Az út Brianékhez 40 perces volt. Nem számítottam arra, hogy ilyen sokáig tart, mire odaérünk. Természetesen a városban laknak, csak túl nagy dugó volt az egyik főúton. Ott ültünk a buszban 20 percen át, amikor végre sikerült elindulnia, 10 percig mentünk lassan, és ismét várakozás. Végül úgy döntöttünk, hogy kiszállunk, és gyalog megyünk tovább, mert ez már szánalmas. Kétszer odaértünk volna sétálva, ha nem a tömegközlekedést választottuk volna, a mi, kényelmes fejünkkel.
Brian csendben haladt mellettem, én pedig próbáltam tartani a tempóját, mivel sietett. Nem akartam közbeszólni, csak figyeltem, hogy merre megy, mikor fordul le, és a többi. Mikor azt hittem, hogy sosem érünk oda (leszakadtak addigra a lábaim), hirtelen megtorpant a járdán az egyik ház előtt, rám nézett. Értetlenül pásztázott, hogy mitől fáradtam ki, de inkább rám hagyta a dolgot. Lazán zsebre dugott kézzel állt előttem, komoran meredt rám és pedig álltam a tekintetét.
- Ne hozd kényelmetlen helyzetbe, ha kérhetem.
- Nem hozom, ígérem -tettem a szívemre a jobb kezem. Hirtelen kiindulásból megindultam felé, majd megöleltem. Meglepődve paskolta meg a hátamat, majd eltoltam magam tőle. Elindult, kulccsal a kezében a bejárati ajtó felé. Zörgött a zárral, kinyitotta az ajtót, előre engedett, ő pedig utánam bejőve becsukta az ajtót.
Csodálkoztam, hogy milyen az apja háza. Szép. Valahogy arra számítottam, hogy minden falon legalább lesz egy foci plakát, kézi- vagy kosárlabda mez, hoki mez... meg egyéb más. Ehelyett szépen rendezett újságok a tartóban, vázák a komódokon, mikben virág. Lenyűgözött.
- Fönt van -mutatott a lépcső felé. Azért gondoltam volna, hogy nem lent a kanapén ül, de azért köszi. -Az ajtón van 2 One Direction poszter... addig én csinálok teát neki.
- Oké -bólintottam.
Felindultam az emeletre. Ahogy mondta, két 1D-s poszter virított a szobaajtón. Lassan lenyomtam a kilincset, betoltam az ajtót, és beléptem a szobába. Katie az ablakpárkányon ült, kifelé bámulva a rengetegbe. Amint meghallotta, hogy valaki (én) belépett (beléptem) az ajtón, elfordult az irányába. Megszeppenve nézett rám, hisz nem tudta hogy ki vagyok. Én sem tudom, hogy ő ki...
- Szia -szólaltam meg vékony hangon.
- Szia -köszönt vissza keservesen.
- Mo vagyok.
- Katie -mosolyodott el egy pillanatra halványan. -Brian?
- Lent van. Mondta, hogy feljöhetek. Teát csinál.
- Okés.
- Hogy vagy? -léptem oda mellé, bizonytalanul végigsimítottam a hátán.
- Fáj... -zokogott fel hangosan. Megszeppenve hőköltem hátra. Az ajtó mögöttem kicsapódott, Brian benyomódott rajta. Kis híján fellökött, letérdelt a húga mellé, majd szorosan átölelte.
- Megkértelek valamire, nem?! -ordított velem.
- Nem akartam... -suttogtam.
- Megkértelek arra, hogy ne hozzad fel neki! -kiabált hangosabb hangerőn.
- NEM AKARTAM! -ordítottam el magam. Katie könyörgően nézett rám, könnytől csillogó szeméből kivettem, hogy ezt most nem bírja. Brian ölő tekintettel nézett engem. Legbelül összetörtem. Azt látni, hogy annak a szeretett családtagja,akit én szeretek sír, miattam... és azt látni, hogy a fiú, akit szeretek, gyűlöl... rossz. Rettentő rossz érzés. Próbáltam nem könnyeket ereszteni, próbáltam erősnek tűnni, és nem eltántorodni. De túl gyenge vagyok mindehhez. Azt viszont még meg tudtam tenni, mielőtt elsírtam volna magam, hogy gyorsan megpördülök, és kirontok az ajtón. Annyira fáj most a szívem. Ezerrel dübörög bennem, nem bírom szusszal és ver a víz.
A járdára leültem, térdemre raktam a kezem, amire a fejemet hajtottam. A sírás kifárasztott. El tudtam volna aludni, de nem tehettem. Egyedül? Az utcán? Hülyeség... és veszélyes. Fényes nappal is. A szél meglibbentette a hajamat. Jól esett egy kis hideg fuvallat.
- Mo! -kiáltott értem egy hang.
Nem kaptam fel rá a fejem, mert annyira nem érdekelt. De amikor becsapódott valami, nagyjából mögöttem, felfigyeltem. Hátranéztem, és egy szőke hajkoronát fújt össze-vissza a szél.
- Sajnálom... -hajtottam le a fejem.
- Nem te tehetsz róla. Ez... -megakadt egy időre, majd mikor szóra nyitotta a száját, közbeszóltam, hogy nem kell megmagyaráznia. Bólintott. -Brian jobban ki van idegileg, mint én -nevetett fel egy pillanatra. -Sokat mesélt rólad. Bármit mesélt eddig rólad, mindig úgy véltem, hogy segítesz rajta.
- Segítek?
- Segítesz -bólintott megerősítően -, azzal, hogy érezteted vele mindazt, amit eddig nem érzett. Jó hatással vagy rá, Mo.
- Ne rólam beszéljünk... mi van veled?
- Lassan emésztem meg a dolgokat. Adam... senki nem tudja, de remélem, te sem adod tovább -bólintottam. -Megkérte a kezem...
- Ilyen fiatalon? -csodálkoztam.
- Neked is megkérte a kezed Niall. 20 éves vagy.
- Igaz -húztam el a szám. -De az más. Én 20 éves vagyok, te pedig...
- 16 -nevetett.
- 16 éves vagy? Azt hittem, hogy még csak 13, 14...
- Pedig nem -virult ki. Elnevettem magam. Örültem, hogy örül. -Na, menjünk be. Kezdek fázni.
- Rendben.
Felszedtem magamat a földről, leporoltam a nadrágomat, majd Katie mögött haladva mentem be a házba. Most nagyon féltem Brian haragjától. Leszegett fejjel ültem le a kanapéra, mellettem pedig Katie foglalt helyet, benyomta a Tv-t. Comedy Central. Ezek szerint szereti. Az jó. Elmosolyodtam.
A lépcső dobogott. Brian közeledett. Kíváncsian nézett felénk. Éreztem az égető pillantását. Oldalra néztem Katiere, aki pont felnevetett egy viccen.
- Mi a...? Ezt meg... hogy csináltad?
- Mo mester ebben a témában. Jó barátnő lenne... és még jobb feleség -karolta át a vállamat.
Égővörös fejjel mosolyogtam a lányra, Brian pedig leült mellém, a kanapé kartámlájára. Üresen meredt maga elé. Hirtelen nézett le rám. Égetett a pillantása rendesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése