Olyan egyedül érzem magam. Úgy hiszem, hogy mindenki ellenem szegült. Gyűlölnek. Nem tehetek semmit ez ellen a nyomasztó érzés ellen. Annyira mardossa a bensőmet, hogy az már rendesen fáj. Sőt mi több. Lassan úgy érzem, hogy elveszítettem mindenkit, aki eddig számított. 2 hete, hogy senki nem ért meg, mindenki teszi a maga dolgát. Elveszítettem a legjobb barátnőmet, Bethet, aki minden idejét Harryvel tölti. Boldog szerelmesek. Most is ott ülnek egymás mellett a raktárban és nyalakodnak. Borzalmas látvány. Számomra borzalmas. Pat inkább jót mosolyog rajta, rájuk hagyja a dolgot és folytatja, amit elkezdett. Pat továbbá még a családi ügyeit intézi, szóval rám esik a munka nagy része. Csodálatos. Nincs is annál jobb, minthogy egy rakás idegen között kuksoljak, azt kívánva, bár ne lennék itt. Bár minden a régi volna, és bár belépne azon a rohadt üvegajtón olyasvalaki, aki megmentene minden fájdalomtól. Veszteségtől. Kíntól. És barátként fogná fel azt, amit én. De sajnos ilyen nincs. Sosem volt és sosem lesz. Mármint velem biztosan nem. Hm. Ez az én szerencsém. Közben még mindig jönnek a vidám vásárlók, akik miatt muszáj az erőltetett mosolyommal és kedvességemmel megölni az énemet. Fárasztó. Nagyon is.
- Miben segíthetek?
***
A mai napom a kisállatok között mozgalmas volt. Már-már élveztem is, de rám tört megint az a keserű érzés, amikor Beth szólt (Harryvel a bal oldalán), hogy lépett, mivel rá úgy sincs szükség. Szóval jó volt egyedül lenni. Ismét. Nem tudtam beszélni senkivel, csak az állatokkal. Annyira hiányzik!
Bedőltem az ágyamba, a fülembe dugtam a fülhallgatót, felnyomtam max hangerőre az mp3 lejátszómat és Green Day - 21 Guns című számát hallgattam meg. Rengetegszer. Amikor ráuntam, jött a Kill the DJ. Ezzel jól elvoltam. Az ölembe vettem a laptopom, felmentem Facebookra, hátha. Hátha valaki rám írt, aki fontos nekem, vagy hátha valami izgalmasabb esemény történt azalatt az idő alatt, ami alatt nem voltam fent. Újat mondok azzal, ha azt mondom, hogy semmi értesítő, semmi üzenet és semmi ismerősnek jelölés nem jött? Nem. Persze, hogy nem.
Még mindig fáj, ha rá gondolok. A rá alatt azt értem, hogy Brian. Ő... annyira, de annyira hiányzik. Leírhatatlan érzés lakozik bennem, csak akkor, amikor rá gondolok. Bár érezhetném magam mellett, bár láthatnám egy másodpercre is. Minden reggel, amikor elindulok, direkt megvárom azt az időpontot, amikor ő is indul. De sosincs akkora szerencsém, hogy összefussak vele. Sosem. Vagy korán indul, vagy később, vagy kirúgatta magát miattam. Remélem, inkább az első kettő az igaz.
"Szia."
Felugrott egy ablak. Facebook üzenet. A küldője pedig. Brian. Annyira, de annyira örülök, hogy válaszolt.
"Neked is szia."
"Hogy vagy, Mo?"
"Megvagyok. Te?"
"Egész jól. Mi történt ma veled?"
"Unatkoztam. :) Bár elég mozgalmas volt a nap."
"Az jó. Akkor nem voltál egyedül, nem igaz?"
"Beth magamra hagyott. Patnek súlyos elintézni valói vannak, az üzlettel nem tud annyit foglalkozni, ezért rám hárul az egész meló." -akadtam meg egy pillanatra, mivel akartam még írni valamit, csak nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom. -"De ne rólam beszéljünk. Az egész egy szarság."
"Dehogy az. :)"
"Ha te mondod. Amúgy mi a helyzet Ravivaval?" -kérdeztem.
"Raviv?" -elidőzött egy darabig az írással. Biztos gondolkodott. -"Köszönöm, hogy szóltál miatta. Szüksége volt rám."
"Mégis mi ügyben volt szüksége rád?"
"Elveszített valakit, aki nagyon fontos volt neki."
"Én számtalan olyan valakit veszítettem el, aki nagyon fontos volt nekem... kösz a kérdést."
Lecsaptam a laptopomat ezzel a kijelentéssel. Félre raktam, a fülemben már a Boulevard of broken Dreams szólt, azt hiszem, hogy erre aludtam el.
***
Reggel nem akartam kikelni az ágyból. Nem is tettem. Megdobtam egy SMS-el Patriciát, hogy a mai napot kiveszem, mivel összeomlottam a sok melótól. Igen, a meló a gyanús. Igazából sok minden kikészít.
Csináltam magamnak egy bögre forró teát, leültem a kanapéra és üresen magam elé bámulva kortyolgattam. Gondolkoztam pár dolgon, elmerengtem a múlton, megremegtem a jövőn és elszomorodtam a jelenen. Azon, hogy senkim nincs. A Tv távirányítója mellettem hevert, arra várt, hogy használjam, hogy bekapcsoljam vele a készüléket. Igazándiból semmi kedvem nem lett volna a kereskedelmi csatornák között keresgélni, de mégis megtettem. 10 csatorna kapásból híreket nyomott az ember retinájába, még 10 volt sport csatorna, 3 mesefilm csatorna, 4 zenecsatorna, és a maradékok azok, amiket én szívesen elnézegetek. Comedy Central, Discovery Channel, National Geografic és, bár zene csatornának lehetne mondani, de az MTV. Utóbbit nézem most, a "Túl jó barátok" című sorozatot. Leköt, mert csomó érdekes dolog van benne.
Az ölembe vettem a laptopomat, felnyitottam és elém tárult a Facebook. 5 olvasatlan üzenet, mind Brian részéről.
Brian: "Ne vedd magadra, de a húgom barátnője hívott fel. Katie telefonjáról. Azért hívott, mert baleset történt. A bátyját vesztette el." Ez volt az első üzenet, amit elolvastam, de már nem láttam semmit. "Nem akartalak magadra hagyni, de Katie is összeomlott, haza kellett mennem érte. Szerette azt a fiút." És újból összetört a szívem. "Adam 19 éves volt, de nem érdekelte őket a korkülönbség. Érdekes, nemde? :D" Nem tudom. Nem tudom, hogy hány éves a húga. 13? 14? Fogalmam sincs. Sosem mondott sok mindent a húgáról. "Mindegy. Szóval... holnap átugrok hozzád tisztázni a dolgokat, jó?" "Dél körül ott leszek." Az órára pillantottam. 20 perc múlva dél, én pedig itt, szakadt, kinyűtt ruhákban szép lassan eltemetem magamat a magány kínkeserves érzései közé.
Amint delet ütött az óra, már a hajamat fésültem. 5 perc alatt lezuhanyoztam, felöltöztem, még öt percbe került az, hogy tegyek az arcomra valami könnyed sminket, és 5 perce szenvedek a kócos hajammal. Most már valamennyire jól áll, de még mindig nem az igazi. Rendet kell tennem gyorsan a konyhában, hogy ne tűnjek összetörtnek, be kell ágyaznom, el kell raknom az irományaimat a szekrényem mélyére, hogy ne lássa meg. Mivel mind róla szól. Gáz lenne, ha meglátná. Nagy gáz.
Dél után 13 perccel (tűkön ülve vártam a pillanatot, kétszer hasgörcsöm is volt az izgalomtól) kopogtattak az ajtón. Felpattantam, halvány mosolyt erőltettem az arcomra (igazából nem kellett, de így jobban hangzik), és ajtót nyitottam.
- Szia.
- Szia! -invitáltam beljebb. -Nőttél? Régen láttalak.
- Micsoda? -nevetett kínosan. Na ja. Ezt nem kellett volna. -Jól nézel ki.
- Aha -mosolyogtam fájdalmasan. -Na és... hogy van Raviva? -komolyodtam el. Újabb bunkó kérdés. Beletrafáltam.
- A történtekhez képest? -bólintottam. -Egész jól.
- Katie?
- Ő nem. Kínlódik. Folyton sír, sosem alszik, mindig nyugtatni kell. Csak rám hallgat. Apa sem tehetett semmit az érdekében, úgyhogy ezért tűntem el.
- Sajnálom -sütöttem le a szememet, és majd sírva fakadtam. -Meglátogathatom?
- Persze. Vagy majd ha nem kíváncsi rád, akkor azt mondjuk, hogy hozzám jöttél.
Kösz. Ez jól esett... elszomorodtam rendesen.
- Bocs.
- Nem. Semmi gond -mosolyogtam. -Na, menjünk.
- Miben segíthetek?
***
A mai napom a kisállatok között mozgalmas volt. Már-már élveztem is, de rám tört megint az a keserű érzés, amikor Beth szólt (Harryvel a bal oldalán), hogy lépett, mivel rá úgy sincs szükség. Szóval jó volt egyedül lenni. Ismét. Nem tudtam beszélni senkivel, csak az állatokkal. Annyira hiányzik!
Bedőltem az ágyamba, a fülembe dugtam a fülhallgatót, felnyomtam max hangerőre az mp3 lejátszómat és Green Day - 21 Guns című számát hallgattam meg. Rengetegszer. Amikor ráuntam, jött a Kill the DJ. Ezzel jól elvoltam. Az ölembe vettem a laptopom, felmentem Facebookra, hátha. Hátha valaki rám írt, aki fontos nekem, vagy hátha valami izgalmasabb esemény történt azalatt az idő alatt, ami alatt nem voltam fent. Újat mondok azzal, ha azt mondom, hogy semmi értesítő, semmi üzenet és semmi ismerősnek jelölés nem jött? Nem. Persze, hogy nem.
Még mindig fáj, ha rá gondolok. A rá alatt azt értem, hogy Brian. Ő... annyira, de annyira hiányzik. Leírhatatlan érzés lakozik bennem, csak akkor, amikor rá gondolok. Bár érezhetném magam mellett, bár láthatnám egy másodpercre is. Minden reggel, amikor elindulok, direkt megvárom azt az időpontot, amikor ő is indul. De sosincs akkora szerencsém, hogy összefussak vele. Sosem. Vagy korán indul, vagy később, vagy kirúgatta magát miattam. Remélem, inkább az első kettő az igaz.
"Szia."
Felugrott egy ablak. Facebook üzenet. A küldője pedig. Brian. Annyira, de annyira örülök, hogy válaszolt.
"Neked is szia."
"Hogy vagy, Mo?"
"Megvagyok. Te?"
"Egész jól. Mi történt ma veled?"
"Unatkoztam. :) Bár elég mozgalmas volt a nap."
"Az jó. Akkor nem voltál egyedül, nem igaz?"
"Beth magamra hagyott. Patnek súlyos elintézni valói vannak, az üzlettel nem tud annyit foglalkozni, ezért rám hárul az egész meló." -akadtam meg egy pillanatra, mivel akartam még írni valamit, csak nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom. -"De ne rólam beszéljünk. Az egész egy szarság."
"Dehogy az. :)"
"Ha te mondod. Amúgy mi a helyzet Ravivaval?" -kérdeztem.
"Raviv?" -elidőzött egy darabig az írással. Biztos gondolkodott. -"Köszönöm, hogy szóltál miatta. Szüksége volt rám."
"Mégis mi ügyben volt szüksége rád?"
"Elveszített valakit, aki nagyon fontos volt neki."
"Én számtalan olyan valakit veszítettem el, aki nagyon fontos volt nekem... kösz a kérdést."
Lecsaptam a laptopomat ezzel a kijelentéssel. Félre raktam, a fülemben már a Boulevard of broken Dreams szólt, azt hiszem, hogy erre aludtam el.
***
Reggel nem akartam kikelni az ágyból. Nem is tettem. Megdobtam egy SMS-el Patriciát, hogy a mai napot kiveszem, mivel összeomlottam a sok melótól. Igen, a meló a gyanús. Igazából sok minden kikészít.
Csináltam magamnak egy bögre forró teát, leültem a kanapéra és üresen magam elé bámulva kortyolgattam. Gondolkoztam pár dolgon, elmerengtem a múlton, megremegtem a jövőn és elszomorodtam a jelenen. Azon, hogy senkim nincs. A Tv távirányítója mellettem hevert, arra várt, hogy használjam, hogy bekapcsoljam vele a készüléket. Igazándiból semmi kedvem nem lett volna a kereskedelmi csatornák között keresgélni, de mégis megtettem. 10 csatorna kapásból híreket nyomott az ember retinájába, még 10 volt sport csatorna, 3 mesefilm csatorna, 4 zenecsatorna, és a maradékok azok, amiket én szívesen elnézegetek. Comedy Central, Discovery Channel, National Geografic és, bár zene csatornának lehetne mondani, de az MTV. Utóbbit nézem most, a "Túl jó barátok" című sorozatot. Leköt, mert csomó érdekes dolog van benne.
Az ölembe vettem a laptopomat, felnyitottam és elém tárult a Facebook. 5 olvasatlan üzenet, mind Brian részéről.
Brian: "Ne vedd magadra, de a húgom barátnője hívott fel. Katie telefonjáról. Azért hívott, mert baleset történt. A bátyját vesztette el." Ez volt az első üzenet, amit elolvastam, de már nem láttam semmit. "Nem akartalak magadra hagyni, de Katie is összeomlott, haza kellett mennem érte. Szerette azt a fiút." És újból összetört a szívem. "Adam 19 éves volt, de nem érdekelte őket a korkülönbség. Érdekes, nemde? :D" Nem tudom. Nem tudom, hogy hány éves a húga. 13? 14? Fogalmam sincs. Sosem mondott sok mindent a húgáról. "Mindegy. Szóval... holnap átugrok hozzád tisztázni a dolgokat, jó?" "Dél körül ott leszek." Az órára pillantottam. 20 perc múlva dél, én pedig itt, szakadt, kinyűtt ruhákban szép lassan eltemetem magamat a magány kínkeserves érzései közé.
Amint delet ütött az óra, már a hajamat fésültem. 5 perc alatt lezuhanyoztam, felöltöztem, még öt percbe került az, hogy tegyek az arcomra valami könnyed sminket, és 5 perce szenvedek a kócos hajammal. Most már valamennyire jól áll, de még mindig nem az igazi. Rendet kell tennem gyorsan a konyhában, hogy ne tűnjek összetörtnek, be kell ágyaznom, el kell raknom az irományaimat a szekrényem mélyére, hogy ne lássa meg. Mivel mind róla szól. Gáz lenne, ha meglátná. Nagy gáz.
Dél után 13 perccel (tűkön ülve vártam a pillanatot, kétszer hasgörcsöm is volt az izgalomtól) kopogtattak az ajtón. Felpattantam, halvány mosolyt erőltettem az arcomra (igazából nem kellett, de így jobban hangzik), és ajtót nyitottam.
- Szia.
- Szia! -invitáltam beljebb. -Nőttél? Régen láttalak.
- Micsoda? -nevetett kínosan. Na ja. Ezt nem kellett volna. -Jól nézel ki.
- Aha -mosolyogtam fájdalmasan. -Na és... hogy van Raviva? -komolyodtam el. Újabb bunkó kérdés. Beletrafáltam.
- A történtekhez képest? -bólintottam. -Egész jól.
- Katie?
- Ő nem. Kínlódik. Folyton sír, sosem alszik, mindig nyugtatni kell. Csak rám hallgat. Apa sem tehetett semmit az érdekében, úgyhogy ezért tűntem el.
- Sajnálom -sütöttem le a szememet, és majd sírva fakadtam. -Meglátogathatom?
- Persze. Vagy majd ha nem kíváncsi rád, akkor azt mondjuk, hogy hozzám jöttél.
Kösz. Ez jól esett... elszomorodtam rendesen.
- Bocs.
- Nem. Semmi gond -mosolyogtam. -Na, menjünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése