak egész? -nevetett. -A lábad?
- Érzem még, de nem vészes.
- Akkor jó... és -köhintett. -lelkileg?
- Lelkileg? -lepődtem meg. Félénken nézett le rám. Lehajtotta a fejét egy picit. Halványan mosolyogtam, majd a mellkasára téve a tenyeremet beljebb toltam, mert kezdett kialakulni a klausztrofóbiám. Gondoltam, azért nevetett, mivel rájött a bajomra. -Tegnap voltam Brianéknél. Igazából csak a kis csajt látogattam meg.
- Kis csajt? Mi van? Brian bácsi beújított egy új lányt, vagy mi? -röhögött.
- Köcsög... -szóltam le. -Katiet, a húgát látogattam meg... összeroppant a lány, mert elveszített egy olyan fontos személyt, mint nekem... -hupsz. Most. Ha nem jól időzítek... elszólom magam. Csak megköszörültem a torkomat. -Szóval Brian múltkor rám írt. Végre. Tegnap átjött, elmentem hozzájuk, "beszélgettem" Katievel, megkérdeztem tőle, hogy hogy van, mire sírni kezdett. Brian bejött, látott engem, ahogy tehetetlenül ott állok, és a lelki sérült húgit. Persze, hogy kaptam a fejemre. Aztán leléptem, kint voltam az utcán, mert nem tudtam, hogy mit csináljak. Kijött Katie, beszélgettünk, végre normálisan, és valahogy nyugodtam lett. Bementünk a házba, és ennyi. Brian pedig meglepődött azon, hogy összekaptam a lányt.
- Jól bánsz az emberekkel. Olyan szerény, barátságos, erős, magabiztos és néha félős vagy... rád nem lehet sokáig haragudni, Mo. 1-2 nap, az ember ismét rád gondol. Egyszerűen képtelenség.
Meglepődtem azon, amit mondott. Ezt gondolná rólam valójában? Ez nagyszerű... csak. Mondanom is kéne rá valamit. KÉNE. De nem tudok. Semmit. Mert egyszerűen ledöbbentett. Niall és én. Újra. Együtt? Az lehetetlenség. Újra felhúz a gödörből, amiből vagy már félig kimásztam, vagyok egy darabig, és visszalök? Nem... ezt nem tehetem meg. Nem eshetek kísértésbe. Hisz... már inkább Brianhez kötődök. Vele akarok kibékülni. Brian és én... az már más lenne. Furcsa lenne az elején, egy párként, de majd hozzászoknánk. Viszont, ha Niallt választom, abból nem lesz semmi. Elleszünk, aztán ismét magamra hagy. Egyedül, és ismét Brian segíthet nekem rendbe jönni.
- Niall. Nem.
- Mi nem? -nevetett kínosan.
- Nem, és kész -mosolyogtam erőltetetten.
- Furcsa vagy. Na mindegy. Elmegyünk valahova? Kiruccanni... eljöhetnél hozzánk is. Beth is ott nyomul. Állandóan -nevetett.
- Tudom. Mindig én csinálom meg helyette a munkát... Pat pedig nem mindig ér rá, rendezi a saját ügyeit. Szóval egyedül lógok ott az állatok között.
- Ó... -húzta el a száját.
- Ó... igen ó -grimaszoltam gyerekesen. -Most inkább nem, oké? -bólintott és megkérdezte, hogy akkor mihez lenne kedvem. -Elmennék meglátogatni Katiet.
- Tudod, hogy nem szívlelem azt a gyereket...
- Tudom. És épp ezért csak elviszel. Nem kell bemenned, se semmi. Csak viszel és hozol. Ennyi... és ennyivel tartozol is a sok genyóságért, te seggfej.
- Basszus -hőkölt meg. -Ennyire nem akarsz kibékülni velem? -nevetett erőltetetten. Szeme elkerekedett. -Mi van? Brian és te közted forró a levegő? Menten beszarok! -röhögött színlelve.
Megvártam, míg lecsillapodik, majd jól mellkason ütöttem. Pont középen találtam el, szóval bent ragadt neki a levegő. De amit én ütök, az csak 1-2 perces szúrást éreztet... mást nem. Szóval nem is mondhatja, hogy majdnem megöltem.
Felállt, túlságosan is szörnyű érzés volt neki. A pontot fogta a tenyerével, közben fuldokolt. Fájdalmasan próbált levegőhöz jutni, viszont 10 másodperccel az incidens után egy nagy sóhajt véve újabb levegőhöz jutott, ami térdre kényszerítette.
Kitágult pupillákkal néztem, ahogy Niall magát támasztja a földön. A háta föl-le emelkedett, 2 percig maradt úgy, aztán egy utolsó sóhajjal fellökte magát. Ingerülten nézett a szemembe, hezitált egy darabig és magához rántott, szorította a pólóm nyakát. Idegesen szívta a levegőt. Én pedig féltem.
- Ha még egyszer... -szűrte a fogai között.
- Sajnálom -sziszegtem. Az arcomon pedig legördült egy könnycsepp, amitől úgy véltem, hogy Niall szíve megenyhül. Elengedte a pólómat, én pedig bocsánatkérően néztem rá. 1 másodpercig tartott az egész, amikor hirtelen felindulásból megöleltem. Szükségem volt egy erős kézre, ami átkarol, érezteti velem azt, hogy biztonságban vagyok. Nem vagyok egyedül... és. Hogy szeret. Ezt az egészet megkaptam... amint Niall átölelt. -Sajnálom... -zokogtam. -Sajnálom... sajnálom. Sajnálom -sóhajtottam végül.
- Mo -nézett a szemeimbe egy pillanatra, de elnézett. Láttam, hogy ő is könnyezik. Felnézett a plafonra, próbálta visszafogni magát. Amikor rám nézett, folytatta -, szeretlek.
- Nem... -ráztam meg a fejem. -Nem. Nem... ezt nem -suttogtam. Túlságosan is kimerült vagyok ahhoz, hogy mindezt végigcsináljam. Inkább visszafekszem az ágyba és alszom, minthogy itt legyek és hallgassam őt.
- Basszus. Remegsz. Jól vagy? -aggódott.
- Nem... ezt nem -vacogtak a fogaim. Igaza volt. Remegtem. A félelemtől. Az adrenalin szintem csökkent, nem éreztem a lábaimat, a karomat. Sápadtnak éreztem magam. Szörnyen voltam.
Niall felemelt, ismét az ölében voltam és a szobámban az ágyamra tett. Betakart, befeküdt mellém. Átkarolt. Az ágyban, mellettem feküdt. Vigyázott rám. Az ujjainkat összekulcsolta a jobb kezével, a ballal pedig simogatta a karomat. Mindketten a jobb oldalunkon, az ajtóval szemben feküdtünk és nem szólaltunk meg. Ugyan, csak a szipogásomat lehetett hallani, de mihelyst közelebb kerültem valakihez, akit szeretek, megnyugvásra leltem. 

II.) Part 11./Ez érdekes volt

- Mo.

Szólított meg halk hangon. Az ajtóban álltam meg, vettem a cipőmet éppen, amikor végig simított a hátamon. Érintésétől megborzongtam, mert már rég nem éreztem. Amint kiegyenesedtem, elmosolyodott, majd lágyan nézett a szemeimbe. Ide-oda néztem, hol a jobb, hol a bal szemében mélyedtem el.

- Köszönöm.

Odahajolt hozzám, és egy puszit nyomott az arcomra. Elmosolyodtam, mire kapásból visszaadtam neki a csókot. Halkan felkuncogott, majd oldalra nézett, a kanapén ülő, vidám lányra.

- Mondta, hogy sokat meséltél rólam... -szólaltam meg gondolkodás nélkül. Félénken nézett rám.

- Mit mondott pontosan?

- Hogy szerinte segítek neked -bizakodtam.

- Igaz is.

- Jó fej húgod van. Majd később is átjövök, ha nem zavarok. Megyek is, holnap vár a meló. Szia.

Elköszöntem. Katie az ajtóhoz rohant, visszarántott a csuklómnál fogva, majd megölelt. Visszaöleltem, elengedtük egymást, majd mehettem is.

A járdán haladva arra gondoltam, hogy most mi történt. Brian úgy döntött, hogy kibékül velem, vagy mi? Nem is lényeges ezen filozofálni. Szép lassan újraépül a kapcsolatunk, baráti szintre... mármint én szerintem. Lehet, meg kéne kérdezni, hogy ő mit gondol; baráti státuszban vagyunk-e, vagy sem. Elképzelésem sincs.

Az viszont biztos, hogy sokat fogom látni. Ha akarja, ha nem. Katiet mindenképpen meg akarom ismerni, mert tényleg nagyon jó arc lánynak látom én őt. 

***
10 perc gyaloglás után úgy véltem, hogy ez nagyon fárasztó nekem. Persze ezt csak én gondolom így, de nem számít. Amint átmentem az úton, belebotlottam egy fiúba, aki idegesen tartott meg, majd tolt el magától hirtelen. Nem, hogy segített volna rendesen, és csak egy kicsit lök el magától... neeem. Egyáltalán, túl nagy erőfeszítés lenne. Lényegtelen. Viszont az már izgalmasabb téma, hogy mihelyst ellökött, a földre estem és kibicsaklott a bokám. A közelemben senki nem volt, aki segíthetett volna. A táskámban kezdtem el matatni a telefonom után, hogy valakit felhívjak, hogy vigyen el a kórházba. Pötyögtettem párat, majd hívni kezdtem Patriciát. Nem vette fel. Másodszor hívtam Betht. Ő sem vette fel. Briant hívtam... nála konkrétan ki sem csöngött. A földön gubbasztva nagyon szar arra gondolni, hogy senkim nincsen. Végül egy utolsó döntésként rányomtam arra a számra, amit sosem gondoltam volna, hogy viszont látok a nevek közt. Niall. Pár csengés után felvette.
- Mondjad.
- El... -szipogtam. Észre sem vettem, hogy sírok.
- Mi történt? -kérdezett rá sürgetően.
Minden erőmmel azon voltam, hogy valami értelmes választ kinyögjek a számon. Mély levegőt vettem, a kigondolt mondatomat pörgettem az agyamban, hogy a végeredmény kiejtve jó legyen.
- El tudnál értem jönni?
- Miért? Hol vagy? -lediktáltam neki a címet forgolódva a táblák felé. -5 perc.
Ez a körülbelüli 5 perc nekem elég volt arra, hogy sírjak és gondolkozzak, de nem volt elég idő arra, hogy elmondjam, mégis mi történt. Tudom, hogy mi történt, de körbeírni, vagy leírni, hogy hogy is estem el, az már nehezebb téma. Majd az orvos valamit mond a bokámra, hogy rosszul léphettem-e... lehet, hogy megtudja állapítani, nem tudom.
Egy nagy terepjáró parkolt be mellém gyorsan. Niall amint meglátott a földön heverve, sietősre vette a formát. Szó nélkül emelt fel, és szó nélkül cipelt a kocsiig, és tett le az anyósülésre, maga mellé. A slusszkulcs eleve bent volt a helyén, de Niall a zsebét tapogatva kereste. Amikor megpillantotta, hogy őt nézem, én lenéztem a kulcsra, majd biccentett egyet. Kezét a kormányra tette, de nem indult el. Fejét a kerékre döntötte, láttam, hogy rázkódik a válla.
- Miért csinálod ezt velem? -nevetett fel keservesen.
Fogalmam sem volt, hogy mi a francra gondol. Mit csinálok vele? Felhívom segítségért? Ezen kiakadni?
- Jó. Nem para. Megyünk a dokihoz. Hova vagy bejelentve?
- Mi? -hebegtem zavartan.
- Háziorvos? -megráztam a fejemet jelezve; nincs. -Semmi gáz. Akkor ügyelet -türelmetlenkedett.
A gázpedálra úgy rátaposott, hogy bevágtam a fejemet az ülés fejtámlájába. Dühösnek tűnt valami végett. Vagy inkább valaki végett. Na mindegy. Száguldott vagy százzal lakóterületen belül. Kicsit sem zavarta a dolog. Csak hajtott, hajtott és hajtott, míg oda nem értünk az ügyeletes orvoshoz. Ott viszont nem hagyta, hogy egyedül (és az ő támogatásával persze) menjek el a kb 5-10 méterre lévő ajtóig. A kocsiban ültem még, amikor kinyitotta az ajtót. Azt hittem, hogy nekem nyitja ki. Hát... nekem is, csak azért, hogy kivegyen. És ismét az ölében voltam. Niall gyors, egyenletes léptekkel közeledett a rendelő felé. Az ajtaját én nyitottam ki, hogy cselekedjek valamit én is. Nem érdekelte az, hogy köszöntek neki, nem érdekelte az, hogy az orvos bent a szobában egy beteggel van... simán benyitott, lerakott az ágyra, és mondta amit tud. Az orvos kérdőn nézett, majd mikor megemésztette a helyzetet, elmosolyodott.
- Kérhetnék egy autogramot? Az unokahúgom odalesz, ha ezt megkapja... -kotort elő a zsebéből egy tollat, és az asztaláról egy papírlapot.
Niall motyogott valamit arról, hogy ilyen súlyos helyzetben is (könyörgöm, csak kibicsaklott a bokám!) képesek jópofizni azzal, hogy aláírást kérnek. Én nem szóltam semmit, de megmosolyogtam ezt a kirohanását.
- Hölgyem. Elmondaná, hogy mi történt? -nézett az orvos unalmasan rám, majd mikor Niallre nézett, elmosolyodott. És ismét rám... hát, engem nem kifejezetten bír. Közben elköszönt a bejelentett betegtől, leült, és fellapozott egy magazint(?).
- Haza felé mentem, amikor megbotlottam és elestem. Ennyi -azt persze nem mondtam, hogy először egy fiú megtartott, aki bunkó módon visszalökött, és így estem el. A kicsit sem szimpi doki megvizsgálta a lábam, megnyomkodta, amitől bekönnyeztem. Niall addig a karomat szorongatta, engem nézett. Nézte a reakcióimat, hogy milyen fejet vágok akkor, amikor fáj, hogy belenyomja az ujját a bőrömbe. Olykor szétszorítja az ereimet, de ez már mellékes... ideges. De az is fáj egyben, hogy kiszorítja a karomból a vért. Ezért könnyezek be annyira, ha valaki kérdezné.
- Súlyosabb sérülés nincsen. Egy kötés egy hétig biztosan rendbe hozza. Jegelni is kell.
- Rendben. Köszönöm.
Elfordult az orvos, elővett egy köteg fáslit, és betekergette vele a bokámat. A cipőmet felvenni már nem tudtam, de nem is kellett, mivel Niall még mindig ragaszkodott ahhoz, hogy ölben cipel. Amint elengedte a karomat, a fájlaló pontokat dörzsölgettem. Felszisszentem egy kicsit, de nem akartam, hogy észre vegye.
- Haza viszlek.
- Gondoltam, hogy nem megyünk el táncolni... -próbáltam poénkodni kicsit, hogy megtörjem a közénk álló jeget. Hát, rosszkor. Rosszalló pillantást vetett felém, ami elnémított az útra hazáig.
Amint leparkolta a kocsit, ismét kipattant, kivett, ölben cipelt a lépcső felé... nem akartam, hogy olyan sok emeletet megtegyen. Velem a karjai közt.
- Miért nem lifttel megyünk?
- Utálod a liftet.
- Kibírom... különben is. Már nem utálom. Csak nem környezetbarát megoldás... fittebbnek tűnök, ha lépcsőzök. Az a napi testmozgásom.
- Egy ideig-darabig el kell halasztanod ezt a napi testedzésedet, vagy mi a franc.
Beálltunk a liftbe, ami kattanással indult el. És csengéssel nyílott. Az lakásajtómat kinyitottam, Niall belökte a lábával. A nappaliban letett a kanapéra, majd ledobta magát a fotelbe.
- Mi van? Csak nem kifáradtál? -nevettem.
- Basszus -lihegett. -Hány kiló vagy? Úgy érzem, megszabadultam 50 kilótól.
- Hát... pedig nehezebb vagyok annál -húztam el a szám. -Köszönöm, hogy eljöttél értem, bevittél és hazahoztál. Rendes tőled.
- Semmi -legyintett. -Hányadik visszautasítás után hívtál engem? -nevetett kedvtelenül.
- Nem tudom... harmadik? Negyedik?
- Oké -biccentett. -Megérdemelted, hogy cipeltelek. Amennyit szívóztam veled. Remélem, most minden rendben van veled -komolyodott el. -Na -csapott a bútorra -, most mennem kell, a megbeszélésről is úgy lógtam el, hogy Harry falaz nekem. Ahogy őt ismerem, biztos azt mondja, hogy hasmenésem van... ahogy ő mondaná...
- "...összeevett mindent, ami elnyomta a gyomrát." -fejeztük be egyszerre a mondatot. És egyszerre nevettük fel a végén. Én továbbra is mosolyogtam, amikor ő egy intéssel és ajtócsapódással már le is lépett. És megállapítottam, hogy ez érdekes nap volt.

II.) Part 10./Mester

Az út Brianékhez 40 perces volt. Nem számítottam arra, hogy ilyen sokáig tart, mire odaérünk. Természetesen a városban laknak, csak túl nagy dugó volt az egyik főúton. Ott ültünk a buszban 20 percen át, amikor végre sikerült elindulnia, 10 percig mentünk lassan, és ismét várakozás. Végül úgy döntöttünk, hogy kiszállunk, és gyalog megyünk tovább, mert ez már szánalmas. Kétszer odaértünk volna sétálva, ha nem a tömegközlekedést választottuk volna, a mi, kényelmes fejünkkel.

Brian csendben haladt mellettem, én pedig próbáltam tartani a tempóját, mivel sietett. Nem akartam közbeszólni, csak figyeltem, hogy merre megy, mikor fordul le, és a többi. Mikor azt hittem, hogy sosem érünk oda (leszakadtak addigra a lábaim), hirtelen megtorpant a járdán az egyik ház előtt, rám nézett. Értetlenül pásztázott, hogy mitől fáradtam ki, de inkább rám hagyta a dolgot. Lazán zsebre dugott kézzel állt előttem, komoran meredt rám és pedig álltam a tekintetét. 

- Ne hozd kényelmetlen helyzetbe, ha kérhetem.

- Nem hozom, ígérem -tettem a szívemre a jobb kezem. Hirtelen kiindulásból megindultam felé, majd megöleltem. Meglepődve paskolta meg a hátamat, majd eltoltam magam tőle. Elindult, kulccsal a kezében a bejárati ajtó felé. Zörgött a zárral, kinyitotta az ajtót, előre engedett, ő pedig utánam bejőve becsukta az ajtót.

Csodálkoztam, hogy milyen az apja háza. Szép. Valahogy arra számítottam, hogy minden falon legalább lesz egy foci plakát, kézi- vagy kosárlabda mez, hoki mez... meg egyéb más. Ehelyett szépen rendezett újságok a tartóban, vázák a komódokon, mikben virág. Lenyűgözött.

- Fönt van -mutatott a lépcső felé. Azért gondoltam volna, hogy nem lent a kanapén ül, de azért köszi. -Az ajtón van 2 One Direction poszter... addig én csinálok teát neki.

- Oké -bólintottam.

Felindultam az emeletre. Ahogy mondta, két 1D-s poszter virított a szobaajtón. Lassan lenyomtam a kilincset, betoltam az ajtót, és beléptem a szobába. Katie az ablakpárkányon ült, kifelé bámulva a rengetegbe. Amint meghallotta, hogy valaki (én) belépett (beléptem) az ajtón, elfordult az irányába. Megszeppenve nézett rám, hisz nem tudta hogy ki vagyok. Én sem tudom, hogy ő ki...

- Szia -szólaltam meg vékony hangon. 

- Szia -köszönt vissza keservesen.

- Mo vagyok.

- Katie -mosolyodott el egy pillanatra halványan. -Brian?

- Lent van. Mondta, hogy feljöhetek. Teát csinál.

- Okés.

- Hogy vagy? -léptem oda mellé, bizonytalanul végigsimítottam a hátán.

- Fáj... -zokogott fel hangosan. Megszeppenve hőköltem hátra. Az ajtó mögöttem kicsapódott, Brian benyomódott rajta. Kis híján fellökött, letérdelt a húga mellé, majd szorosan átölelte.

- Megkértelek valamire, nem?! -ordított velem.

- Nem akartam... -suttogtam.

- Megkértelek arra, hogy ne hozzad fel neki! -kiabált hangosabb hangerőn.

- NEM AKARTAM! -ordítottam el magam. Katie könyörgően nézett rám, könnytől csillogó szeméből kivettem, hogy ezt most nem bírja. Brian ölő tekintettel nézett engem. Legbelül összetörtem. Azt látni, hogy annak a szeretett családtagja,akit én szeretek sír, miattam... és azt látni, hogy a fiú, akit szeretek, gyűlöl... rossz. Rettentő rossz érzés. Próbáltam nem könnyeket ereszteni, próbáltam erősnek tűnni, és nem eltántorodni. De túl gyenge vagyok mindehhez. Azt viszont még meg tudtam tenni, mielőtt elsírtam volna magam, hogy gyorsan megpördülök, és kirontok az ajtón. Annyira fáj most a szívem. Ezerrel dübörög bennem, nem bírom szusszal és ver a víz.

A járdára leültem, térdemre raktam a kezem, amire a fejemet hajtottam. A sírás kifárasztott. El tudtam volna aludni, de nem tehettem. Egyedül? Az utcán? Hülyeség... és veszélyes. Fényes nappal is. A szél meglibbentette a hajamat. Jól esett egy kis hideg fuvallat.

- Mo! -kiáltott értem egy hang.

Nem kaptam fel rá a fejem, mert annyira nem érdekelt. De amikor becsapódott valami, nagyjából mögöttem, felfigyeltem. Hátranéztem, és egy szőke hajkoronát fújt össze-vissza a szél.

- Sajnálom... -hajtottam le a fejem.

- Nem te tehetsz róla. Ez... -megakadt egy időre, majd mikor szóra nyitotta a száját, közbeszóltam, hogy nem kell megmagyaráznia. Bólintott. -Brian jobban ki van idegileg, mint én -nevetett fel egy pillanatra. -Sokat mesélt rólad. Bármit mesélt eddig rólad, mindig úgy véltem, hogy segítesz rajta.

- Segítek?

- Segítesz -bólintott megerősítően -, azzal, hogy érezteted vele mindazt, amit eddig nem érzett. Jó hatással vagy rá, Mo.

- Ne rólam beszéljünk... mi van veled?

- Lassan emésztem meg a dolgokat. Adam... senki nem tudja, de remélem, te sem adod tovább -bólintottam. -Megkérte a kezem...

- Ilyen fiatalon? -csodálkoztam.

- Neked is megkérte a kezed Niall. 20 éves vagy.

- Igaz -húztam el a szám. -De az más. Én 20 éves vagyok, te pedig...

- 16 -nevetett. 

- 16 éves vagy? Azt hittem, hogy még csak 13, 14...

- Pedig nem -virult ki. Elnevettem magam. Örültem, hogy örül. -Na, menjünk be. Kezdek fázni.

- Rendben.

Felszedtem magamat a földről, leporoltam a nadrágomat, majd Katie mögött haladva mentem be a házba. Most nagyon féltem Brian haragjától. Leszegett fejjel ültem le a kanapéra, mellettem pedig Katie foglalt helyet, benyomta a Tv-t. Comedy Central. Ezek szerint szereti. Az jó. Elmosolyodtam.

A lépcső dobogott. Brian közeledett. Kíváncsian nézett felénk. Éreztem az égető pillantását. Oldalra néztem Katiere, aki pont felnevetett egy viccen.

- Mi a...? Ezt meg... hogy csináltad?

- Mo mester ebben a témában. Jó barátnő lenne... és még jobb feleség -karolta át a vállamat.

Égővörös fejjel mosolyogtam a lányra, Brian pedig leült mellém, a kanapé kartámlájára. Üresen meredt maga elé. Hirtelen nézett le rám. Égetett a pillantása rendesen.

II.) Part 9./Egyedül

Olyan egyedül érzem magam. Úgy hiszem, hogy mindenki ellenem szegült. Gyűlölnek. Nem tehetek semmit ez ellen a nyomasztó érzés ellen. Annyira mardossa a bensőmet, hogy az már rendesen fáj. Sőt mi több. Lassan úgy érzem, hogy elveszítettem mindenkit, aki eddig számított. 2 hete, hogy senki nem ért meg, mindenki teszi a maga dolgát. Elveszítettem a legjobb barátnőmet, Bethet, aki minden idejét Harryvel tölti. Boldog szerelmesek. Most is ott ülnek egymás mellett a raktárban és nyalakodnak. Borzalmas látvány. Számomra borzalmas. Pat inkább jót mosolyog rajta, rájuk hagyja a dolgot és folytatja, amit elkezdett. Pat továbbá még a családi ügyeit intézi, szóval rám esik a munka nagy része. Csodálatos. Nincs is annál jobb, minthogy egy rakás idegen között kuksoljak, azt kívánva, bár ne lennék itt. Bár minden a régi volna, és bár belépne azon a rohadt üvegajtón olyasvalaki, aki megmentene minden fájdalomtól. Veszteségtől. Kíntól. És barátként fogná fel azt, amit én. De sajnos ilyen nincs. Sosem volt és sosem lesz. Mármint velem biztosan nem. Hm. Ez az én szerencsém. Közben még mindig jönnek a vidám vásárlók, akik miatt muszáj az erőltetett mosolyommal és kedvességemmel megölni az énemet. Fárasztó. Nagyon is.
- Miben segíthetek?
***
A mai napom a kisállatok között mozgalmas volt. Már-már élveztem is, de rám tört megint az a keserű érzés, amikor Beth szólt (Harryvel a bal oldalán), hogy lépett, mivel rá úgy sincs szükség. Szóval jó volt egyedül lenni. Ismét. Nem tudtam beszélni senkivel, csak az állatokkal. Annyira hiányzik!
Bedőltem az ágyamba, a fülembe dugtam a fülhallgatót, felnyomtam max hangerőre az mp3 lejátszómat és Green Day - 21 Guns című számát hallgattam meg. Rengetegszer. Amikor ráuntam, jött a Kill the DJ. Ezzel jól elvoltam. Az ölembe vettem a laptopom, felmentem Facebookra, hátha. Hátha valaki rám írt, aki fontos nekem, vagy hátha valami izgalmasabb esemény történt azalatt az idő alatt, ami alatt nem voltam fent. Újat mondok azzal, ha azt mondom, hogy semmi értesítő, semmi üzenet és semmi ismerősnek jelölés nem jött? Nem. Persze, hogy nem.
Még mindig fáj, ha rá gondolok. A rá alatt azt értem, hogy Brian. Ő... annyira, de annyira hiányzik. Leírhatatlan érzés lakozik bennem, csak akkor, amikor rá gondolok. Bár érezhetném magam mellett, bár láthatnám egy másodpercre is. Minden reggel, amikor elindulok, direkt megvárom azt az időpontot, amikor ő is indul. De sosincs akkora szerencsém, hogy összefussak vele. Sosem. Vagy korán indul, vagy később, vagy kirúgatta magát miattam. Remélem, inkább az első kettő az igaz.
"Szia."
Felugrott egy ablak. Facebook üzenet. A küldője pedig. Brian. Annyira, de annyira örülök, hogy válaszolt.
"Neked is szia."
"Hogy vagy, Mo?"
"Megvagyok. Te?"
"Egész jól. Mi történt ma veled?"
"Unatkoztam. :) Bár elég mozgalmas volt a nap."
"Az jó. Akkor nem voltál egyedül, nem igaz?"
"Beth magamra hagyott. Patnek súlyos elintézni valói vannak, az üzlettel nem tud annyit foglalkozni, ezért rám hárul az egész meló." -akadtam meg egy pillanatra, mivel akartam még írni valamit, csak nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom. -"De ne rólam beszéljünk. Az egész egy szarság."
"Dehogy az. :)"
"Ha te mondod. Amúgy mi a helyzet Ravivaval?" -kérdeztem.
"Raviv?" -elidőzött egy darabig az írással. Biztos gondolkodott. -"Köszönöm, hogy szóltál miatta. Szüksége volt rám."
"Mégis mi ügyben volt szüksége rád?"
"Elveszített valakit, aki nagyon fontos volt neki."
"Én számtalan olyan valakit veszítettem el, aki nagyon fontos volt nekem... kösz a kérdést."
Lecsaptam a laptopomat ezzel a kijelentéssel. Félre raktam, a fülemben már a Boulevard of broken Dreams szólt, azt hiszem, hogy erre aludtam el.
***
Reggel nem akartam kikelni az ágyból. Nem is tettem. Megdobtam egy SMS-el Patriciát, hogy a mai napot kiveszem, mivel összeomlottam a sok melótól. Igen, a meló a gyanús. Igazából sok minden kikészít.
Csináltam magamnak egy bögre forró teát, leültem a kanapéra és üresen magam elé bámulva kortyolgattam. Gondolkoztam pár dolgon, elmerengtem a múlton, megremegtem a jövőn és elszomorodtam a jelenen. Azon, hogy senkim nincs. A Tv távirányítója mellettem hevert, arra várt, hogy használjam, hogy bekapcsoljam vele a készüléket. Igazándiból semmi kedvem nem lett volna a kereskedelmi csatornák között keresgélni, de mégis megtettem. 10 csatorna kapásból híreket nyomott az ember retinájába, még 10 volt sport csatorna, 3 mesefilm csatorna, 4 zenecsatorna, és a maradékok azok, amiket én szívesen elnézegetek. Comedy Central, Discovery Channel, National Geografic és, bár zene csatornának lehetne mondani, de az MTV. Utóbbit nézem most, a "Túl jó barátok" című sorozatot. Leköt, mert csomó érdekes dolog van benne.
Az ölembe vettem a laptopomat, felnyitottam és elém tárult a Facebook. 5 olvasatlan üzenet, mind Brian részéről.
Brian: "Ne vedd magadra, de a húgom barátnője hívott fel. Katie telefonjáról. Azért hívott, mert baleset történt. A bátyját vesztette el." Ez volt az első üzenet, amit elolvastam, de már nem láttam semmit. "Nem akartalak magadra hagyni, de Katie is összeomlott, haza kellett mennem érte. Szerette azt a fiút." És újból összetört a szívem. "Adam 19 éves volt, de nem érdekelte őket a korkülönbség. Érdekes, nemde? :D" Nem tudom. Nem tudom, hogy hány éves a húga. 13? 14? Fogalmam sincs. Sosem mondott sok mindent a húgáról. "Mindegy. Szóval... holnap átugrok hozzád tisztázni a dolgokat, jó?" "Dél körül ott leszek." Az órára pillantottam. 20 perc múlva dél, én pedig itt, szakadt, kinyűtt ruhákban szép lassan eltemetem magamat a magány kínkeserves érzései közé.
Amint delet ütött az óra, már a hajamat fésültem. 5 perc alatt lezuhanyoztam, felöltöztem, még öt percbe került az, hogy tegyek az arcomra valami könnyed sminket, és 5 perce szenvedek a kócos hajammal. Most már valamennyire jól áll, de még mindig nem az igazi. Rendet kell tennem gyorsan a konyhában, hogy ne tűnjek összetörtnek, be kell ágyaznom, el kell raknom az irományaimat a szekrényem mélyére, hogy ne lássa meg. Mivel mind róla szól. Gáz lenne, ha meglátná. Nagy gáz.
Dél után 13 perccel (tűkön ülve vártam a pillanatot, kétszer hasgörcsöm is volt az izgalomtól) kopogtattak az ajtón. Felpattantam, halvány mosolyt erőltettem az arcomra (igazából nem kellett, de így jobban hangzik), és ajtót nyitottam.
- Szia.
- Szia! -invitáltam beljebb. -Nőttél? Régen láttalak.
- Micsoda? -nevetett kínosan. Na ja. Ezt nem kellett volna. -Jól nézel ki.
- Aha -mosolyogtam fájdalmasan. -Na és... hogy van Raviva? -komolyodtam el. Újabb bunkó kérdés. Beletrafáltam.
- A történtekhez képest? -bólintottam. -Egész jól.
- Katie?
- Ő nem. Kínlódik. Folyton sír, sosem alszik, mindig nyugtatni kell. Csak rám hallgat. Apa sem tehetett semmit az érdekében, úgyhogy ezért tűntem el.
- Sajnálom -sütöttem le a szememet, és majd sírva fakadtam. -Meglátogathatom?
- Persze. Vagy majd ha nem kíváncsi rád, akkor azt mondjuk, hogy hozzám jöttél.
Kösz. Ez jól esett... elszomorodtam rendesen.
- Bocs.
- Nem. Semmi gond -mosolyogtam. -Na, menjünk.

II.) Part 8./Robbanás

Hallottam, hogy valaki megállt az ajtóban. Erős hezitálás után arra jutottam, hogy ki kéne lesni a kukucskálón, de mégsem tettem. Biztos, csak a fejemben motoszkálnak a hangok. Biztos... vagy csak hülyeség, és valaki ott áll az ajtóban. Pár percig még csönd uralkodott a helyen, aztán pár nyers kopogás után vártam pár másodpercet, hogy ne tűnjön úgy, hogy azóta ő rá várok. Kinyitottam az ajtót. Niall kedvesen elmosolyodott, amolyan üdvözlésképpen, én pedig lesütöttem a szemem. Bejött a házba, annak ellenére, hogy nem kértem, levetette a cipőjét. Még mindig tudja a szabályokat nálam. Ezért elmosolyodtam halványan. Zsebre dugott kézzel ment a nappaliba, majd körbetekintett. Csodálkozva nézett a nappaliban lévő üveg asztalra. Igen. Az addig a szobámban tartózkodott, de Brian kedvéért a kis fa asztalka helyet cserélt ezzel. Benézett a konyhába. Nagyon beszédes., gondoltam. Megfogott egy bögrét (az ő bögréje, mivel mindig abból ivott, szerintem ezek után is abból fog, ha akar), elolvasta róla a feliratot ("Happyli"), majd rám nézett.

- Megtartottad? -kérdezte félénk mosollyal az arcán. Nem tudtam egyelőre mit válaszolni, csak bólintottam. Most baj, ha megtartottam? -Tudtad, hogy visszajövök? Miért tartottad meg?

Felém közelített pár lépéssel, a kezében még mindig a kék bögrét tartotta. Hüvelykujjával simogatta a feliratot, aztán kérdőn nézett fel rám. Reagálni semmit nem reagáltam. Csak néztem.

- N... -akadtam meg egy pillanatra -nem tudom. Valahogy ott maradt.

Niall fájdalmasan bólintott egyet muszájból, majd visszaejtette a bögrét a helyére. Zsebre dugott kézzel, komor tekintettel fürkészett. Megilletődötten éreztem magamat, ezért igyekeztem állni a tekintetét. Vagy 3 perc is eltelt, hogy szemeztünk. Csönd volt, nyomasztó csönd. Niall megindult felém. Mondanám, hogy kikerült, de szó szerint nekem sétált. A keze még mindig a zsebében volt, de ahogy megfordultam, fordult velem, és mindig közelített. Folyamatosan tolattam, de a falnál már muszáj volt megállnom. Nem menekülhettem. Niall a karját a falnak támasztotta. Így voltam én, a fal és a fiú között. Lehajtotta a fejét, lassan emelkedett a válla, a mellkasa, és visszasüllyedt. A termetemnek köszönhetően (ha kicsit magasabb lennék, a haját szagolgatnám, szó szerint) láttam az arcát. Lehunyta a szemét. Láthatóan gondolkodott, akartam szólni, hogy kezd kialakulni a klausztrofóbiám, de inkább abba maradtam, hogy kussolok.
Felnézett. Már amennyire fel lehet rám nézni. Akkor rám nézett.
Rám nézett. A szeme dühben forgott. A kezét ökölbe fogta, majd egy erőset vert a falba, ezzel egyetemben ordított is. Kiengedett a fogságából, hátat fordított nekem, és az arcát dörzsölgette. Ott álltam a falnál, és nem tudtam, hogy mi van. Megfordult, egy határozott mozdulattal, és ismét nekem sétált. Most szó szerint az arcomnak. Megcsókolt. Arcomat a két tenyere közé szorította, én pedig a karját fogtam. Próbáltam eltolni magamat tőle, de erősebb volt nálam.
- Fejezd be! -téptem le a karját.
- Mo! Én még mindig szeretlek! -ordította. Megállás nélkül magyarázott arról, hogy mióta szeret, hogy nem miattunk hagyott el engem, hanem miattam, hogy nekem nyugtom lehessen. Hogy meg akart védeni engem azzal, hogy nincs a közelemben, és talán csitul a nép. Hogy szerelmes belém, és ezzel akart segíteni, hogy megtudja, én mit érzek.
Elkerekedett szemmel néztem rá. A lábaim szinte összerogytak a helyzetben, de erős voltam. Erőtlen hangon megkérdeztem tőle, hogy mit gondol, mit érzek iránta. A szemem könnyes lett, éreztem pár cseppet, ahogy gördül az arcomon. Ahogy rám szegezte tekintetét, elérzékenyült. Nem tudom, láthatta, hogy a lány, akit a legapróbb kincsének tekint, miatta, sokszor inkább tőle fél. Az ő szeme is könnybe lábadt. Sosem láttam sírni. Nem fogta vissza magát. Felzokogott, arcát a tenyerébe temette. Ott álltunk a konyhában, mindketten sírunk a másik miatt. Remek.
Niall erőt véve magán próbált válaszolni a kérdésemre.
- Tudom, hogy a legjobb barátok voltunk. De az nap, amikor kimondtad a nevemet, a kérdésnél, hogy közülünk kit választanál -igen, Zayn nagyon fontosnak tartotta, hogy ez kiderüljön -, éreztem, hogy van Isten -nevetett fel kínosan. Aztán mosolyogva mesélte tovább a gondolatait. -Azt hittem, hogy Harryt, vagy Liamet mondod...
- Miért hitted azt? -nevettem fel kínosan.
- Mert azt hittem, hogy a komolyabbak jönnek be neked.
- Hogy jött le neked az, hogy Harryt választottam volna? Ő egyáltalán nem komoly.
- Lehet -biggyesztette le a száját. -A vele együtt töltött időd nem erről tanúskodott. Tudom, Harry a cukifiú, Harry aki főz/düt, Harry aki tarol a hangjával.
- Mi? -kérdeztem lefagyottan. Ugyan kínosan elmosolyodtam, de ugyan úgy szíven ütött ez a képzelgése, mint őt. -Féltékeny vagy rá?
- Igen! -vágta rá felemelt hangon.
- Pedig nem kell. Harry tényleg sokak kedvence, amit néha nem értek, de ha rá nézel, vagy hallod énekelni, akkor minden leesik -ismertem be. -Hallod? Te vagy sokaknak a szőke herceg, fehér lovon -motyogtam halkan. -Ha festett szőke is, de az ne zavarjon senkit -felnevetett. -Végre!
- Tudod, hogy miért jövök el rosszkedvemben hozzád?
- Miért?
- Mert szeretlek -suttogta. -És mert te mindig boldoggá teszel.
Niall azt mondta, hogy szeret. Ma már sokadjára. Be akar hízelegni, vagy tényleg így gondolja? Most és utoljára tisztáznom kell vele a helyzetet. Nem tudom, hogy higgyek neki, vagy ne? Hisz annyiszor becsapott. Én naiv pedig persze, hogy beleesek a csapdájába.
- Figyu, Niall -köszörültem meg a torkom. -Nem tudom, hogy mikor hazudsz, vagy mikor mondasz igazat. Az tény és való, hogy jó színész vagy, de velem már ne játssz, ha megkérhetlek rá. Unom a folyamatos kosarakat tőled. Elegem van! Mindig behízelegted magad hozzám, egy idő után rám untál és felültettél! Miféle ember vagy te? Még örülhetsz, hogy ebből nem lett nagyobb bajod. Bármikor kitálalhatok a sajtónak rólad, hogy mennyire egy szemétláda vagy! Bármelyik percben kiderülhet ez az aljasságod, és bármelyik pillanatban milliók gyűlölnek meg majd téged! Szórakozz anyáddal, és húzz el a lakásomból! -robbantam ki, hevesen az ajtóra mutatva. Megszeppenve állt előttem, és nem mozdult. Gondolta, hogy ez valami vicc. De nem az volt. -Kifelé! Tűnj el!

II.) Part 7./Én vagyok

Nem tudom, hogy mi baja van a körülöttem lévő embereknek. Tegnap előtt úgy gondoltam, hogy nincs semmi baj. Egész nap nem beszéltem senkivel. Igazából ennek egy nyúzós oka volt, hogy senki nem is volt rám kíváncsi. A tegnapi nap viszont megkönnyebbülés volt számomra, mivel újra együtt volt a "csapat" egy alakot kivéve. Persze, hogy Bethnek látogatója volt. Nem haragudtam Harryre, mert segített és beszélgettünk is. Mármint ő beszélt, próbált szóra bírni, de nem akartam megmukkanni. Bólogattam, hümmögtem és mosolyogtam egy-egy poénos résznél. Aztán énekelt, mert kedve volt rá. A hangja rengeteget fejlődött. Nem tudom, de Harry hangja rekedtes lett, ami nekem nagyon megtetszett. Elénekelte a Taken-t, és a Truly, Madly, Deeply-ből egy részletet. A dalok választása nem sújtott le, nem foglalkoztam vele. Csak ledöbbentem azon, hogy mennyivel másabb felvételen a hangja (mikrofonra gondolok) és élőben. A videókban sokkal vékonyabb és (bocs) bénább volt a hangja. De itt? Te jó Isten. Megremegett a lábam, amikor felnevetett. Ledöbbentett. Tényleg. Tök megalázottnak éreztem magam.

- A rohadt életbe -szólaltam meg elkerekedett szemmel. -Baszottúl jól fejlődtél.

A kijelentésemre úgy felnevetett.

- Még, hogy a csajok nem trágárkodnak. Szart -kacsintott. -Végre megszólaltál. Tudtam, hogy csak énekelnem kell. 

- Haha. Vicces vagy -grimaszoltam.

- Rendben -mosolygott még mindig. -Most te jössz -lökte meg a könyökömet. Bátorításképp?

- Nem tudok énekelni... -sütöttem le a szemem, majd tovább etettem a kisállatokat (most a hörik voltak soron, akik már nagyon ágaskodtak a kaja szagára. De édesek).

- Francokat nem -hüledezett.

- Mondom!

Harry rám hagyta. Az ajtónak háttal voltam, csak a nyitódó és csukódó hangot hallottam. Harry tudom, hogy  oldalra nézett, ez olyan megérzés volt. Valakivel lepacsizott, hallottam valami susogást, aztán abbamaradt minden, és csönd lett. Már amennyire állatok között csönd lehet, ugyebár.

- Szia, Mo -hallottam meg Louis hangját. Mosollyal az arcomon, illetve meglepődve fordultam meg.

- Istenem! -kiáltottam fel ujjongva, mint egy őrült rajongó, aki végre találkozott a "hősével". Sajnos, én tényleg a "hősömmel" találkoztam. Annyira mosolygós arcot vágott, hogy az már ragályos volt. Felnevetett azon a kedves hangján. A múltkorihoz képest sokkal nyugodtabb volt. Rögtön megöleltem, nem számított, hogy ő nem ölelt vissza, de már hiányzott. -Bocsi -toltam el magam tőle -, régen láttalak.

- Én is.

Mosolyodott el. A tüsis haja menőn az égnek meredt. A kék szempárba nézve felfedeztem, hogy viszont örül nekem. Akkor miért nem mutatja jobban? Á, mit számít.

- A többiek hogy vannak? -kérdeztem.

- Itt volt 3 órán keresztül -mutatott Harryre, aki Bethtel volt elfoglalva. Tudni nem akarom, hogy mit csináltak a pult mögött... mielőtt valaki rosszra gondolna. Már mindegy. Legyintettem, és mondtam neki, hogy tartottam magam. -Hát, eddig tartott.

- Igen.

- Megvannak. Zayn leállt a csajozással, mondva, megvan az igaz szerelme.

- Na. Ennek örülök -mosolyogtam. Bólintott.

- Liam randizik Stephfel.

- Steph? -kérdőn húztam fel a jobb szemöldökömet. Nem hallottam róla. 

- Igen. Titok. Ezért nem tudod -biccentett.

Elhallgatott, majd odafordult Harryhez és beszélgetni kezdtek. Beth Harry ölelésében maradt és hallgatta a srácokat. Én pedig mint becsületes dolgozó, etettem tovább az állatokat.

Pat kilépett a raktárból, két vízzel teli vödörrel, 3 szivaccsal, gumikesztyűben. A látványon elmosolyodtam, mert már majdnem összeesett, amikor Louis kivette a kezei közül a vödröket, egymásra mosolyogtak. Onnantól kezdve Lou csak Patriciával beszélt. Megdöbbentem, hogy ennyire jól el tudnak beszélgetni. Velem meg csak pár szót váltott. Különös, de nem nagyon foglalkoztam vele. Pat megkérte Louist, hogy a halakat horgássza ki és rakja őket a vödrökbe. Lou káromkodva magyarázta a halaknak, hogy menjenek már bele a hálóba... mi meg csak szakadtunk a nevetéstől. Ő Louis. Hozza a formáját.

Amikor mellém jött, megtorpantam egy kicsit, aztán elmosolyodtam, amikor a kezébe akart venni egy tengeri malacot. Mondtam neki, hogy hagyja őket enni, mielőtt a kezét kezdené rágcsálni. Mosolyogva figyeltem a kajáló állatokat.

- Niall? Róla nem mondtál semmit -motyogtam halkan.

Hezitált, hogy beszéljen-e, vagy ne. Harry is hallotta, úgyhogy összenéztek. Harry megvonta a vállát. Harry úgy gondolta, hogy ebben a témában Lou főbb szerepet kap. Ő mindenről tud, ő mindent titokban tart. De ilyen dolgokat megoszt.

- Szét megy a fejem. Miért nekem panaszkodnak az emberek?

- Mert te végighallgatod őket -mosolyodtam el.

- Niall elmondta, hogy szeret téged. Vagy két napon keresztül rólad szólt minden. Hogy "Mo mennyire lazán veszi, amikor eltörök egy poharat véletlen". Ez volt akkor, amikor Liam leordította a fejét. Aztán ott volt az is, amikor azt mondta "Mo sosem vert el xboxon." -azért sosem, mert még sosem játszottam vele... -, és "Mo mindig kedves volt velem". Ez volt az utolsó, amit mondott. Azóta van magában. Persze ezt az interjúk alatt, a két koncert alatt és a dedikáláson remekül titkolta.

- De múltkor nagyon vidámnak tűnt...

- Múltkor? -kérdezte felemelt fejjel.

- Múltkor. Amikor...

- Ja, igen -vágott közbe. Elszomorodott a témán. Nem is kérdezgettem tovább, csak hagytam, hogy visszaforduljon Pathez, és beszélgessenek. Azért elmosolyodtam halványan, amikor Lou vigyorogva tárgyalt Patriciával. Remekül elvoltak. Összenéztem Harryvel, aki érdeklődve fürkészett. Csak megvontam a vállam és mosolyogtam. Aztán biccentett, egy csókot nyomott Beth arcára, aki annak ellenére, hogy egy jó ideje járnak, elpirult. Ezután rossz kedvem lett. Mivel ott voltam én is Niallel. Mint egy pár. Csak... ő tudja.
***
Egy közeli kis kávézóba ültem be, ahol magazint lapozgattam és a suliból beérő diáklányok beszélgetéséből hallottam ki azt, hogy egyenesen a One Direction bandáról beszélnek. Lehunytam a szemem, ahogy elhaladtak mellettem. Az egyik lány megállt az asztalomnál. Lepillantott rám, aztán vissza a mosdó ajtajára nézett, és ismét le pillantott rám. Csodálkozva.
- Szia. Mo, ugye? -kérdezte halkan. Kedves tőle, hogy nem sikongatja szét a nevemet. Kedvesen mosolyogtam felé. Bólintottam, hogy "megtalálta, kit keresett", és mondtam neki, hogy nyugodtan foglaljon helyet. -Köszi, nem -mosolyodott el. -Annyira jó, hogy találkoztunk!
- Nekem, vagy neked? -kérdeztem kínosan. Megilletődött egy kicsit a reagálásomra, ezért gyorsan bocsánatot kértem.
- Mit tudsz az 1D-ről? -faggatott.
- Megvannak, jól vannak. Elvannak, mint mindig -erőltettem mosolyt az arcomra, hogy továbbra is kedvesnek tűnjek.
- És Niall? -húzogatta a szemöldökét.
- Ő is.
- Mi volt az oka, hogy szakítottatok? Megkérte a kezed! Ha neked nem kellett, miért nem adtad nekem? -nevetett fel.
Épp ez volt az oka, hogy Niall elhagyott. Mostanra már rádöbbentem. Bárhova mentem, eddig megbámultak, de az, hogy Niall távozott a környezetemből, megnyugvást jelentett nekem.
- Nem akarlak megbántani, meg senkit nem akarok megbántani ezzel, de ezt nem kell tudnotok. Ez egy olyan téma, amit már lezártunk, és többet nem is beszélünk róla. Legyen a mi dolgunk.
A lány nagyokat pislogott rám. A kezében lévő telefonját szomorúan nyomta ki. Most így utólag átgondolva a helyzetet jobb, hogy tartottam magam. Már különben nem azért, de joga nincs tudni a dolgaimat. Mindegy.
Marie (később megtudtam a nevét) elköszönt, átvette a sütiket, kifizette őket és várta a barátait.
Az ideiglenes telefonom, amit Pat adott kölcsön, mert neki már nem kell (ha rajta múlik, meg is tarthatom. Érintőképernyős ez is, mint amit elhagytam, kicsit régebbi változat, de jó lesz ez is. Úgy is csak telefonálásra használtam. Arra úgy is jó), megcsörrent. Kérdőn néztem a faliórára, mert ilyenkor senki nem szokott keresni. Megragadtam a telefont. Ismeretlen szám volt. Mindenesetre elhúztam a zöld csíkot, és már nyitott is volt a vonal.
- Szia, Mo. Tudunk beszélni?
- Szia -gondolkoztam el. A hang nem volt ismerős. -Megtudhatnám, hogy ki vagy?
A srác felnevetett. A nevetéséből már egyből levágtam, hogy ki az. Csak nem válaszolt, hanem hallgatott. Gondolom a válaszomat várta. Újból megkérdeztem, hogy ki az, biztos, ami biztos.
- Niall vagyok.
- Niall? -suttogtam. Megerősített. -Ő, persze. Tudunk beszélni...
- Oké. Hol vagy most?

II.) Part 6./Nem én

Döbbenten néztem a bal oldalamra. Brian csak a földet bámulta, míg én csak kérdőn tekintettem felé. Amikor sikerült annyira szuggerálnom, hogy kinyögjön valamit, felnézett. Csak felnézett. Elvileg körülbelüli 2 hétig beszéltek... lehet, hogy sokat mondok. Ahogy gondoltam... Kínosan elmosolyodott, és abban a pillanatban tudtam, hogy valamit biztosan elhallgat előlem. Tudtam, hogy tartja a kapcsolatot Niallel, mert párszor hallottam a hangját a lakásomban, amikor skypeon beszélgettek. Ennyi, és azóta a kép óta nem történt semmi, csak a szokatlan csend. Niall hangját többet már nem hallottam, Brian pedig csöndben meredt maga elé és nem beszélt a sráccal azóta.

Most pedig itt állunk, szemtől szemben már másodszorra. Niall magyarázatát meghallgatva még mindig nem tudom, hogy mi folyik itt. Brian és Niall erősen néztek egymás szemébe. Ki akarták akasztani a másikat a bámulással. Aztán Niall hirtelen megmozdult, felém. Mármint azt hittem, hogy felém, de Brianhez fordult. Nyújtotta a kezét. Brian bizonytalanul kezet rázott vele, és valami olyant mondott, amin meglepődtem.

- Őszinte gratulációm érte -biccentett felém -, csak ne téveszd őt szem elől!

Brian, mint akit valami sokkoló dolog érte, pásztázta a maga előtti teret. Niall, mosolyából fakadó vigyorát leakartam törölni a képéről egy péklapáttal. (De amit mondott, az kicsit a kedvesebbik oldalából származik... már ha újabban van ilyenje). Niall, mintha misem történt volna veregette meg Brian vállát, kikerülte, és zsebre dugott kézzel tűrte, hogy a zselézett hajába belekapjon a szél. Érdekesen bámultam utána, amíg elhalad. Nem értettem, hogy per pillanat mi a baja...

***

Miután hazaértünk, muszáj volt csekkolnom a múltkor látott képet. Meg kellett róla bizonyosodnom, hogy a képen végül is kit láthattam. Vagy 20 percig kerestem egyéb jelzőkkel ellátva a képet... nem találtam. Utolsó döntésem az volt, hogy megnézem az előzményeket. Gondosan néztem a sorokat, miközben görgettem le. Többet nem koncentrálok ennyire a monitor képernyőjére, mert kis híján kisült a szemem. Brian még meg is jegyezte, ha így folytatom ezt a mániákus keresést, akkor a végén nem hogy kisül, hanem látványosan kifolyik a szemem. Nem törődtem vele. Amondó vagyok, hogy ha valamit nem találok meg, akkor annak nagyon csúnya következményei lennének. Közben bele-belekortyolgattam a teásbögrémbe, ami nem tudom, hogy hogy került oda.

- Végre! -kiáltottam. Brian a kanapén ülve összerezzent, majd kérdőn pillantott felém. Amikor vigyorogtam min egy idióta, elmagyaráztam neki, hogy miről van szó. Bólintott, majd őt is érdekelte a reakcióm. Hát... Niall... szóval azért elgondolkodtam azon, hogy tényleg ő a képen a csajjal, akivel nyalakodik, vagy egy isten-profi imitátor. Az kavargott a fejemben, hogy mi van akkor, ha Niall nem az igazat mondta, hanem csak egy kitalált mesét, ezzel imponálva valakinek... VALAKINEK. De ha mégis az igazat vallotta? Abban van valami, hogy "autogramosztás" vagy mi után gépre szálltak és repültek haza, mert erről is olvastam valamit. (Jó, nem kell idióta perverznek nézni, hogy olvasok róla a neten még mindig, amikor többször is lezártam magamban az ügyet... de ha egyszer vagy húszan a képembe tolják, egy NIALL HORAN címszó alatt, akkor mit csináljak? ...). De valahol ott lapul a bensőmben az, hogy igazat adjak neki. Valahol igazából még mindig szeretem őt. Pedig nem kéne. És itt ez a baj.

Eddig sosem tudtam, hogy kiről mit gondol. Sosem tudtam, hogy például Harryről mit gondolhat valójában. Olyan helyzetben sosem láttam őket, mint például Louval. Louis az a fajta, aki mindenkihez odaül, megkérdezi hogy van. Például Louis egyszer beült Harry és Liam mellé játszani. Mindegy. Sosem tudtam, hogy igazából mit gondol a barátaimról. Sosem tudtam, hogy mit gondol rólam. És ez fájt nekem. Hiába mondott bármit is, nem nagyon hittem el neki. Nagyon bizalmatlan volt, ami engem is megingatott. Nem kéne ezen agyalnom. Itt van előttem az, ami döntést hoz. Végre betöltött, ugyanaz a kép, amin akkor akadtam ki. Most könny mentesen bámultam a képre vagy fél percig, mire észbe kaptam. Azon merengtem el egy időre, hogy miért tette? És sírni kezdtem.

A kép... nem változott semmit. Miért változott volna? Ez baromság. Szembetűnő a szinte kiugró smároló "pár". A háttérben bulizó fiatalok ittasnak látszanak. A pultos pedig nagyon pipának. A szemem most sokkal jobban lát. Észrevettem egy érdekes dolgot. Egy alakot. A háttérben. Egyenesen, dühödt arccal tartja a Revolverét Niall fejének. Őszintén sokkolt a kép látványa. Most sokkal jobban fáj, mint mikor először láttam.

A szám elé tartva a kezem próbáltam elfojtani a zokogásomat, amit viszonylag sikerült is. Brian magafelé fordította a laptopot, majd megmondta, hogy ő megmondta, de a monitorra böktem, ezzel könnyebben megmutattam neki a revolverest. Aztán megszólalt.

- Fasza pillanatkép -hümmögött. majd kinagyította a képet. -A pali arcát látva rühelli... csak...

- ...ő nem Niall... -folytattam ledöbbent és nemtörődöm arccal. Bólintott. -És te tudtad mindvégig...

- Mi?

- Tudtad, és nem mondtad el. Hagytad, hogy arra koncentráljak; mihamarabb meghaljak?

- Nem. Nem! Nem tudtam. Figyelj...

- Nem! -vágtam közbe. -Fogalmad sincs arról, hogy én min megyek keresztül, min megyek végig minden nap! -vádoltam meg. Jogosan. -Nem tudod, hogy mit érzek akkor, amikor valahol Ő ott van, én pedig nem -mutattam a képre -, nem tudhatod, hogy mit érzek, amikor többedszerre is ejtenek! Nem tudod! Fogalmad sincs a dolgaimról! Mindenbe beleakarod ütni az orrod. Nem te döntöd el helyettem a dolgokat! Azt sem tudod, hogy milyen heteket vészeltem át... amíg nem jött vissza. Emésztettem magam, érted...?!

- Figyelj már rám! -vágott közbe. -Nem. Fingom sincs mi bajod. Csak szerettem volna neked jobbat, hogy könnyebb legyen! Addig vittelek el különböző helyekre, addig tartottalak távol a médiától, amíg csak tudtalak, és amíg csak hagytad. De amikor az a két segg ott volt a kereskedésben, már nem tarthattalak távol semmitől! Fogd fel, csak jót akartam neked. Nem akartalak sírva látni... mint most is -szomorodott el.
Brian szavai jobban szíven ütöttek, mint Niallé. Most jöttem rá arra, hogy igazán védeni akart engem a sérelmektől. Neki köszönhetem azt, hogy talpon vagyok. És már nem adom fel. Niall lelépése óta csak a halálomat akartam, de most... most mást. Életet akarok. Élni akarok, bármi áron! Harcolok a becsületemért.
A combomra csaptam, hogy felhívjak valakit. Niallt akarom felhívni. De rögtön levert a víz...
- Mi baj? -nézett fel rám Bri.
- Nincs meg a telóm -sziszegtem. -Fel akartam hívni Niallt.
A srác csak felnevetett. Majd abbamaradt. És röhögött, ahogy csak bírt. Most meg mi van?, gondoltam.
- Tudtam, hogy akarsz még tőle valamit. Nesze! -dobta nekem a telefonját, ami a földre esett. Lepattant a hátlap, az aksi pedig vele együtt. Kérdőn néztem magam elé.
- Ezt most mért kellett?
- Fel akartad hívni nem?! -kérdezte fenyegetően. Elég hatásos volt. -Akkor hívd. Viszont nekem most mennem kell. Cső -intett és már kint is volt az ajtón túl. Felkaptam a földről a telefonját, az ajtóhoz siettem és megálltam. Még nyitva volt.
- És a telefonoddal mi lesz? -kiáltottam. Semmi.
***
Tegnap úgy döntöttem, hogy nem hívom fel, inkább beszélek Briannel, hogy mi van. Hát, nem tudtam. Úgyhogy ma hívtam fel Niallt Brian telefonján. Pár csörgés után a vidám hang megszólalt. Már nyitottam volta a számat, csak...
- Szia! -hatásszünet hogy az ember elhiggye, vele beszél. -Bocs, de bandázok. Fárassz mást a baromságokkal és hagyj lógva. Majd visszahívlak. Vagy nem -sípszó.
Érdekes. Ilyen eddig nem volt. Vagy csak azért, mert nekem felvette a telefont. Anno. Mindegy. Más számmal próbálkoztam. Harryével. Foglalt volt. Próbáltam Liamet, de nála ki se csöngött. Aztán Louis ugrott be. Az idióta hangposta... nem sikerült. Végül maradt Zayn. Ha ő nem veszi fel, akkor bajban vagyok. Csörgettem párszor, de a változatosság kedvéért, ő sem vette fel.
10-15 percig nem tudtam, hogy mit csináljak. Csak azon agyaltam, hogy ÉN mit követtem el. Semmit. Az ég adta világon semmit. Görgettem Brian telefonkönyvében. Megláttam a bandaház számát. Ezt biztos felveszik. Ha nem, akkor a rögzítőre beszélek és majd meghallgatnak. Vagy nem. Tudtam, valahol legbelül tudtam, hogy otthon vannak.
- Srácok? -szólaltam meg. Egy hang se. -Lényegtelen. Nem tudom, hogy mi bajotok van, amikor én nem csináltam semmit. Szerintem nem nektek kell csalódnotok bennem, hanem fordítva. Akkora pofára esést kaptam tőletek, hogy az valami hihetetlen. Zayn, Louis, Liam, Harry... fel ne begyétek azt a telefont, nem azért van, igazatok van! -szidtam őket. -Niall. Hallod? Az én kurva anyámat, amiért te hagytál el, te smároltál valaki mással, és te bántottál annyiszor... igazad van. Teljesen igazad van, hogy...
- Fogd már be! -üvöltött a telefonba egy dühös hang. - Szeret téged, nem fogod fel? Csak azért utaztunk el, hogy csituljon a nép! Hogy leszálljanak rólad!
- Louis? -elkerekedett szemmel szóltam bele.
- Igen -válaszolt különös hangon.
- Régen hallottalak... -éreztem, ahogy a szemem kezd könnybe lábadni. Olyan kedves és aranyos hangja van akkor is, amikor dühös. Mindig vidám hangja van, és ezért hiányzott. Sokszor feldobott. -és a többieket is.
- Jó. Nem érdekel -szólt bele Liam a telefonba komolyan, és lecsapta.
Sóvárogva meredtem a telefonra, amit magam mellé raktam. Nem értettem semmit. Olyan zűrzavar keletkezett bennem, amit nem tudtam sehogy megmagyarázni. Fájt a mellkasom, a szívem, a fejem... utóbbi, mert kattogott. Brianen és a bandán. Mindegyikőjüket nagyon-nagyon szeretem a történtek ellenére is. Csak... csak most várhatok arra, hogy ezt az érzést viszonozzák. Ha valaha még egyszer érezhetem ezt... újabban Bethtel sem tartom a kapcsolatot annyira, mint régen. A kisállatboltba nem látogat be, csak egy héten egyszer, ha eszébe jut. Patricia mindent rám sózott, mivel Elizabeth nem jött. Pat... hát végül is megértem. Mindenki az "aranykorát" éli (persze képletesen értem).
A fürdőszobában szedtem össze magamat, megmostam az arcomat és meredtem a csúf valómra. Mint egy pszichopata állat, egy körözött bűnöző, és egy ártatlan kislány, háta mögött hatalmas késsel keveréke nézne vissza rám. Olyan szörnyen festettem. A nappaliban hagyott telefon dalolni kezdett. Egy még levegőt vettem, mert tudtam, hogy kell, hogy erő legyen bennem. A kijelzőt látva meglepődtem.
- Igen, tessék? -szólaltam meg sejtelmesen. Pár pillanatig nem jött válasz. A lány lepődötten válaszolt.
- Öhm szia. Rossz számot hívtam?
- Briant hívtad...
- Jó, akkor jó számot hívtam -vágott közbe megkönnyebbülten.
- Igen... -húztam el a szám. -Bocs, de nálam hagyta a mobilját. Nem tudom, hogy otthon van-e, de megnézhetem -a lány csak rávágta, hogy oké. Miközben kicsászkáltam az ajtón túlra, megkérdeztem, hogy hogy hívják.
- Raviva vagyok.
- Mo.
- Szép név -hízelgett. Vissza hízelegtem neki, hogy az övé is, majd kopogtattam Brian lakásán. Nem jött semmi válasz. Arra gondoltam, hogy ráülhetnék a csengőre, hátha kibotorkál, hogy beszélhessen a lánnyal. Rá is ültem a csengőre, csöngettem 1 percig, de aztán meguntam.
- Nincs itthon -motyogtam. Mondta, hogy semmi gond, majd később visszahívja. Javasoltam neki csak úgy, hogy ráér 2 óra múlva is, mire bontotta a vonalat.
Nem tettem mást, megálltam az ajtóban és ököllel vertem az ajtót. Hátha meghallja alapon 5 percig püföltem. Mostanra bánom, mert sajog a jobb kézfejem. Már nem tudtam mit csinálni, letettem a telefont a "Welcome. Bring me beer!" feliratú lábtörlőre a telefont.
- Hallod. A csajod keresett, nem értem, hogy miért nem érdekel. Mindegy. A telód a szőnyegen van, ne lepődj meg, ha valaki ellopja.