- Mo.
Szólított meg halk hangon. Az ajtóban álltam meg, vettem a cipőmet éppen, amikor végig simított a hátamon. Érintésétől megborzongtam, mert már rég nem éreztem. Amint kiegyenesedtem, elmosolyodott, majd lágyan nézett a szemeimbe. Ide-oda néztem, hol a jobb, hol a bal szemében mélyedtem el.
- Köszönöm.
Odahajolt hozzám, és egy puszit nyomott az arcomra. Elmosolyodtam, mire kapásból visszaadtam neki a csókot. Halkan felkuncogott, majd oldalra nézett, a kanapén ülő, vidám lányra.
- Mondta, hogy sokat meséltél rólam... -szólaltam meg gondolkodás nélkül. Félénken nézett rám.
- Mit mondott pontosan?
- Hogy szerinte segítek neked -bizakodtam.
- Igaz is.
- Jó fej húgod van. Majd később is átjövök, ha nem zavarok. Megyek is, holnap vár a meló. Szia.
Elköszöntem. Katie az ajtóhoz rohant, visszarántott a csuklómnál fogva, majd megölelt. Visszaöleltem, elengedtük egymást, majd mehettem is.
A járdán haladva arra gondoltam, hogy most mi történt. Brian úgy döntött, hogy kibékül velem, vagy mi? Nem is lényeges ezen filozofálni. Szép lassan újraépül a kapcsolatunk, baráti szintre... mármint én szerintem. Lehet, meg kéne kérdezni, hogy ő mit gondol; baráti státuszban vagyunk-e, vagy sem. Elképzelésem sincs.
Az viszont biztos, hogy sokat fogom látni. Ha akarja, ha nem. Katiet mindenképpen meg akarom ismerni, mert tényleg nagyon jó arc lánynak látom én őt.
***
10 perc gyaloglás után úgy véltem, hogy ez nagyon fárasztó nekem. Persze ezt csak én gondolom így, de nem számít. Amint átmentem az úton, belebotlottam egy fiúba, aki idegesen tartott meg, majd tolt el magától hirtelen. Nem, hogy segített volna rendesen, és csak egy kicsit lök el magától... neeem. Egyáltalán, túl nagy erőfeszítés lenne. Lényegtelen. Viszont az már izgalmasabb téma, hogy mihelyst ellökött, a földre estem és kibicsaklott a bokám. A közelemben senki nem volt, aki segíthetett volna. A táskámban kezdtem el matatni a telefonom után, hogy valakit felhívjak, hogy vigyen el a kórházba. Pötyögtettem párat, majd hívni kezdtem Patriciát. Nem vette fel. Másodszor hívtam Betht. Ő sem vette fel. Briant hívtam... nála konkrétan ki sem csöngött. A földön gubbasztva nagyon szar arra gondolni, hogy senkim nincsen. Végül egy utolsó döntésként rányomtam arra a számra, amit sosem gondoltam volna, hogy viszont látok a nevek közt. Niall. Pár csengés után felvette.
- Mondjad.
- El... -szipogtam. Észre sem vettem, hogy sírok.
- Mi történt? -kérdezett rá sürgetően.
Minden erőmmel azon voltam, hogy valami értelmes választ kinyögjek a számon. Mély levegőt vettem, a kigondolt mondatomat pörgettem az agyamban, hogy a végeredmény kiejtve jó legyen.
- El tudnál értem jönni?
- Miért? Hol vagy? -lediktáltam neki a címet forgolódva a táblák felé. -5 perc.
Ez a körülbelüli 5 perc nekem elég volt arra, hogy sírjak és gondolkozzak, de nem volt elég idő arra, hogy elmondjam, mégis mi történt. Tudom, hogy mi történt, de körbeírni, vagy leírni, hogy hogy is estem el, az már nehezebb téma. Majd az orvos valamit mond a bokámra, hogy rosszul léphettem-e... lehet, hogy megtudja állapítani, nem tudom.
Egy nagy terepjáró parkolt be mellém gyorsan. Niall amint meglátott a földön heverve, sietősre vette a formát. Szó nélkül emelt fel, és szó nélkül cipelt a kocsiig, és tett le az anyósülésre, maga mellé. A slusszkulcs eleve bent volt a helyén, de Niall a zsebét tapogatva kereste. Amikor megpillantotta, hogy őt nézem, én lenéztem a kulcsra, majd biccentett egyet. Kezét a kormányra tette, de nem indult el. Fejét a kerékre döntötte, láttam, hogy rázkódik a válla.
- Miért csinálod ezt velem? -nevetett fel keservesen.
Fogalmam sem volt, hogy mi a francra gondol. Mit csinálok vele? Felhívom segítségért? Ezen kiakadni?
- Jó. Nem para. Megyünk a dokihoz. Hova vagy bejelentve?
- Mi? -hebegtem zavartan.
- Háziorvos? -megráztam a fejemet jelezve; nincs. -Semmi gáz. Akkor ügyelet -türelmetlenkedett.
A gázpedálra úgy rátaposott, hogy bevágtam a fejemet az ülés fejtámlájába. Dühösnek tűnt valami végett. Vagy inkább valaki végett. Na mindegy. Száguldott vagy százzal lakóterületen belül. Kicsit sem zavarta a dolog. Csak hajtott, hajtott és hajtott, míg oda nem értünk az ügyeletes orvoshoz. Ott viszont nem hagyta, hogy egyedül (és az ő támogatásával persze) menjek el a kb 5-10 méterre lévő ajtóig. A kocsiban ültem még, amikor kinyitotta az ajtót. Azt hittem, hogy nekem nyitja ki. Hát... nekem is, csak azért, hogy kivegyen. És ismét az ölében voltam. Niall gyors, egyenletes léptekkel közeledett a rendelő felé. Az ajtaját én nyitottam ki, hogy cselekedjek valamit én is. Nem érdekelte az, hogy köszöntek neki, nem érdekelte az, hogy az orvos bent a szobában egy beteggel van... simán benyitott, lerakott az ágyra, és mondta amit tud. Az orvos kérdőn nézett, majd mikor megemésztette a helyzetet, elmosolyodott.
- Kérhetnék egy autogramot? Az unokahúgom odalesz, ha ezt megkapja... -kotort elő a zsebéből egy tollat, és az asztaláról egy papírlapot.
Niall motyogott valamit arról, hogy ilyen súlyos helyzetben is (könyörgöm, csak kibicsaklott a bokám!) képesek jópofizni azzal, hogy aláírást kérnek. Én nem szóltam semmit, de megmosolyogtam ezt a kirohanását.
- Hölgyem. Elmondaná, hogy mi történt? -nézett az orvos unalmasan rám, majd mikor Niallre nézett, elmosolyodott. És ismét rám... hát, engem nem kifejezetten bír. Közben elköszönt a bejelentett betegtől, leült, és fellapozott egy magazint(?).
- Haza felé mentem, amikor megbotlottam és elestem. Ennyi -azt persze nem mondtam, hogy először egy fiú megtartott, aki bunkó módon visszalökött, és így estem el. A kicsit sem szimpi doki megvizsgálta a lábam, megnyomkodta, amitől bekönnyeztem. Niall addig a karomat szorongatta, engem nézett. Nézte a reakcióimat, hogy milyen fejet vágok akkor, amikor fáj, hogy belenyomja az ujját a bőrömbe. Olykor szétszorítja az ereimet, de ez már mellékes... ideges. De az is fáj egyben, hogy kiszorítja a karomból a vért. Ezért könnyezek be annyira, ha valaki kérdezné.
- Súlyosabb sérülés nincsen. Egy kötés egy hétig biztosan rendbe hozza. Jegelni is kell.
- Rendben. Köszönöm.
Elfordult az orvos, elővett egy köteg fáslit, és betekergette vele a bokámat. A cipőmet felvenni már nem tudtam, de nem is kellett, mivel Niall még mindig ragaszkodott ahhoz, hogy ölben cipel. Amint elengedte a karomat, a fájlaló pontokat dörzsölgettem. Felszisszentem egy kicsit, de nem akartam, hogy észre vegye.
- Haza viszlek.
- Gondoltam, hogy nem megyünk el táncolni... -próbáltam poénkodni kicsit, hogy megtörjem a közénk álló jeget. Hát, rosszkor. Rosszalló pillantást vetett felém, ami elnémított az útra hazáig.
Amint leparkolta a kocsit, ismét kipattant, kivett, ölben cipelt a lépcső felé... nem akartam, hogy olyan sok emeletet megtegyen. Velem a karjai közt.
- Miért nem lifttel megyünk?
- Utálod a liftet.
- Kibírom... különben is. Már nem utálom. Csak nem környezetbarát megoldás... fittebbnek tűnök, ha lépcsőzök. Az a napi testmozgásom.
- Egy ideig-darabig el kell halasztanod ezt a napi testedzésedet, vagy mi a franc.
Beálltunk a liftbe, ami kattanással indult el. És csengéssel nyílott. Az lakásajtómat kinyitottam, Niall belökte a lábával. A nappaliban letett a kanapéra, majd ledobta magát a fotelbe.
- Mi van? Csak nem kifáradtál? -nevettem.
- Basszus -lihegett. -Hány kiló vagy? Úgy érzem, megszabadultam 50 kilótól.
- Hát... pedig nehezebb vagyok annál -húztam el a szám. -Köszönöm, hogy eljöttél értem, bevittél és hazahoztál. Rendes tőled.
- Semmi -legyintett. -Hányadik visszautasítás után hívtál engem? -nevetett kedvtelenül.
- Nem tudom... harmadik? Negyedik?
- Oké -biccentett. -Megérdemelted, hogy cipeltelek. Amennyit szívóztam veled. Remélem, most minden rendben van veled -komolyodott el. -Na -csapott a bútorra -, most mennem kell, a megbeszélésről is úgy lógtam el, hogy Harry falaz nekem. Ahogy őt ismerem, biztos azt mondja, hogy hasmenésem van... ahogy ő mondaná...
- "...összeevett mindent, ami elnyomta a gyomrát." -fejeztük be egyszerre a mondatot. És egyszerre nevettük fel a végén. Én továbbra is mosolyogtam, amikor ő egy intéssel és ajtócsapódással már le is lépett. És megállapítottam, hogy ez érdekes nap volt.
10 perc gyaloglás után úgy véltem, hogy ez nagyon fárasztó nekem. Persze ezt csak én gondolom így, de nem számít. Amint átmentem az úton, belebotlottam egy fiúba, aki idegesen tartott meg, majd tolt el magától hirtelen. Nem, hogy segített volna rendesen, és csak egy kicsit lök el magától... neeem. Egyáltalán, túl nagy erőfeszítés lenne. Lényegtelen. Viszont az már izgalmasabb téma, hogy mihelyst ellökött, a földre estem és kibicsaklott a bokám. A közelemben senki nem volt, aki segíthetett volna. A táskámban kezdtem el matatni a telefonom után, hogy valakit felhívjak, hogy vigyen el a kórházba. Pötyögtettem párat, majd hívni kezdtem Patriciát. Nem vette fel. Másodszor hívtam Betht. Ő sem vette fel. Briant hívtam... nála konkrétan ki sem csöngött. A földön gubbasztva nagyon szar arra gondolni, hogy senkim nincsen. Végül egy utolsó döntésként rányomtam arra a számra, amit sosem gondoltam volna, hogy viszont látok a nevek közt. Niall. Pár csengés után felvette.
- Mondjad.
- El... -szipogtam. Észre sem vettem, hogy sírok.
- Mi történt? -kérdezett rá sürgetően.
Minden erőmmel azon voltam, hogy valami értelmes választ kinyögjek a számon. Mély levegőt vettem, a kigondolt mondatomat pörgettem az agyamban, hogy a végeredmény kiejtve jó legyen.
- El tudnál értem jönni?
- Miért? Hol vagy? -lediktáltam neki a címet forgolódva a táblák felé. -5 perc.
Ez a körülbelüli 5 perc nekem elég volt arra, hogy sírjak és gondolkozzak, de nem volt elég idő arra, hogy elmondjam, mégis mi történt. Tudom, hogy mi történt, de körbeírni, vagy leírni, hogy hogy is estem el, az már nehezebb téma. Majd az orvos valamit mond a bokámra, hogy rosszul léphettem-e... lehet, hogy megtudja állapítani, nem tudom.
Egy nagy terepjáró parkolt be mellém gyorsan. Niall amint meglátott a földön heverve, sietősre vette a formát. Szó nélkül emelt fel, és szó nélkül cipelt a kocsiig, és tett le az anyósülésre, maga mellé. A slusszkulcs eleve bent volt a helyén, de Niall a zsebét tapogatva kereste. Amikor megpillantotta, hogy őt nézem, én lenéztem a kulcsra, majd biccentett egyet. Kezét a kormányra tette, de nem indult el. Fejét a kerékre döntötte, láttam, hogy rázkódik a válla.
- Miért csinálod ezt velem? -nevetett fel keservesen.
Fogalmam sem volt, hogy mi a francra gondol. Mit csinálok vele? Felhívom segítségért? Ezen kiakadni?
- Jó. Nem para. Megyünk a dokihoz. Hova vagy bejelentve?
- Mi? -hebegtem zavartan.
- Háziorvos? -megráztam a fejemet jelezve; nincs. -Semmi gáz. Akkor ügyelet -türelmetlenkedett.
A gázpedálra úgy rátaposott, hogy bevágtam a fejemet az ülés fejtámlájába. Dühösnek tűnt valami végett. Vagy inkább valaki végett. Na mindegy. Száguldott vagy százzal lakóterületen belül. Kicsit sem zavarta a dolog. Csak hajtott, hajtott és hajtott, míg oda nem értünk az ügyeletes orvoshoz. Ott viszont nem hagyta, hogy egyedül (és az ő támogatásával persze) menjek el a kb 5-10 méterre lévő ajtóig. A kocsiban ültem még, amikor kinyitotta az ajtót. Azt hittem, hogy nekem nyitja ki. Hát... nekem is, csak azért, hogy kivegyen. És ismét az ölében voltam. Niall gyors, egyenletes léptekkel közeledett a rendelő felé. Az ajtaját én nyitottam ki, hogy cselekedjek valamit én is. Nem érdekelte az, hogy köszöntek neki, nem érdekelte az, hogy az orvos bent a szobában egy beteggel van... simán benyitott, lerakott az ágyra, és mondta amit tud. Az orvos kérdőn nézett, majd mikor megemésztette a helyzetet, elmosolyodott.
- Kérhetnék egy autogramot? Az unokahúgom odalesz, ha ezt megkapja... -kotort elő a zsebéből egy tollat, és az asztaláról egy papírlapot.
Niall motyogott valamit arról, hogy ilyen súlyos helyzetben is (könyörgöm, csak kibicsaklott a bokám!) képesek jópofizni azzal, hogy aláírást kérnek. Én nem szóltam semmit, de megmosolyogtam ezt a kirohanását.
- Hölgyem. Elmondaná, hogy mi történt? -nézett az orvos unalmasan rám, majd mikor Niallre nézett, elmosolyodott. És ismét rám... hát, engem nem kifejezetten bír. Közben elköszönt a bejelentett betegtől, leült, és fellapozott egy magazint(?).
- Haza felé mentem, amikor megbotlottam és elestem. Ennyi -azt persze nem mondtam, hogy először egy fiú megtartott, aki bunkó módon visszalökött, és így estem el. A kicsit sem szimpi doki megvizsgálta a lábam, megnyomkodta, amitől bekönnyeztem. Niall addig a karomat szorongatta, engem nézett. Nézte a reakcióimat, hogy milyen fejet vágok akkor, amikor fáj, hogy belenyomja az ujját a bőrömbe. Olykor szétszorítja az ereimet, de ez már mellékes... ideges. De az is fáj egyben, hogy kiszorítja a karomból a vért. Ezért könnyezek be annyira, ha valaki kérdezné.
- Súlyosabb sérülés nincsen. Egy kötés egy hétig biztosan rendbe hozza. Jegelni is kell.
- Rendben. Köszönöm.
Elfordult az orvos, elővett egy köteg fáslit, és betekergette vele a bokámat. A cipőmet felvenni már nem tudtam, de nem is kellett, mivel Niall még mindig ragaszkodott ahhoz, hogy ölben cipel. Amint elengedte a karomat, a fájlaló pontokat dörzsölgettem. Felszisszentem egy kicsit, de nem akartam, hogy észre vegye.
- Haza viszlek.
- Gondoltam, hogy nem megyünk el táncolni... -próbáltam poénkodni kicsit, hogy megtörjem a közénk álló jeget. Hát, rosszkor. Rosszalló pillantást vetett felém, ami elnémított az útra hazáig.
Amint leparkolta a kocsit, ismét kipattant, kivett, ölben cipelt a lépcső felé... nem akartam, hogy olyan sok emeletet megtegyen. Velem a karjai közt.
- Miért nem lifttel megyünk?
- Utálod a liftet.
- Kibírom... különben is. Már nem utálom. Csak nem környezetbarát megoldás... fittebbnek tűnök, ha lépcsőzök. Az a napi testmozgásom.
- Egy ideig-darabig el kell halasztanod ezt a napi testedzésedet, vagy mi a franc.
Beálltunk a liftbe, ami kattanással indult el. És csengéssel nyílott. Az lakásajtómat kinyitottam, Niall belökte a lábával. A nappaliban letett a kanapéra, majd ledobta magát a fotelbe.
- Mi van? Csak nem kifáradtál? -nevettem.
- Basszus -lihegett. -Hány kiló vagy? Úgy érzem, megszabadultam 50 kilótól.
- Hát... pedig nehezebb vagyok annál -húztam el a szám. -Köszönöm, hogy eljöttél értem, bevittél és hazahoztál. Rendes tőled.
- Semmi -legyintett. -Hányadik visszautasítás után hívtál engem? -nevetett kedvtelenül.
- Nem tudom... harmadik? Negyedik?
- Oké -biccentett. -Megérdemelted, hogy cipeltelek. Amennyit szívóztam veled. Remélem, most minden rendben van veled -komolyodott el. -Na -csapott a bútorra -, most mennem kell, a megbeszélésről is úgy lógtam el, hogy Harry falaz nekem. Ahogy őt ismerem, biztos azt mondja, hogy hasmenésem van... ahogy ő mondaná...
- "...összeevett mindent, ami elnyomta a gyomrát." -fejeztük be egyszerre a mondatot. És egyszerre nevettük fel a végén. Én továbbra is mosolyogtam, amikor ő egy intéssel és ajtócsapódással már le is lépett. És megállapítottam, hogy ez érdekes nap volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése