Tegnap kétszer beszéltem még Niallel, egyszer, amikor felhívott, hogy haza ért, és másodszor pedig SMS-sekkel dobtuk meg egymást. Az utóbbi volt éjjel egyig... hát, igen. Elég durva, de rájöttem arra, hogy még mindig tök jól kijövünk a másikkal. És ez tetszik.
Brian csak egy SMS-t küldött, hogy elmondja, mennyire köszöni, hogy beszéltem Katievel. Küldtem neki egy mosolygós szmájlit, írtam még hozzá egy sort, és ennyi volt az egész.
Katie pedig elkérte a bátyjától a telefonszámomat, és vele is SMS-eztem egy fél órát, de túl későn írt, már akkor, amikor épp fáradt volt. Mondtam neki, hogy menjen aludni, végre pihenje ki magát. Végül is, ha egyszer végre újra nyugodt...
Ma reggel pedig egy csöngés ébresztett. Nem a csengőhangom, sem az értesítő pittyegése, sem a lakás csengője... hanem a mobilom csengőhangja. A kijelzőn pedig Niall neve virított. Mosolyogva húztam el a zöld csíkot, ezalatt az idő alatt pedig kikrákogtam magam.
- Jó reggelt -köszönt halkan. -Reggeli ébresztés -nevetett.
- Jó reggelt -ásítottam.
- Beengedsz? Nem akartam csöngetni.
- Miért? Hol vagy?
- Kint a kocsiban.
- Oké -biccentettem, bár tudtam, hogy nem látja. -Elindulhatsz. Ha lépcsőn jössz, pont ideérsz, mire készen leszek én is -nevettem fel. -Felveszek egy köntöst, pár pillanat.
- Klassz.
És bontotta a vonalat, de előtte hallottam a kocsiajtónak a nyílódását. Szóval idő van. Igazából lustálkodtam még pár percet az ágyban, aztán keltem ki, vettem magamra a köntöst és már csoszogtam is az ajtóhoz. Amikor a kulcsot elfordítottam a zárban, és kinyitottam az ajtót... éppen kopogni készült. Amin elmosolyodtam.
- Szia -köszöntöttem rekedtes hangon, közben félreálltam, hogy kényelmesen bejöhessen.
- Azt hittem, hogy felöltözöl... -nézett végig rajtam furcsán, aztán felnevetett.
- Mondtam, hogy köntöst veszek -mosolyogtam.
- Tudom -biccentett. Levetette a lábáról a cipőt, nagyjából a helyére rugdosta. A pulcsija nem cipzáros volt, szóval levetette (közben persze, hogy felém fordult), és a belebújós pulcsija alatti sötétzöld pólója felcsúszott... na, és kilátszott a kidolgozott hasa. Arra az időre, amire tudtam, lelassítottam az időt, és elmerengtem rajta. Hű...-csillogott a szemem. Aztán hirtelen gyorsult fel az idő, Niall megköszörülte a torkát, majd feldobta a fogasra a ruhát. -Amúgy hogy vagy?
- Egész jól... -biccentettem.
- Csak egész? -nevetett. -A lábad?
- Érzem még, de nem vészes.
- Akkor jó... és -köhintett. -lelkileg?
- Lelkileg? -lepődtem meg. Félénken nézett le rám. Lehajtotta a fejét egy picit. Halványan mosolyogtam, majd a mellkasára téve a tenyeremet beljebb toltam, mert kezdett kialakulni a klausztrofóbiám. Gondoltam, azért nevetett, mivel rájött a bajomra. -Tegnap voltam Brianéknél. Igazából csak a kis csajt látogattam meg.
- Kis csajt? Mi van? Brian bácsi beújított egy új lányt, vagy mi? -röhögött.
- Köcsög... -szóltam le. -Katiet, a húgát látogattam meg... összeroppant a lány, mert elveszített egy olyan fontos személyt, mint nekem... -hupsz. Most. Ha nem jól időzítek... elszólom magam. Csak megköszörültem a torkomat. -Szóval Brian múltkor rám írt. Végre. Tegnap átjött, elmentem hozzájuk, "beszélgettem" Katievel, megkérdeztem tőle, hogy hogy van, mire sírni kezdett. Brian bejött, látott engem, ahogy tehetetlenül ott állok, és a lelki sérült húgit. Persze, hogy kaptam a fejemre. Aztán leléptem, kint voltam az utcán, mert nem tudtam, hogy mit csináljak. Kijött Katie, beszélgettünk, végre normálisan, és valahogy nyugodtam lett. Bementünk a házba, és ennyi. Brian pedig meglepődött azon, hogy összekaptam a lányt.
- Jól bánsz az emberekkel. Olyan szerény, barátságos, erős, magabiztos és néha félős vagy... rád nem lehet sokáig haragudni, Mo. 1-2 nap, az ember ismét rád gondol. Egyszerűen képtelenség.
Meglepődtem azon, amit mondott. Ezt gondolná rólam valójában? Ez nagyszerű... csak. Mondanom is kéne rá valamit. KÉNE. De nem tudok. Semmit. Mert egyszerűen ledöbbentett. Niall és én. Újra. Együtt? Az lehetetlenség. Újra felhúz a gödörből, amiből vagy már félig kimásztam, vagyok egy darabig, és visszalök? Nem... ezt nem tehetem meg. Nem eshetek kísértésbe. Hisz... már inkább Brianhez kötődök. Vele akarok kibékülni. Brian és én... az már más lenne. Furcsa lenne az elején, egy párként, de majd hozzászoknánk. Viszont, ha Niallt választom, abból nem lesz semmi. Elleszünk, aztán ismét magamra hagy. Egyedül, és ismét Brian segíthet nekem rendbe jönni.
- Niall. Nem.
- Mi nem? -nevetett kínosan.
- Nem, és kész -mosolyogtam erőltetetten.
- Furcsa vagy. Na mindegy. Elmegyünk valahova? Kiruccanni... eljöhetnél hozzánk is. Beth is ott nyomul. Állandóan -nevetett.
- Tudom. Mindig én csinálom meg helyette a munkát... Pat pedig nem mindig ér rá, rendezi a saját ügyeit. Szóval egyedül lógok ott az állatok között.
- Ó... -húzta el a száját.
- Ó... igen ó -grimaszoltam gyerekesen. -Most inkább nem, oké? -bólintott és megkérdezte, hogy akkor mihez lenne kedvem. -Elmennék meglátogatni Katiet.
- Tudod, hogy nem szívlelem azt a gyereket...
- Tudom. És épp ezért csak elviszel. Nem kell bemenned, se semmi. Csak viszel és hozol. Ennyi... és ennyivel tartozol is a sok genyóságért, te seggfej.
- Basszus -hőkölt meg. -Ennyire nem akarsz kibékülni velem? -nevetett erőltetetten. Szeme elkerekedett. -Mi van? Brian és te közted forró a levegő? Menten beszarok! -röhögött színlelve.
Megvártam, míg lecsillapodik, majd jól mellkason ütöttem. Pont középen találtam el, szóval bent ragadt neki a levegő. De amit én ütök, az csak 1-2 perces szúrást éreztet... mást nem. Szóval nem is mondhatja, hogy majdnem megöltem.
Felállt, túlságosan is szörnyű érzés volt neki. A pontot fogta a tenyerével, közben fuldokolt. Fájdalmasan próbált levegőhöz jutni, viszont 10 másodperccel az incidens után egy nagy sóhajt véve újabb levegőhöz jutott, ami térdre kényszerítette.
Kitágult pupillákkal néztem, ahogy Niall magát támasztja a földön. A háta föl-le emelkedett, 2 percig maradt úgy, aztán egy utolsó sóhajjal fellökte magát. Ingerülten nézett a szemembe, hezitált egy darabig és magához rántott, szorította a pólóm nyakát. Idegesen szívta a levegőt. Én pedig féltem.
- Ha még egyszer... -szűrte a fogai között.
- Sajnálom -sziszegtem. Az arcomon pedig legördült egy könnycsepp, amitől úgy véltem, hogy Niall szíve megenyhül. Elengedte a pólómat, én pedig bocsánatkérően néztem rá. 1 másodpercig tartott az egész, amikor hirtelen felindulásból megöleltem. Szükségem volt egy erős kézre, ami átkarol, érezteti velem azt, hogy biztonságban vagyok. Nem vagyok egyedül... és. Hogy szeret. Ezt az egészet megkaptam... amint Niall átölelt. -Sajnálom... -zokogtam. -Sajnálom... sajnálom. Sajnálom -sóhajtottam végül.
- Mo -nézett a szemeimbe egy pillanatra, de elnézett. Láttam, hogy ő is könnyezik. Felnézett a plafonra, próbálta visszafogni magát. Amikor rám nézett, folytatta -, szeretlek.
- Nem... -ráztam meg a fejem. -Nem. Nem... ezt nem -suttogtam. Túlságosan is kimerült vagyok ahhoz, hogy mindezt végigcsináljam. Inkább visszafekszem az ágyba és alszom, minthogy itt legyek és hallgassam őt.
- Basszus. Remegsz. Jól vagy? -aggódott.
- Nem... ezt nem -vacogtak a fogaim. Igaza volt. Remegtem. A félelemtől. Az adrenalin szintem csökkent, nem éreztem a lábaimat, a karomat. Sápadtnak éreztem magam. Szörnyen voltam.
Niall felemelt, ismét az ölében voltam és a szobámban az ágyamra tett. Betakart, befeküdt mellém. Átkarolt. Az ágyban, mellettem feküdt. Vigyázott rám. Az ujjainkat összekulcsolta a jobb kezével, a ballal pedig simogatta a karomat. Mindketten a jobb oldalunkon, az ajtóval szemben feküdtünk és nem szólaltunk meg. Ugyan, csak a szipogásomat lehetett hallani, de mihelyst közelebb kerültem valakihez, akit szeretek, megnyugvásra leltem.
- Szia -köszöntöttem rekedtes hangon, közben félreálltam, hogy kényelmesen bejöhessen.
- Azt hittem, hogy felöltözöl... -nézett végig rajtam furcsán, aztán felnevetett.
- Mondtam, hogy köntöst veszek -mosolyogtam.
- Tudom -biccentett. Levetette a lábáról a cipőt, nagyjából a helyére rugdosta. A pulcsija nem cipzáros volt, szóval levetette (közben persze, hogy felém fordult), és a belebújós pulcsija alatti sötétzöld pólója felcsúszott... na, és kilátszott a kidolgozott hasa. Arra az időre, amire tudtam, lelassítottam az időt, és elmerengtem rajta. Hű...-csillogott a szemem. Aztán hirtelen gyorsult fel az idő, Niall megköszörülte a torkát, majd feldobta a fogasra a ruhát. -Amúgy hogy vagy?
- Egész jól... -biccentettem.
- Csak egész? -nevetett. -A lábad?
- Érzem még, de nem vészes.
- Akkor jó... és -köhintett. -lelkileg?
- Lelkileg? -lepődtem meg. Félénken nézett le rám. Lehajtotta a fejét egy picit. Halványan mosolyogtam, majd a mellkasára téve a tenyeremet beljebb toltam, mert kezdett kialakulni a klausztrofóbiám. Gondoltam, azért nevetett, mivel rájött a bajomra. -Tegnap voltam Brianéknél. Igazából csak a kis csajt látogattam meg.
- Kis csajt? Mi van? Brian bácsi beújított egy új lányt, vagy mi? -röhögött.
- Köcsög... -szóltam le. -Katiet, a húgát látogattam meg... összeroppant a lány, mert elveszített egy olyan fontos személyt, mint nekem... -hupsz. Most. Ha nem jól időzítek... elszólom magam. Csak megköszörültem a torkomat. -Szóval Brian múltkor rám írt. Végre. Tegnap átjött, elmentem hozzájuk, "beszélgettem" Katievel, megkérdeztem tőle, hogy hogy van, mire sírni kezdett. Brian bejött, látott engem, ahogy tehetetlenül ott állok, és a lelki sérült húgit. Persze, hogy kaptam a fejemre. Aztán leléptem, kint voltam az utcán, mert nem tudtam, hogy mit csináljak. Kijött Katie, beszélgettünk, végre normálisan, és valahogy nyugodtam lett. Bementünk a házba, és ennyi. Brian pedig meglepődött azon, hogy összekaptam a lányt.
- Jól bánsz az emberekkel. Olyan szerény, barátságos, erős, magabiztos és néha félős vagy... rád nem lehet sokáig haragudni, Mo. 1-2 nap, az ember ismét rád gondol. Egyszerűen képtelenség.
Meglepődtem azon, amit mondott. Ezt gondolná rólam valójában? Ez nagyszerű... csak. Mondanom is kéne rá valamit. KÉNE. De nem tudok. Semmit. Mert egyszerűen ledöbbentett. Niall és én. Újra. Együtt? Az lehetetlenség. Újra felhúz a gödörből, amiből vagy már félig kimásztam, vagyok egy darabig, és visszalök? Nem... ezt nem tehetem meg. Nem eshetek kísértésbe. Hisz... már inkább Brianhez kötődök. Vele akarok kibékülni. Brian és én... az már más lenne. Furcsa lenne az elején, egy párként, de majd hozzászoknánk. Viszont, ha Niallt választom, abból nem lesz semmi. Elleszünk, aztán ismét magamra hagy. Egyedül, és ismét Brian segíthet nekem rendbe jönni.
- Niall. Nem.
- Mi nem? -nevetett kínosan.
- Nem, és kész -mosolyogtam erőltetetten.
- Furcsa vagy. Na mindegy. Elmegyünk valahova? Kiruccanni... eljöhetnél hozzánk is. Beth is ott nyomul. Állandóan -nevetett.
- Tudom. Mindig én csinálom meg helyette a munkát... Pat pedig nem mindig ér rá, rendezi a saját ügyeit. Szóval egyedül lógok ott az állatok között.
- Ó... -húzta el a száját.
- Ó... igen ó -grimaszoltam gyerekesen. -Most inkább nem, oké? -bólintott és megkérdezte, hogy akkor mihez lenne kedvem. -Elmennék meglátogatni Katiet.
- Tudod, hogy nem szívlelem azt a gyereket...
- Tudom. És épp ezért csak elviszel. Nem kell bemenned, se semmi. Csak viszel és hozol. Ennyi... és ennyivel tartozol is a sok genyóságért, te seggfej.
- Basszus -hőkölt meg. -Ennyire nem akarsz kibékülni velem? -nevetett erőltetetten. Szeme elkerekedett. -Mi van? Brian és te közted forró a levegő? Menten beszarok! -röhögött színlelve.
Megvártam, míg lecsillapodik, majd jól mellkason ütöttem. Pont középen találtam el, szóval bent ragadt neki a levegő. De amit én ütök, az csak 1-2 perces szúrást éreztet... mást nem. Szóval nem is mondhatja, hogy majdnem megöltem.
Felállt, túlságosan is szörnyű érzés volt neki. A pontot fogta a tenyerével, közben fuldokolt. Fájdalmasan próbált levegőhöz jutni, viszont 10 másodperccel az incidens után egy nagy sóhajt véve újabb levegőhöz jutott, ami térdre kényszerítette.
Kitágult pupillákkal néztem, ahogy Niall magát támasztja a földön. A háta föl-le emelkedett, 2 percig maradt úgy, aztán egy utolsó sóhajjal fellökte magát. Ingerülten nézett a szemembe, hezitált egy darabig és magához rántott, szorította a pólóm nyakát. Idegesen szívta a levegőt. Én pedig féltem.
- Ha még egyszer... -szűrte a fogai között.
- Sajnálom -sziszegtem. Az arcomon pedig legördült egy könnycsepp, amitől úgy véltem, hogy Niall szíve megenyhül. Elengedte a pólómat, én pedig bocsánatkérően néztem rá. 1 másodpercig tartott az egész, amikor hirtelen felindulásból megöleltem. Szükségem volt egy erős kézre, ami átkarol, érezteti velem azt, hogy biztonságban vagyok. Nem vagyok egyedül... és. Hogy szeret. Ezt az egészet megkaptam... amint Niall átölelt. -Sajnálom... -zokogtam. -Sajnálom... sajnálom. Sajnálom -sóhajtottam végül.
- Mo -nézett a szemeimbe egy pillanatra, de elnézett. Láttam, hogy ő is könnyezik. Felnézett a plafonra, próbálta visszafogni magát. Amikor rám nézett, folytatta -, szeretlek.
- Nem... -ráztam meg a fejem. -Nem. Nem... ezt nem -suttogtam. Túlságosan is kimerült vagyok ahhoz, hogy mindezt végigcsináljam. Inkább visszafekszem az ágyba és alszom, minthogy itt legyek és hallgassam őt.
- Basszus. Remegsz. Jól vagy? -aggódott.
- Nem... ezt nem -vacogtak a fogaim. Igaza volt. Remegtem. A félelemtől. Az adrenalin szintem csökkent, nem éreztem a lábaimat, a karomat. Sápadtnak éreztem magam. Szörnyen voltam.
Niall felemelt, ismét az ölében voltam és a szobámban az ágyamra tett. Betakart, befeküdt mellém. Átkarolt. Az ágyban, mellettem feküdt. Vigyázott rám. Az ujjainkat összekulcsolta a jobb kezével, a ballal pedig simogatta a karomat. Mindketten a jobb oldalunkon, az ajtóval szemben feküdtünk és nem szólaltunk meg. Ugyan, csak a szipogásomat lehetett hallani, de mihelyst közelebb kerültem valakihez, akit szeretek, megnyugvásra leltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése