II.) Part 16./Seb

A pírt az arcomon megérintettem. A csípő érzéssel együtt valami nyálkásat is éreztem. Undorítónak tűnt. Első érintésre. Másodszorra pedig mint a sűrített víz. Amint elvettem az ujjaimat a számtól, rögtön szemet szúrt a piros, nyálkás vérem. Elkeseredettségemben már majdnem elájultam. A szememet már lassan lecsuktam, mert nem bírtam ép ésszel felfogni, hogy mi történt. Amikor a nevemet hallottam, és lépteket hallottam, felébredtem. A pupillám a tizedrészére zsugorodott, a lélegzet vételem és a szívverésem felgyorsult. Niall lehajolt hozzám, megfogta a kezemet. Nem húztam el. Féltem. Nagyon is féltem. Ahogy végignéztem a társaságon, láttam mindenki szemében a bánatot, a felindulást és az aggódást, hogy most mi lesz.

- Hozok egy pohár vizet és egy konyharuhát -a véres ujjaimon húzta végig hüvelykujját, és harapott bele alsó ajkába. A haját összekócolta, amikor felállt.

Kijelentése valamennyire megnyugtatott. Bethet kerestem a szemeimmel. Ott állt Harry mögött. Döbbenten nézte a valaha volt legjobb barátnőjét, aztán mikor észre vette, hogy őt bámulom, kibújt Harry háta mögül, és az oly régóta nem hallott hangján megszólalt.

- Jaj, Mo! Jól vagy? -ült le mellém törökülésbe és átölelt. Sajnos nem voltam abban a lelki állapotban, hogy viszonozzam neki, de azért jól esett. Aprót bólintottam. -Úgy sajnálom, hogy ez történt.

A kijelentésre összetört a konyhában egy pohár, mire Harry odakapta a fejét. Kitágult szemekkel csapta meg Zayn karját, mire Liam is felfigyelt. Louis is a látvány részese volt, de úgy gondolta, inkább rájuk hagyja és odajött hozzánk. Kedvesen megkérdezte, hogy jól vagyok-e, próbálta terelni a témát. Sikerült is neki az egészről elvonni a figyelmemet, de nyugtalanított, hogy nem tudtam, mi van a szomszédban. Próbáltam felállni. Térdre sikerült, de onnantól nyöszörögve támasztottam magam. Lendületet véve sikerült kiegyenesednem, mire kiestem egy időre az egyensúlyomból, de Lou megtartott. Megköszöntem neki, és elindultam mezítláb a konyhába. Louis egy gyors mozdulattal megragadta a csuklómat és visszatartott.

- Hadd nézzem meg -sóhajtottam, és a konyha felé néztem, úgy folyattam -, hogy mi történt. -Nem engedett a szorításon, ezzel egyetemben nemlegesen megrázta a fejét. -Kérlek. Eressz!

Lehunyta a szemét. Pár pillanatot várt, majd elengedett. Utolsó pillantást vetettem az ülő Bethre. Amikor elindultam, Louis bánatosan a lányra nézett, aki a földet pásztázta és párszor a körmét piszkálta.

Amint benéztem a konyhába... először az összetört üveget kerestem, amit meg is találtam... aztán felnéztem. Niall a konyhapulton ült, lehajtott fejjel. Harry a jobbján, Zayn pedig a balján "védte", Liam pedig a lapátot kereste és a kis söprűt. A szilánkoktól jól messze megálltam, és ahogy tudtam, kihúztam magam. Bátran megálltam és megszólaltam. Mintha... misem történt volna.

- Azért, mert mindent elcseszel, nem kell összetörnöd a poharat -mosolyogtam kedvesen. Nem akartam haragot. A kezemet a hátam mögött összekulcsoltam. Éreztem, ahogy a szám szélén, az államon és az arcomon megalvad a vér, de annyira nem zavart. Niall felnézett. -Tudod -nézett rám egy pillanatra Harry, de még mindig Niallre koncentráltam -, elgondolkodtam egy, s máson. Az, hogy megütöttél... nem kellett volna. De az, amiket előtte mondtál. Hogy szeretsz... és én megint képbe hoztam Briant, aki nincs itt, és semmi köze a kettőnk ügyéhez, ugyan is nem tudok vele párkapcsolatot létesíteni. Sőt, mi több. Újból barátok sem lehetünk -jelentettem ki igazságmondóan. Liam egy pillanatra megállt előttem, a szemébe nézett, ő is az én szemeimet vizsgálta, és elmosolyodott. Biccentettem és újból figyeltem a mozdulatlan szőkeséget. -Ahogy te kitartóan maradtál mellettem, és nem hagytál semmi rosszat, segítettél nekem, őszintén beszélhettem veled. Talán őszintébben, mint Bethtel soha. Mert megtudtam bízni benned. Meg tudok bízni benned. De tudod nagyon jól, hogy nehéz mindazért megbocsátanom, amiért annyiszor a vajas felemre ejtettél.

- Tudom, és sajnálom -rekedt hangon morgott.

- Niall. Én szeretlek téged. Csak sosem akartam őszintén hinni benne, mert mindig elkeserített pár dolog.

A kék szemeivel felnézett. Őszintén kíváncsi volt arra, hogy nem-e ugratom. Felvont szemöldökkel nézett, én pedig csak mosolyogtam. Az ő képén is szétterült a mosoly, amikor elrugaszkodott a konyhapulttól, és Zayn közbe szólt.

- Ne, ne! Szilánk, haver.

- Szarok rá.
Önfeledten vigyorgott, még akkor is, amikor a szilánkokon átgyalogolt és azok belevájódtak a talpába. Kicsit leguggolt, a combomnál átölelt, és felemelt. Nevetve (gondolom a fájdalom is benne volt a nevetésében) forgott velem együtt a konyhában. Én csak mosolyogtam és tartottam magam. Niall vállára tettem a kezem, hogy valami támaszt kapjak. Lejjebb csúsztatott, fejünk nagyjából egy vonalban volt és az történt, ami már jó rég óta nem történt. Egymás szemébe néztünk, őszintén, nem zavartatva magunkat. Az idő olyan lassú volt. Minden lassan ment, lelassult Zayn és Harry is. Abban a pillanatban csak mi voltunk. Lassan közeledett ajkunk a másikéhoz és lassan nyomódott a másikéra. Hosszas volt a csók. Mind ez, másik szemszögből sokkal gyorsabbnak tűnhetett. Nagyjából, mint egy normális csók. De ez most nem nagyon érdekelt.
- Jó, elég lesz drága galamb pár -szólt ránk Louis. Ekkor eszembe jutott a Kevinnek nevezett galamb, amit akkor szorongatott folyton, amikor először találkoztunk. -Bazdmeg. Mi ez a vértócsa alattatok? Mo, menstruálsz?
- Nem, dehogy -hebegtem zavartan.
- A barom átgázold a szilánk tengeren -köhintett Harry. Miközben elhaladt mellettünk, megpaskolta Niall vállát és kiment. Gondolom Bethhez. Hallottam, ahogy suttogja, mi történt, és, hogy Beth is örült, mert valami sipákoló hangot hallottam. Ez vicces volt.
- Utat, doki érkezik! -jött be Liam a konyhába mindenkit félrelökött. -Ülj le, lábakat az asztalra! Sebészkedünk.
- Figyu, Liam... szerintem te semmit nem értesz a sebészethez. Majd én megoldom. A kisállatok közt már "gyógyítottam" meg párat, amikor szálka állt a mancsocskájukba...
Liam bólintott, csalódottan, hogy most nem ő lehet a hős, rakta le az asztalra a "Sebész" cuccot. Niall leült, lábát felrakta az asztalra. Előkészítettem a csipeszt, egy fertőtlenítő kendőt, kértem egy konyharuhát, amivel utólag meg tudom törölni a lábát, egy tálat, amire a kiszedett üveget teszem és egy pohár vizet biztonság esetére. Eléggé undorodom az ilyen harci feladatoktól, de most bizonyítani akartam magamnak vele.
Egyesével fogtam meg a szilánkokat. Azt hittem, hogy lesz vagy száz, de ez inkább csak a tized része volt. A legkisebbel kezdtem, és folytattam a legnagyobb darabokig. Niall fájdalmasan felszisszent és szenvedett ott helyben. Liam, hogy csináljon valamit, felseperte a szilánkokat, és feltörölte a vértócsát, aminek a nyoma látszódni fog még egy ideig.
Az utolsó szilánknál tartottam, és amikor azt is kihúztam, egy fertőtlenítős kendővel végigtöröltem a talpát, amire már ordított. Szó szerint. Ezután lekentem a sebeket, és bekötöttem a lábfejét. 2-3 napig nem nagyon járhat, szóval hivatalosan is fekvő betegnek minősül.
- Jó, most Zayn, fogd meg Niallt a válla alatt. Louis, te pedig a lábánál és vigyétek be a szobájába.
- Most komolyan 2 napig nem mehetek sehova?
- Ez van. Kell engem szeretni -viccelődtem. Elmosolyodott, és adtam egy puszit az arcára. Vissza akarta adni, de a két srác megszívatta és gyorsan besiettek vele a szobájába. Igaz, útközben direkt leejtették egyszer... kétszer. Háromszor, de sikerült ágyba kerülnie.
- Szia -szólalt meg mögülem egy halk hang. Hátra fordultam és Bethtel találtam szembe magam. Vissza köszöntem. -Hogy-hogy Őt választottad?
- Kap még egy esélyt. Ha ezt is elszúrja, akkor tényleg...
- Nem... -szakított félbe. -Akkor? Miért Briant választottad? Helyettem?
- Nem tudom. Nem találtalak, amikor igen, akkor Harryvel voltál.
- Igaz. Annyira sajnálom, Mo!
- Semmi baj. Lényeg, hogy már itt vagy -mosolyogtam.

II.) Part 15./*Replay*

Niall a lábamat átkarolva térdelt a járdán, zokogott, remegett a válla, remegett az egész teste. Én pedig nem tudtam, hogy mit tegyek. Most nem akartam faképnél hagyni, mert a legbelül bujkáló "Szeretlek, Niall Horan!" énem kikukucskált a rejtekhelyéről. És vissza is húzódott, amikor a rengeteg gondolat gátolta, hogy előbújjon az érzés. Nem mertem semmit lépni. Bíztam abban, hogy lassan vége lesz az egésznek, legalább lenyugszik, haza viszem, vagy ő visz haza engem, elmegyünk aludni és reggel majd felkelünk úgy, hogy nem tudjuk, mi van a másikkal. Győzött a félő, bujkáló kis énem. Erőt vett magán... erőt vettem magamon, és lehajoltam. Épp annyira, hogy megpusziljam Niall feje búbját, amit bár tele zselézett, és 2 napik mosni fogom a számat... de úgy éreztem, hogy megérte. Mert Niall felnézett, a könnyes szemeiben észre vettem a kis fiút, azt a félős, ártatlan tekintetet, ami akkor bukkan elő, amikor egy bevásárló központban veszti el az anyukáját valaki, aki még gyerek. Mosolyogva megsimítottam a fejét. Niall még szorosabban ölelte a lábaimat, és még jobban zokogni kezdett. És még jobban úgy éreztem, hogy én is mindjárt sírva fakadok, mert ez így nem állapot. Tudom. Unalmas a szöveg, de még mindig szeretem Niallt. Tudom, most nagyon szánalmas vagyok, hogy nagyjából 10 perccel ezelőttig szidalmaztam, napokon, heteken át lebecsültem. És mindig eszembe jut, hogy ő is emberből van, mint sokan mások ezen a "csodálatos" világon, ami egyáltalán nem csodálatos, hanem pusztul. Az emberiség pusztítja a világot. Ahelyett, hogy védenék. De nem akarok eltérni a tárgytól. Ott tartottam, hogy... ja igen. Szóval, akármennyiszer is szidtam, azt azért tettem, mert rettenetesen fájt a nélküle eltöltött, elszenvedett idő. És igen. Tudom. Megint szánalmas vagyok, mert Brian is ott volt/van, talán még mindig. Vele is úgy voltam, hogy szeretem, sosem akarom elveszíteni. Erre tessék, elvesztettem. Lehet, hogy csak barátoknak kellett volna maradnunk. Én nem tudom elviselni, hogy más lányok hívogatják, és ő sem tudja elviselni, hogy a többszörös ex pasim legyeskedik körülöttem. Ó... épp ez az. Basszus. Niall jól mondta. Tényleg vak vagyok. Mert Brian többször is megvédett magamtól, a fájdalmaktól, a keserűségtől. Basszus. Istenem. Briant tarthatnám én hősömnek, de ehelyett vele is úgy bántam, mint egy boszorkány. Mindenki ki akart menteni a gödörből, amibe magamtól ugortam bele, mert arra gondoltam, hogy nincs senkim, mindenki utál... amikor valójában én távolodtam el mindenkitől. Jobban bele gondolva a helyzetbe, Pat rengetegszer sürgött-forgott körülöttem, de nem vettem észre, mert éppenséggel a lelki állapotom a béka segge alá becsülődött. Beth pedig nem szakított Harryvel, mert ők a "cuki" páros. Nem őket kell hibáztatnom azért, amit én elszenvedtem. Beth is rengetegszer hívott a srácokhoz, tényleg. Rengetegszer. Csak én akkor nem voltam túl jó barátságban Niallel. Briantől pedig biztos, hogy magamtól távolodtam el. Mert ha nem én lettem volna a ludas, akkor még mindig itt lenne mellettem, és védelmezne még a portól is, hogy rám ne szálljon. De nekem fontosabb volt egy idióta kép, amin éppenséggel nem Niall volt, és éppenséggel nem Niall fejét célozták meg egy Revolverrel. Hogy én mekkora idióta vagyok.

- Szeretlek.

Niall felkapta a fejét, láthatólag örült a kijelentésemnek. Nem sokáig.

- De nem akarlak megbántani -figyelmeztettem előre. Késő volt. -Briant mondhatom hősömnek. Mindig mellettem állt, felhúzott, amikor a padlón voltam. Kihúzott a gödörből, amibe képes voltam még én magam, a szabad akaratomtól függetlenül beleugornom, és sikeresen összeszedte a szilánkjaimat, összeragasztgatott és egyben tartott, ameddig csak ereje volt.

- Ez szép gondolat.

Biccentettem.

- Nem akarok fájdalmat neked, eskü, hogy nem. De most per pillanat rengeteg érzés cikázik a fejemben. Van egy "Team Niall" és egy "Team Brian" rivalgás belül. A szívem és az agyam fele-fele akar mindkettőtöket.

- Engem miért? -tette fel a kérdést.

- Évek óta szeretlek, mint barátot, mint ellenséget, mint pasit. Csak tudom, hogy újból pofára ejtesz, mint egy vajas kenyeret. Mert nem vagyok macska nő.

- Brian mennyivel jobb nálam?

- A szívem azt sugallja, hogy mindig megvéd, amikor szarban vagyok. Az agyam viszont azt, hogy soha nem tudná elviselni, ha veled beszélek. És mindenképp tartani fogjuk valamennyire a kapcsolatot, mert Beth és Harry az örök pár.

Biccentett. 

- Gyere, szálljunk be a kocsiba. Kezdek átfagyni -dörzsölgettem a karomat.

Nagy nehezen feltápászkodott, leporolta a nadrágja térdét.. Aprót köhintett, és megállt mellettem. Fürkészte az arcomat valami reakció gyanánt, hátha. De nem tettem semmit, csak halványan elmosolyodtam és elindultam a kocsi felé. Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót és beültem a vezetőülés mellé. Miközben becsatoltam az övet, Niall is megérkezett. Érzéketlenül tekerte jobbra-balra a kormánykereket, és talán egyszer nézett rám. Elindulás előtt.

- Nem viszel haza?

- Itt alszol, nem? -kérdezett vissza hanyagul.

- Hát legyen -biccentettem.

Kinyitotta előttem az ajtót, illedelmesen. Még ismeri ezt a jellemet, amikor azt hittem, hogy a történtek után megint én leszek a bűnbak.
Harry és Zayn a konyhában beszélgettek. Csak egy pillanatra kukkantottam be, és amikor rám néztek, elkerekedett szemekkel, némi jó kedvvel az arcukon, odaköszöntem nekik. Ők csak az üvegüket emelték és mosolyogva biccentettek, majd folytatták a beszélgetést. Niall ezalatt az idő alatt levetette a cipőjét, kibújt a pulcsijából, amit a fogasra akasztott és elhaladt mellettem. A nappaliban leült Liam mellé, a kanapéra, aki Louisval játszott a konzolon. Megtámasztottam magamat a falon, mint aki jól végezte dolgát, és néztem, hogy mit csinálnak. Niall a fejét fogta, könyökét a térdén pihentette és nézett a földre. Louis rosszkedvűen vizsgálta Niall arckifejezését, Liam pedig köhintett, megveregette a fiú vállát, ellökte magát a kanapétól és felém igyekezett.
- Mit csináltál vele? -rosszallóan méregetett. Feltűnően ideges volt, a piát éreztem a leheletében. Nem fogtam meg a karját, de tudtam, hogy lángba borult a teste az alkoholtól. Ide-oda nézegetett, majd később, a válaszomra várva megismételte a kérdést.
- Megmondtam neki, hogy szerelmes vagyok belé.
- Ez komoly? -kerekedett el a szeme.
- És szerelmes vagyok Brianbe is.
- Bakker, Mo! Nem veszed észre, hogy Niall mióta szeret téged? Nagyjából 3 éve te vagy neki a minden.
- Ja, csak azt a történetet kifelejted az egészből, hogy én is szeretem, és akárhányszor mondtam neki igent, ő mindig pofára ejtett. Nem akarok még egyszer ebbe a csapdába esni! Legutóbb megkérte a kezem, és mi lett belőle? Faképnél hagyott egy hülye utazás miatt LA-be. Milyen ember az ilyen? Aki a menyasszonyát hagyja hátra, mintsem megbeszélné vele a dolgokat?! Mond meg nekem, Liam! MILYEN EMBER AZ ILYEN?!?! -a végén már ordítottam. Ezzel az egésszel pedig mindenki figyelmét magamra vettem. A konyhából érdeklődően kijött a helyszínre Harry és Zayn "ez jó lesz" arckifejezéssel. A kanapén Louis is minket nézett, legfőképp engem. Niall pedig felállt, és rám nézett.
- Hogy milyen ember az ilyen? -szűrte a fogai között. Nagyot nyeltem, amikor megindult. -Hogy milyen ember az ilyen?! -ismételte meg hangosabban. -Hogy milyen ember az ilyen! Hányszor akarod hallani, hogy szeretlek? Hányszor akarod azt hallani, hogy sajnálom? Ha? Hányszor?
- És te hányszor fogsz még visszalökni a gödörbe? És hányszor fogtok szarni rám? És másvalaki hányszor fog kihúzni onnét, ahová ti belöktetek és hátrahagytatok?
- Ide figyelj, kicsi szívem -bökött a mellkasomra Niall. -Nem tudom, mit nem tudsz felfogni azzal az okos kis eszecskéddel -szúrt a homlokomra -, de azt igazán felfoghatnád, hogy magad miatt csináltam, amit csináltam. Nem tudom, hányszor mondjam még el neked, hogy híresnek lenni rettentő feladat, főleg, a One Direction számára. 2/5 része a rajongótábornak őrült, mazochista állat. Ne tudd meg, hogy mennyi e-mail, üzenet, kép érkezik a fiókunkra. Ha akarod, meg is nézheted őket, csak hidd el, nem szándékosan tettem mindent!
- Én ezt mindet értem, csak azt nem, hogy miért nem tudtál volna velem leülni, és megbeszélni mindezt? Azért szerintem az értelmi szintem meg van hozzá!
Niall ekkor olyan vörös fejjel, amilyennel még nem láttam, meredt rám, karját megemelte. A háta mögé néztem, ahol Louis, a kanapétól elrugaszkodott, és sebtében próbált nyúlni Niall felé. Egy másodperc alatt történt, hogy mindenkivel legalább negyed másodpercre összenéztem, és egy másodperc töredéke alatt éreztem az arcomon azt a csípő érzést, amit eddig soha. A fejem elfordult Zayn irányába. A lendületes ütés, amit kaptam, az teljesen meglendített Zayn irányába. Konkrétan az ölébe estem. Szerencsére (annak ellenére, hogy részegnek gondoltam) megtartott, és gyorsan leültetett a földre, a hirtelen eséstől. Az arcomhoz kaptam. Könnyeztem. Könnyes szemekkel néztem fel Niallre, aki döbbenten maga elé bámult, majd le rám. A kezét nézte, aztán bocsánatkérően engem. Közelített egy lépést, de én inkább megfutamodtam, és a földön kúszva, sírva, rettegve távolodtam tőle, ameddig csak tudtam. És a cél az ajtó volt. Ahhoz erőm pedig már nem volt, hogy felálljak, kinyissam az ajtót és elfussak a szabad világba.

II.) Part 14./Nem

Niall, ahogy ígérte, egy utcával lentebb rakott le azért, hogy Brian végképp se hagyjon fel velem. Igaz, nem tudom, hogy mit érez irántam. Őszintén? Az én véleményem szerint semmit. Már semmit. De akkor sem kísérteném a sorsot, ha lehet.

Katie, mivel nem avattuk be a "tervbe", nem értette, hogy miért nem rakott ki a házuk előtt, mert az sokkal könnyebb lett volna. Hát. Nem is tudom. Szerintem nem, de akkor sem avathatom még bele a dolgokba. Még túl kezdő. Annyira nem bízhatok meg benne, mint gondolnám.

- Gyalog? -idegeskedett Brian, amikor meglátott minket a járdán sétálva.

- Na azt ne mond, hogy azóta vártál... -tettettem az unalmast. 

- Mióta? -kapkodta a fejét köztünk Katie, mint egy kis bárányka.

- Érdekel? -hagyta tudaton kívül Brian a húgát.

- Nem nagyon -bunkóztam.

- Pedig érdekelhetne...

- Miért viselkedsz úgy, mint egy lány? -nevettem erőltetetten. Jó színész lehetek, mivel bekapta a horgot.

- Tudni akarom, hogy mi a frászért gyalog jöttetek... 4 km-t!

- Jó idő van -vontam meg a vállam.

- 5 fok van. Mínuszban.

- Most mi a franc bajotok van? Én ide fagyok. Menjünk már be! -ordított Katie türelmetlenül. Szegény. Próbálta venni a fonalat, hogy mi van.

Végül pár perc farkasszemezés után bementünk a házba. Hátranéztem, hogy ellenőrizzem, Niall mégis hol van, nem-e jött utánunk. És nem... vagyis hát sötétben nem láttam egy alakot sem.

Végre az a jó meleg... annyira megfagytam odakint, hogy melegem lett idebent. A radiátornak dőltem, hogy jobban melegedjek. Brian addig főzött teát mindenkinek. Elgondolkoztatott egy darabig az, hogy most miért voltam vele ilyen bunkó... és miért volt ő velem ilyen... nem tudom milyen. Aggodalmaskodó? Fogalmam sincs. De arról viszont van, hogy jól esik a meleg radiátorból áradó hő. Mint a szeretet.

- Tessék -tartott felém egy bögre mézes-citromos teát Brian. Elvettem tőle, majd tovább ment, és Katie kezébe nyomta a másik bögrét. Amint visszafordult, elhaladt mellettem, ügyet sem vetve arra, hogy én mennyire úgy nézhettem ki, aki beszélni akar vele. Azon voltam, hogy kinyissam a szám, de nem sikerült. Nem tudtam, hogy jó időzítés-e bocsánatot kérni azért a vitáért, amit én kezdeményeztem. Ott ültem fél órán keresztül a kanapén, és nem tudtam... Nem mertem hozzászólni. Végül már az ajtóban szólaltam meg, muszájból.

- Köszönöm a teát. És -húztam el egy kicsit az időt, hogy átgondolhassam a dolgokat -bocs.

- Miért?

- Hogy bunkóztam...

- Nem... miért mentél vissza Niallhez?

- Mi? -kerekedett el a szemem. -Én? Nem... kibékültünk. Nagy ügy. Na és? Mit változtat ez a mi kapcsolatunkon?! -szóltam el magam. Bakker. Ne!

- A kapcsolatunkon? -ismételte meg. -Semmit. Abszolút semmit -válaszolta közömbösen.

Becsapta előttem az ajtót, mintha valaki csöngetett volna, aztán heccből elszaladt. Kitágult pupillával néztem a fa ajtót. Sokkolt az egész, hogy Brian így bánik velem. Tudom, én tévedtem a legnagyobbat. Én vétettem a legnagyobb hibát, amit csak lehetett. És tudom... ezt megérdemeltem, de ezzel egy világ omlott össze bennem.
Amint felfogtam, hogy mi történt velem, legördült az első könnycsepp az arcomon. Bólintottam, amolyan "oké" szerűen, majd megfordultam. Megilletődve mentem le a lentebb lévő utcába, ahol Niall mondta, hogy megvár. Az arcom falfehér lehetett, émelyegtem, szédültem. Minden bajom volt. És szerencsére izgulnom nem kellett, mert Niall a kocsijának dőlve, ölbe tett kézzel kapkodta a fejét hol az egyik, hol a másik irányba. Mihelyst észrevett, ellökte magát a kocsitól, és felém igyekezett. Én a földet fürkésztem, de amint megláttam a cipőjét, elfogott a zokogás, és az ölébe zuhantam.
- Mo! -szólított. -Mi történt? Szálljunk be a kocsiba.
Aprót bólintottam. És elmeséltem neki, hogy mi volt.
Niall első reagálása egy durva kormánykerékbe ütés volt, amire lehajtotta a fejét. Nem tudtam, hogy mire fel, nem értettem semmit, de annyira nem érdekelt, mint jóllakottságnál egy tál leves. A harmadik reakció viszont érdeklődést keltett fel bennem. Ugyanis... kiszállt a kocsiból, erősen bevágta az ajtót. És egyenesen haladt az utcán. Először arra gondoltam, hogy csak jár egyet. Aztán változott a gondolatom, mivel lefordult. Pont abba az utcába, ahol Brian lakik. A francba., gondoltam. Kinyitottam a kocsi ajtaját. Vagyis. Próbáltam kinyitni, de... bezárt! Bezárt a kocsijába. A legszörnyűbb viszont az, hogy nem lehetek ott, és nem védhetem meg Briant, akinek van egy kishúga, Katie, akit nemrég hoztam ki a bajból, mivel a szerelme meghalt... és ha Briannek is baja esik, akkor a lánynak nem nagyon marad senkije. Talán visszakerül az anyjához. Fogalmam sincs. Az sem biztos, hogy tudnak a másikról. Mindegy. Egy a lényeg, mégpedig az, hogy ha Niall és Brian összeütköznek... Katie szeme láttára. Annak bizony nem lesz jó vége. Már magam előtt elképzeltem az egészet: Brian ajtót nyit Niallnek, aki köszönés nélkül ráront, a földön hevernek, ütik egymás arcát. Vérre mennek, aki hamarabb meghal, az a vesztes. Nem teheti ezt velem! A legjobb eset is az, hogy kapnak a másiktól néhányat, de előtte beszélnek egy témáról. És a témában én vállaltam a főszerepet. Remek.
A zsebemből előhúztam a telefonomat, és tudtam, hogy már túl késő, de azért tárcsáztam Brian számát. Nem vette fel, hanem kinyomta. Tárcsáztam Katie számát... ő sem vette fel. Végül Niall volt az utolsó választás. Kicsöngött, és pár perc múlva fel is vette valaki. Valaki... komolyan, mintha a vonalast hívtam volna.
- Mondjad.
- Niall! Ne csinálj semmit, érted!?
- Nyugi van -nevetett. -Ki vagy hangosítva, Kicsim.
Kicsim? A levegő úgy megakadt a torkomon, a szemem úgy kitágult... köpni-nyelni nem tudtam abban a pillanatban. Most mi a... miért hívott "Kicsim"-nek?
- Szia, Mo -csengett fel szomorúan Brian hangja.
Ne! Bazdmeg Niall, mi a fenét művelsz!??
- Szia -köszöntem vissza. Az ujjaim elkezdtek zsibbadni. -Niall. Megmondanád nekem, hogy miért zártál be a kocsidba?
- Mert akkor nem hagytad volna, hogy beszéljünk. Mint férfi a férfival.
- Aha... oké. Értem. Mikor akarnál esetleg haza vinni?
- Mindjárt megyek, 5 perc. Amúgy is nálam alszol, nem?
- Ő... aha. Ahogy mondod -most vagy féltékennyé akarja tenni Briant, vagy tényleg szeret még és valamit beszívott... inkább az első a lehetséges válasz. De ha beavatott volna... nem haragudtam volna meg.
Letette a telefont. Azután a beszélgetés után úgy döntöttem, hogy muszáj megkérdeznem Nialltől, hogy mégis mit érez valójában irántam. Bár ez nagy barom kérdés lenne. Miért beszélnénk erről, amikor úgy is tudjuk a másikról, hogy más tetszik neki, vagy mást szeret. Az ember lehet érdeklődő... de. Nem érdekel. Megkérdezem, hogy ez egy csel volt-e, és mennyire vált be.
Niall ahogy beszállt a kocsiba, rám nézett és rám mosolygott. Megkérdeztem tőle, hogy mi volt ez az egész.
- Hadd szenvedjen a kis köcsög. Megérdemli, ahogy bánik veled. Hidd el, 2 nap múlva az ajtód elé térdel és könyörög, hogy visszafogadd.
- Mégis mit műveltél? -érintettem meg a kezét, amire felszisszent és elhúzta azt. Ránéztem a karjára. Foltos, kézlenyomat virít rajta. -Mi a francot csináltál?
- Kapott egy tockost. És?
- Mondtam neked, hogy Katie is ott van! Sőt. Nagyon jól tudtad! Miért csináltad ezt?
- Katie a fürdőben volt. Sok mindent nem látott. Max annyiról tudhat, amit mondtam Briannek, hogy mi történt. Röviden: lefejelte az asztal sarkát, és azért jegeli.
- Ja... szóval ennyivel elintézted? Kösz. Igazán szólhattál volna. Most rögtön oda kell mennem!
- NEM! -ordított rám.
- Engedj ki!
- NEM! -ordított tovább. Kinyitottam a kocsi ajtaját, már félig kint voltam az úton, de a karomnál fogva visszarántott az ülésre. Elszorította az ereimet is, a kezem elzsibbadt. -Nem-mehetsz-el! -szűrte szigorúan a fogai közül.
- Senkim nem vagy, hogy rám parancsolj! Eressz el!
- Mo -szólított meg, miközben a karom szorításán enyhített egy keveset. -Én szeretlek.
- És? Most arra vársz, hogy az öledbe hullok, mert te egy nagy "Rock sztár" vagy? A híres One Direction énekese? Milliók szerelme? Egy kicseszett szótól azt hiszed, hogy megbocsátok mindent? Azt hiszed, hogy hatalmad van mindenki felett? Pedig nem! NINCSEN! Neked senkid nincs, aki csakis magadért szeret! Niall. Fogd már fel, hogy nem vagy senki! Ha azt hiszed, hogy legalább ezrek szeretnek téged... akkor nagyot tévedsz. Senki nem ismer, csak a családod. Azok ott, világ szerte, a directionerek... csak a zenédért szeretnek. Ha igazán megismernének, ledöbbennél, mennyien kerülnének el.
- Fogd már be!
- Mi van? Fáj az igazság, te hősszerelmes?
- Igen! Az fáj, hogy nem veszed észre, hogy mennyire szeretlek, és nem fogod fel, mert vak vagy, hogy Brian nem az, aki megadna mindent. Csak egy bringás seggfej, aki...
- Ki ne mond, hogy kihasznált, mert te voltál az, aki többször is faképnél hagyott. Kösz, de innentől egyedül is boldogulok. Nem kell a segítséged. Nem érdekel, hogy mit gondolsz. Az egész életem egy bűn, csalódás... talán jobb lett volna, ha Brian magamra hagy, amikor megöltem volna magam. Miattad.
- Miattam? -kerekedett el a szeme. Bólintottam. -Mo. Ne csináld! -láttam a szemein, hogy megbánt mindent. Tudtam, hogy csak megjátssza az egészet. Nincs olyan, hogy igaz szerelem. De olyat láttam, amit nem sokszor. Niall sírni kezdett. Elvesztem a könnyes szemeiben, amik elkezdtek vörösödni. -Kérlek! Ne hagyj egyedül! Te mondtad, hogy senki nem szeret a családon kívül, hogy senki nem ismer igazán. Te vagy az egyetlen, akivel megosztottam a titkaimat. Kérlek. Ne hagyj egyedül!
- Niall. Itt az ideje, hogy rádöbbenj... neked legalább családod van. Én szülők nélkül nőttem fel. Az egyetlen, akiben idáig megbíztam, az te voltál. De mihelyst elkezdtél megint meghozni helyettem is döntéseket... megváltoztál az alatt az út alatt. Nem ilyen voltál.
- Tudom. És sajnálom. Kérlek.
Kiszálltam a kocsiból. A hűs szellő megcsapta az arcomat. A kezemet zsebre dugtam, könyökömmel löktem vissza a kocsi ajtót. Elindultam a járdán. Mögülem az ajtó nyitódását hallottam, és gyors, egyre hangosodó lépéseket. Tudtam, hogy Niall volt az, ezért gyorsítottam. De elém vágott, lerogyott a földre, és a lábamat átkarolva zokogott tovább. 

II.) Part 13./Beavatóbuli

Újból jól vagyok!! Bár az, hogy Brian már kezd elterelődni tőlem... az sem segít semmin, hogy napjában járok át a húgához. Mennyire jó is volna, ha legalább lenne egy témánk. Mert szerintem semelyikőnk nem mer hozzászólni a másikhoz. Legalábbis az én részemről így van. Hogy az övéről hogy... múltkor is az volt, hogy leültem mellé a kanapéra, és le se szart. Csak nézte tovább a Tv-t, vagy SMS-t küldött valakinek. Aztán amikor válasz érkezett rá, jót röhögött, vagy mosolygott rajta, és ennyi.
***
Az események múlásával ismét érzem, hogy van miért élnem. Ami jó. Ugyanis Pat már nyugodtabban ébred, minden a régi kerékvágásban (én újból kések, Pat újból vesz a pékségből friss péksüteményeket, és 1 literes üdítőket az ABC-ben). Egyedül még azt nem tudom megoldani, hogy "kibéküljek" Bethtel. Ami jó lenne, mivel a legjobb barátnőmről van szó, akit hetekkel ezelőtt rendesen elveszítettem. Nem is tudom... lehet, hogy volt már 2 hónap is. Gyorsan, vagy lassan telik az idő? Mert most nem tudom meghatározni a pontosat.
A Niall és én közötti kapcsolat javult. Plusz pont az, hogy már nyíltan beszélünk dolgokról. Ő nyíltan magyaráz az egyik csajról, akivel múltkor találkozott az After Party-n, én pedig mosolyogva hallgatom, bólogatok, ha úgy adódik és megmondom a pozitív véleményemet. Vagy a negatívat. Mert azért nekem sem tetszhet minden. Én pedig nyíltan mesélem el neki a mostani Brianről alkotott képemet, és próbálok úgy beszélni róla, hogy az neki ne úgy jöjjön le, hogy nagyon nyálasan... hanem, hogy tudjon hozzászólni, és tudjon segíteni. Azt javasolta, hogy amikor legközelebb átmegyek hozzájuk, akkor szólítsam le. Vagy legalább köszönjek neki. Bevallottam neki, hogy tetszik nekem Brian...
"Szereted is?" -kérdezte.
"Mint a legeslegjobb barátomat..." Kérdő tekintettel vizsgált. Tudta, hogy tagadom. Mi ez itt? Vallatás? "Szeretem" Bólintott.
"És mersz beszélni vele?" Gúnyolódott. Grimaszt vágtam neki.
"Már azt sem tudom, hogy mióta nem beszéltem vele... mármint." Gondolkodtam el egy darabig. Visszaemlékeztem. Konkrétan mondva, akkor volt az az ominózus pillanat az életünkben, amikor Niall úgy döntött, hogy meglátogat a kisállat kereskedésben. Azon a napon volt, ha jól emlékszem. Nem igazán vannak összefüggő gondolataim, túl nehéz volt akkoriban felfognom, hogy mi is történik velem. "1-2 hete." Tagadtam, hogy igazából azóta nincs olyan pozitívabb kapcsolatom Briannel, amióta ő... visszajött. De ezt nem mondhattam egyenesen a szemébe, amikor meg sem akarom bántani.
"Értem. Akkor menj egyedül, ha sóvárog még utánad, akkor biztosan várja, hogy mikor mész át újból." Nem tudom, hogy honnan szedi ezeket. Eléggé meglep, hogy ő így gondolja... (Niall gondolata: Ugyan így éreztem én is, amikor LA-ben bámultam ki az ablakon, néztem az ajtót, gondoltam a csengő hangjára, hátha megnyomja valaki, vagy ráfekszik... VALAKI. Meg is szólalt, csak épp mire én már elindultam, Zayn beelőzött, nyitotta is az ajtót és bejött rajta 3 lány. Nem túl öltözött lány. Eléggé hiányos öltözetben voltak. Khm... és akkor mondtam, hogy most márpedig ebből elég lesz...) "Ha meglátja, hogy én vittelek oda, hogy az én kocsimból száltál ki, akkor úgy állítaná be magának a helyzetet, mintha kibékültünk volna. Ő örökre elfelejthet téged, és csak azért vagy náluk, mert éppenséggel Katie a legjobb barátnőd."
"Nem ő a legjobb barátnőm." Nevettem. Niall kérdőn nézett, majd megvontam a vállam. "Beth az. Csak..."
"Csak nem éppenséggel vagytok a legjobb barinők." Idézőjeleket karcolt a levegőbe az ujjaival, a "legjobb" és a "barinők" szót közre zárva.
"Dolgozom az ügyön..." Elhúztam a számat. Félre néztem, a hintaszékben ülő Bethet néztem, akit Harry jobb karjával karolt át. Beth kezében egy könyv, amit lapozgat. Én pedig messze tőlük, Niall társaságában beszélgetek az életem fénypontjairól, mint egy bolond. "Sok minden van, amit muszáj megtennem. Vagy a legjobb barátnőmet szerzem vissza, vagy Briant. Akit olyan hirtelen ismertem meg, amilyen hirtelen most elhagyott."
"Figyelj." Dörzsölte meg Niall az arcát, mint aki nagyon ideges. "Ne magadat okold a történtek miatt." Suttogott. Hát. Igen. Valójában ideges. "Az a ribanc téged hagyott hátra..." Mutatott éppenséggel az említett "ribancra", azaz Bethre. "És az a senkiházi gyökér... na, ő is hátra hagyott. Nem hallgatott meg, nem tudtad neki a dolgokat megmagyarázni, és nem tudtátok tisztázni az egészet. Szóval szerintem Bethet hagyd utoljára." A homlokát összeráncolta. Nocsak. Valaki itt nagyon rafinált tervet eszelt ki. Niall?! Nem is tudtam, hogy ilyenre is képes vagy. "Hozd át Katiet, mutasd be a srácoknak, aztán amikor Beth látja, hogy ki az új öribarid" ismét azok a levegőbe firkált idézőjelek ", elfogja valami... féltékenység. Beszéltek, sírtok, ugráltok, sírtok újból, és még sírtok, aztán megölelitek egymást, miközben sírtok, bocsánatot kértek egymástól. A változatosság kedvéért sírva, és kész."
"Hé!" Ütöttem bele a vállába olyan erősen, amilyen erősen tudtam.
"Aucs." Kapott a ponthoz, nevetve simogatta, hogy enyhüljön a fájdalom. "Ez csikis volt."
"Menj ám..." Morogtam. "Nem is vagyunk olyan sírósak. Én nem vagyok olyan sírós!" Csattantam fel. Ezzel magamra vontam a boldog, pihiző pár figyelmét. Hupsz.
(Niall gondolata: Jól csinálod... most hozd át Katiet. CSAK Katiet, és elleszünk.)
***
A "pasitanya" zengett a Green Day zenéjétől. "Don't wanna be American Idiot" Katiet áthoztam, ahogy Niall mondta, és amolyan "beavatóbuli" szerűséget rendeztek a fiúk... mint középsuliban a gólyaavató. Na. Ez pont nem olyan. Itt leginkább Zayn a főnök, aki ugye a perverzitásával, egyértelműen közli, hogy mit kell csinálni. De mivel 16 még a csaj, ezért ez elég durva lenne... szóval a főnökséget átvette Liam. Aki gólyaavató ötleteket talált ki. Mintha Katie 5 éves lenne... aztán jött Harry, aki kajáknak a receptjét akarta felmondatni. Louis pedig inkább fárasztott. Szóval Niall átvette az irányító szerepet, és riportesdit játszva, csomó mindent kérdezett a lányról, persze semmi mélyebb témákban nem merengett el, hogy kérdezhessen. Olyan alap kérdések voltak, mint pölö: Hol/Mikor születtél? Mi a kedvenc filmed/zenéd/színed/ételed/italod/együttesed/tv műsorod... komolyan. 2 napig sorolhatnám, se érnék a végére.
- Sikeresen be vagy avatva, Katie! Itt a szalagod.
A lány belepirult a zoknijába, olyan izgatottan várta az eredményt. És amikor kiderült (én mondtam neki, hogy már most "falkatag", de azt gondolhatta, hogy palira veszem...), hogy bekerült a csapatba, ujjongott, majd Niall és az én nyakamba ugrott. Mivel Niall és én egymás mellett álltunk, és figyeltük, hogy most mi lesz.
- Örülök, hogy örülsz, de most már elengedhetnél. Megfulladok.
- Bocsi. Bocsi -engem elengedett. Persze Niallt még szorongatta, akár csak egy plüssmacit.
- Én is szeretlek. De engem is megölsz az öleléseddel.
- Csak még egy kicsit haaaaadd -húzta el a mondat végét.
- Elég... -erőlködött, hogy leszedje magáról a lány csimpaszkodó kezeit. Nyöszörgött egy keveset. Mármint Niall -lesz.
Katie beavatása után... 5 perccel megszólalt a telefonom. Muszáj volt a hangzavartól félre vonulnom, csak Niallnek tátogtam oda, hogy ki az.
Kimentem, a teraszra, és a zöld csíkot elhúztam.
- Szia.
- Szia, Mo. Katie hogy van?
- A srácok beavatták -nevettem. Ennek ő cseppet sem örült. Mindegy. -Brian. Sajnálom, de most vissza kell mennem. Oké? Holnap hazaviszem Katiet. Kitaláltuk, hogy ott alvós bulit tartunk.
- Hogyan, amikor nem vitt váltóruhát?! -jegyezte meg.
- Nekem van -mosolyogtam. -Odaadom neki az enyémet, én meg megkapom valamelyiknek az egyik pólóját és kész.
- Inkább hozd haza. Nem akarom, hogy azok között a mazochisták között legyen.
- Jót fog neki tenni, hidd el, ha nem az édes kis bátyuskával lóg egész nap otthon! Jót fog tenni neki.
- Nem érdekel. Jöttök, és kész!
Máris bontotta a vonalat. Nem érdekel. Akkor sem viszem haza Katiet, muszáj neki másokkal is beszélnie.
Visszamentem a házba. Katie egyből megkérdezte, hogy hol voltam. Megmondtam neki, hogy telefonálni, de arra esélye sem volt, hogy megkérdezze; "Ki hívott? Ugye nem a bátyám?", mivel Niall egy rántással maga mellé ültetett a kanapéra, és a fülembe súgva megkérdezte, hogy mi volt.
- Brian azt akarja, hogy vigyem haza a lányt -biccentettem óvatosan az irányába -, de nem vihetem haza. Olyan jól érzi magát velük.
- Zayn és Louis jobban érzik magukat a kelleténél... -húzta el a száját.
- Ezzel most arra célzol, hogy vigyem haza? -bólintott. A telefonomat előhúztam a zsebemből, megnéztem rajt, hogy hány óra van. Fél 11. Annyira még nem parás... annyira. -Túl sötét van ahhoz, hogy busszal menjünk. Nem tudom haza vinni.
- Elviszlek titeket.
- De nem azt mondtad...
- Nem közvetlen a ház előtt raklak ki benneteket -állt fel a kanapéról, és lenézett rám, úgy folytatta -, hanem majd egy utcával lentebb.
Bólintottam. Végül is, ez jó megoldás. Gyors is, veszélytelen is, és kényelmes is. Niall tudja, hogy mit hogyan kell csinálni.
Elnevettem magam, amikor megbökte az oldalamat. Tekintetem összetévedt Katiével, aki könyörgően nézett rám, hogy mentsem ki a helyzetből; Zayn eléggé... hát. Próbálja a maga módján szórakoztatni.
- Zayn! -ordítottam.
- Gyere egy kicsit a konyhába! -rögtönzött Niall. Vette a lapot, és segített.
Katie hozzám rohant, és megölelt. A fülembe súgta, hogy köszöni, hogy kisegítettem őt a "bajból", ugyan is Zayn eléggé részeg állapotában nagyon bántó tud lenni. De megnyugtattam azzal, hogy ez az "éne" csak a tudatállapotán kívül bukkan fel. Magyarán igen. Ha részeg, akkor ilyen pedofil. Tudni sem akarom, hogy miket mondhatott szegény lánynak. Azt viszont tudom, hogy Zayn alapos fejmosás részese lesz, ahogy Lou is. Briannek igaza van. Haza kell őt vinnem.
- Most haza viszlek, mielőtt bajod esik.
- Az jó lesz -egyezett bele. Harry még egy utolsóra odajött hozzánk, megölelte Katiet, valamit mondott neki, nyomott egy puszit az arcára és készen is voltak.
- Mit mondott? -kérdeztem unottan.
- Idézem: -köszörülte meg a torkát büszkén -Ne foglalkozz azokkal az idiótákkal, csak az alkohol.
- Harry és a bölcs tanácsai. Hülyén halnánk meg nélküle -nevettem. És a jó kedvem ragályos volt, mert Katie csatlakozott a nevetéshez.
Időközben megérkezett Niall is, aki sürgetett minket, mert már 11 óra volt. Felvettük a kabátunkat, majd sikeres 5 perc "igazítás" után elindulhattunk. Tudtuk, hogy csak "haza" készülünk, de akkor sem nézhetünk ki szétesettnek!

II.) Part 12./"Félek"

Tegnap kétszer beszéltem még Niallel, egyszer, amikor felhívott, hogy haza ért, és másodszor pedig SMS-sekkel dobtuk meg egymást. Az utóbbi volt éjjel egyig... hát, igen. Elég durva, de rájöttem arra, hogy még mindig tök jól kijövünk a másikkal. És ez tetszik. 

Brian csak egy SMS-t küldött, hogy elmondja, mennyire köszöni, hogy beszéltem Katievel. Küldtem neki egy mosolygós szmájlit, írtam még hozzá egy sort, és ennyi volt az egész. 

Katie pedig elkérte a bátyjától a telefonszámomat, és vele is SMS-eztem egy fél órát, de túl későn írt, már akkor, amikor épp fáradt volt. Mondtam neki, hogy menjen aludni, végre pihenje ki magát. Végül is, ha egyszer végre újra nyugodt...

Ma reggel pedig egy csöngés ébresztett. Nem a csengőhangom, sem az értesítő pittyegése, sem a lakás csengője... hanem a mobilom csengőhangja. A kijelzőn pedig Niall neve virított. Mosolyogva húztam el a zöld csíkot, ezalatt az idő alatt pedig kikrákogtam magam.

- Jó reggelt -köszönt halkan. -Reggeli ébresztés -nevetett.

- Jó reggelt -ásítottam.

- Beengedsz? Nem akartam csöngetni.

- Miért? Hol vagy?

- Kint a kocsiban.

- Oké -biccentettem, bár tudtam, hogy nem látja. -Elindulhatsz. Ha lépcsőn jössz, pont ideérsz, mire készen leszek én is -nevettem fel. -Felveszek egy köntöst, pár pillanat.

- Klassz.

És bontotta a vonalat, de előtte hallottam a kocsiajtónak a nyílódását. Szóval idő van. Igazából lustálkodtam még pár percet az ágyban, aztán keltem ki, vettem magamra a köntöst és már csoszogtam is az ajtóhoz. Amikor a kulcsot elfordítottam a zárban, és kinyitottam az ajtót... éppen kopogni készült. Amin elmosolyodtam.
- Szia -köszöntöttem rekedtes hangon, közben félreálltam, hogy kényelmesen bejöhessen.
- Azt hittem, hogy felöltözöl... -nézett végig rajtam furcsán, aztán felnevetett.
- Mondtam, hogy köntöst veszek -mosolyogtam.
- Tudom -biccentett. Levetette a lábáról a cipőt, nagyjából a helyére rugdosta. A pulcsija nem cipzáros volt, szóval levetette (közben persze, hogy felém fordult), és a belebújós pulcsija alatti sötétzöld pólója felcsúszott... na, és kilátszott a kidolgozott hasa. Arra az időre, amire tudtam, lelassítottam az időt, és elmerengtem rajta. Hű...-csillogott a szemem. Aztán hirtelen gyorsult fel az idő, Niall megköszörülte a torkát, majd feldobta a fogasra a ruhát. -Amúgy hogy vagy?
- Egész jól... -biccentettem.
- Csak egész? -nevetett. -A lábad?
- Érzem még, de nem vészes.
- Akkor jó... és -köhintett. -lelkileg?
- Lelkileg? -lepődtem meg. Félénken nézett le rám. Lehajtotta a fejét egy picit. Halványan mosolyogtam, majd a mellkasára téve a tenyeremet beljebb toltam, mert kezdett kialakulni a klausztrofóbiám. Gondoltam, azért nevetett, mivel rájött a bajomra. -Tegnap voltam Brianéknél. Igazából csak a kis csajt látogattam meg.
- Kis csajt? Mi van? Brian bácsi beújított egy új lányt, vagy mi? -röhögött.
- Köcsög... -szóltam le. -Katiet, a húgát látogattam meg... összeroppant a lány, mert elveszített egy olyan fontos személyt, mint nekem... -hupsz. Most. Ha nem jól időzítek... elszólom magam. Csak megköszörültem a torkomat. -Szóval Brian múltkor rám írt. Végre. Tegnap átjött, elmentem hozzájuk, "beszélgettem" Katievel, megkérdeztem tőle, hogy hogy van, mire sírni kezdett. Brian bejött, látott engem, ahogy tehetetlenül ott állok, és a lelki sérült húgit. Persze, hogy kaptam a fejemre. Aztán leléptem, kint voltam az utcán, mert nem tudtam, hogy mit csináljak. Kijött Katie, beszélgettünk, végre normálisan, és valahogy nyugodtam lett. Bementünk a házba, és ennyi. Brian pedig meglepődött azon, hogy összekaptam a lányt.
- Jól bánsz az emberekkel. Olyan szerény, barátságos, erős, magabiztos és néha félős vagy... rád nem lehet sokáig haragudni, Mo. 1-2 nap, az ember ismét rád gondol. Egyszerűen képtelenség.
Meglepődtem azon, amit mondott. Ezt gondolná rólam valójában? Ez nagyszerű... csak. Mondanom is kéne rá valamit. KÉNE. De nem tudok. Semmit. Mert egyszerűen ledöbbentett. Niall és én. Újra. Együtt? Az lehetetlenség. Újra felhúz a gödörből, amiből vagy már félig kimásztam, vagyok egy darabig, és visszalök? Nem... ezt nem tehetem meg. Nem eshetek kísértésbe. Hisz... már inkább Brianhez kötődök. Vele akarok kibékülni. Brian és én... az már más lenne. Furcsa lenne az elején, egy párként, de majd hozzászoknánk. Viszont, ha Niallt választom, abból nem lesz semmi. Elleszünk, aztán ismét magamra hagy. Egyedül, és ismét Brian segíthet nekem rendbe jönni.
- Niall. Nem.
- Mi nem? -nevetett kínosan.
- Nem, és kész -mosolyogtam erőltetetten.
- Furcsa vagy. Na mindegy. Elmegyünk valahova? Kiruccanni... eljöhetnél hozzánk is. Beth is ott nyomul. Állandóan -nevetett.
- Tudom. Mindig én csinálom meg helyette a munkát... Pat pedig nem mindig ér rá, rendezi a saját ügyeit. Szóval egyedül lógok ott az állatok között.
- Ó... -húzta el a száját.
- Ó... igen ó -grimaszoltam gyerekesen. -Most inkább nem, oké? -bólintott és megkérdezte, hogy akkor mihez lenne kedvem. -Elmennék meglátogatni Katiet.
- Tudod, hogy nem szívlelem azt a gyereket...
- Tudom. És épp ezért csak elviszel. Nem kell bemenned, se semmi. Csak viszel és hozol. Ennyi... és ennyivel tartozol is a sok genyóságért, te seggfej.
- Basszus -hőkölt meg. -Ennyire nem akarsz kibékülni velem? -nevetett erőltetetten. Szeme elkerekedett. -Mi van? Brian és te közted forró a levegő? Menten beszarok! -röhögött színlelve.
Megvártam, míg lecsillapodik, majd jól mellkason ütöttem. Pont középen találtam el, szóval bent ragadt neki a levegő. De amit én ütök, az csak 1-2 perces szúrást éreztet... mást nem. Szóval nem is mondhatja, hogy majdnem megöltem.
Felállt, túlságosan is szörnyű érzés volt neki. A pontot fogta a tenyerével, közben fuldokolt. Fájdalmasan próbált levegőhöz jutni, viszont 10 másodperccel az incidens után egy nagy sóhajt véve újabb levegőhöz jutott, ami térdre kényszerítette.
Kitágult pupillákkal néztem, ahogy Niall magát támasztja a földön. A háta föl-le emelkedett, 2 percig maradt úgy, aztán egy utolsó sóhajjal fellökte magát. Ingerülten nézett a szemembe, hezitált egy darabig és magához rántott, szorította a pólóm nyakát. Idegesen szívta a levegőt. Én pedig féltem.
- Ha még egyszer... -szűrte a fogai között.
- Sajnálom -sziszegtem. Az arcomon pedig legördült egy könnycsepp, amitől úgy véltem, hogy Niall szíve megenyhül. Elengedte a pólómat, én pedig bocsánatkérően néztem rá. 1 másodpercig tartott az egész, amikor hirtelen felindulásból megöleltem. Szükségem volt egy erős kézre, ami átkarol, érezteti velem azt, hogy biztonságban vagyok. Nem vagyok egyedül... és. Hogy szeret. Ezt az egészet megkaptam... amint Niall átölelt. -Sajnálom... -zokogtam. -Sajnálom... sajnálom. Sajnálom -sóhajtottam végül.
- Mo -nézett a szemeimbe egy pillanatra, de elnézett. Láttam, hogy ő is könnyezik. Felnézett a plafonra, próbálta visszafogni magát. Amikor rám nézett, folytatta -, szeretlek.
- Nem... -ráztam meg a fejem. -Nem. Nem... ezt nem -suttogtam. Túlságosan is kimerült vagyok ahhoz, hogy mindezt végigcsináljam. Inkább visszafekszem az ágyba és alszom, minthogy itt legyek és hallgassam őt.
- Basszus. Remegsz. Jól vagy? -aggódott.
- Nem... ezt nem -vacogtak a fogaim. Igaza volt. Remegtem. A félelemtől. Az adrenalin szintem csökkent, nem éreztem a lábaimat, a karomat. Sápadtnak éreztem magam. Szörnyen voltam.
Niall felemelt, ismét az ölében voltam és a szobámban az ágyamra tett. Betakart, befeküdt mellém. Átkarolt. Az ágyban, mellettem feküdt. Vigyázott rám. Az ujjainkat összekulcsolta a jobb kezével, a ballal pedig simogatta a karomat. Mindketten a jobb oldalunkon, az ajtóval szemben feküdtünk és nem szólaltunk meg. Ugyan, csak a szipogásomat lehetett hallani, de mihelyst közelebb kerültem valakihez, akit szeretek, megnyugvásra leltem. 

II.) Part 11./Ez érdekes volt

- Mo.

Szólított meg halk hangon. Az ajtóban álltam meg, vettem a cipőmet éppen, amikor végig simított a hátamon. Érintésétől megborzongtam, mert már rég nem éreztem. Amint kiegyenesedtem, elmosolyodott, majd lágyan nézett a szemeimbe. Ide-oda néztem, hol a jobb, hol a bal szemében mélyedtem el.

- Köszönöm.

Odahajolt hozzám, és egy puszit nyomott az arcomra. Elmosolyodtam, mire kapásból visszaadtam neki a csókot. Halkan felkuncogott, majd oldalra nézett, a kanapén ülő, vidám lányra.

- Mondta, hogy sokat meséltél rólam... -szólaltam meg gondolkodás nélkül. Félénken nézett rám.

- Mit mondott pontosan?

- Hogy szerinte segítek neked -bizakodtam.

- Igaz is.

- Jó fej húgod van. Majd később is átjövök, ha nem zavarok. Megyek is, holnap vár a meló. Szia.

Elköszöntem. Katie az ajtóhoz rohant, visszarántott a csuklómnál fogva, majd megölelt. Visszaöleltem, elengedtük egymást, majd mehettem is.

A járdán haladva arra gondoltam, hogy most mi történt. Brian úgy döntött, hogy kibékül velem, vagy mi? Nem is lényeges ezen filozofálni. Szép lassan újraépül a kapcsolatunk, baráti szintre... mármint én szerintem. Lehet, meg kéne kérdezni, hogy ő mit gondol; baráti státuszban vagyunk-e, vagy sem. Elképzelésem sincs.

Az viszont biztos, hogy sokat fogom látni. Ha akarja, ha nem. Katiet mindenképpen meg akarom ismerni, mert tényleg nagyon jó arc lánynak látom én őt. 

***
10 perc gyaloglás után úgy véltem, hogy ez nagyon fárasztó nekem. Persze ezt csak én gondolom így, de nem számít. Amint átmentem az úton, belebotlottam egy fiúba, aki idegesen tartott meg, majd tolt el magától hirtelen. Nem, hogy segített volna rendesen, és csak egy kicsit lök el magától... neeem. Egyáltalán, túl nagy erőfeszítés lenne. Lényegtelen. Viszont az már izgalmasabb téma, hogy mihelyst ellökött, a földre estem és kibicsaklott a bokám. A közelemben senki nem volt, aki segíthetett volna. A táskámban kezdtem el matatni a telefonom után, hogy valakit felhívjak, hogy vigyen el a kórházba. Pötyögtettem párat, majd hívni kezdtem Patriciát. Nem vette fel. Másodszor hívtam Betht. Ő sem vette fel. Briant hívtam... nála konkrétan ki sem csöngött. A földön gubbasztva nagyon szar arra gondolni, hogy senkim nincsen. Végül egy utolsó döntésként rányomtam arra a számra, amit sosem gondoltam volna, hogy viszont látok a nevek közt. Niall. Pár csengés után felvette.
- Mondjad.
- El... -szipogtam. Észre sem vettem, hogy sírok.
- Mi történt? -kérdezett rá sürgetően.
Minden erőmmel azon voltam, hogy valami értelmes választ kinyögjek a számon. Mély levegőt vettem, a kigondolt mondatomat pörgettem az agyamban, hogy a végeredmény kiejtve jó legyen.
- El tudnál értem jönni?
- Miért? Hol vagy? -lediktáltam neki a címet forgolódva a táblák felé. -5 perc.
Ez a körülbelüli 5 perc nekem elég volt arra, hogy sírjak és gondolkozzak, de nem volt elég idő arra, hogy elmondjam, mégis mi történt. Tudom, hogy mi történt, de körbeírni, vagy leírni, hogy hogy is estem el, az már nehezebb téma. Majd az orvos valamit mond a bokámra, hogy rosszul léphettem-e... lehet, hogy megtudja állapítani, nem tudom.
Egy nagy terepjáró parkolt be mellém gyorsan. Niall amint meglátott a földön heverve, sietősre vette a formát. Szó nélkül emelt fel, és szó nélkül cipelt a kocsiig, és tett le az anyósülésre, maga mellé. A slusszkulcs eleve bent volt a helyén, de Niall a zsebét tapogatva kereste. Amikor megpillantotta, hogy őt nézem, én lenéztem a kulcsra, majd biccentett egyet. Kezét a kormányra tette, de nem indult el. Fejét a kerékre döntötte, láttam, hogy rázkódik a válla.
- Miért csinálod ezt velem? -nevetett fel keservesen.
Fogalmam sem volt, hogy mi a francra gondol. Mit csinálok vele? Felhívom segítségért? Ezen kiakadni?
- Jó. Nem para. Megyünk a dokihoz. Hova vagy bejelentve?
- Mi? -hebegtem zavartan.
- Háziorvos? -megráztam a fejemet jelezve; nincs. -Semmi gáz. Akkor ügyelet -türelmetlenkedett.
A gázpedálra úgy rátaposott, hogy bevágtam a fejemet az ülés fejtámlájába. Dühösnek tűnt valami végett. Vagy inkább valaki végett. Na mindegy. Száguldott vagy százzal lakóterületen belül. Kicsit sem zavarta a dolog. Csak hajtott, hajtott és hajtott, míg oda nem értünk az ügyeletes orvoshoz. Ott viszont nem hagyta, hogy egyedül (és az ő támogatásával persze) menjek el a kb 5-10 méterre lévő ajtóig. A kocsiban ültem még, amikor kinyitotta az ajtót. Azt hittem, hogy nekem nyitja ki. Hát... nekem is, csak azért, hogy kivegyen. És ismét az ölében voltam. Niall gyors, egyenletes léptekkel közeledett a rendelő felé. Az ajtaját én nyitottam ki, hogy cselekedjek valamit én is. Nem érdekelte az, hogy köszöntek neki, nem érdekelte az, hogy az orvos bent a szobában egy beteggel van... simán benyitott, lerakott az ágyra, és mondta amit tud. Az orvos kérdőn nézett, majd mikor megemésztette a helyzetet, elmosolyodott.
- Kérhetnék egy autogramot? Az unokahúgom odalesz, ha ezt megkapja... -kotort elő a zsebéből egy tollat, és az asztaláról egy papírlapot.
Niall motyogott valamit arról, hogy ilyen súlyos helyzetben is (könyörgöm, csak kibicsaklott a bokám!) képesek jópofizni azzal, hogy aláírást kérnek. Én nem szóltam semmit, de megmosolyogtam ezt a kirohanását.
- Hölgyem. Elmondaná, hogy mi történt? -nézett az orvos unalmasan rám, majd mikor Niallre nézett, elmosolyodott. És ismét rám... hát, engem nem kifejezetten bír. Közben elköszönt a bejelentett betegtől, leült, és fellapozott egy magazint(?).
- Haza felé mentem, amikor megbotlottam és elestem. Ennyi -azt persze nem mondtam, hogy először egy fiú megtartott, aki bunkó módon visszalökött, és így estem el. A kicsit sem szimpi doki megvizsgálta a lábam, megnyomkodta, amitől bekönnyeztem. Niall addig a karomat szorongatta, engem nézett. Nézte a reakcióimat, hogy milyen fejet vágok akkor, amikor fáj, hogy belenyomja az ujját a bőrömbe. Olykor szétszorítja az ereimet, de ez már mellékes... ideges. De az is fáj egyben, hogy kiszorítja a karomból a vért. Ezért könnyezek be annyira, ha valaki kérdezné.
- Súlyosabb sérülés nincsen. Egy kötés egy hétig biztosan rendbe hozza. Jegelni is kell.
- Rendben. Köszönöm.
Elfordult az orvos, elővett egy köteg fáslit, és betekergette vele a bokámat. A cipőmet felvenni már nem tudtam, de nem is kellett, mivel Niall még mindig ragaszkodott ahhoz, hogy ölben cipel. Amint elengedte a karomat, a fájlaló pontokat dörzsölgettem. Felszisszentem egy kicsit, de nem akartam, hogy észre vegye.
- Haza viszlek.
- Gondoltam, hogy nem megyünk el táncolni... -próbáltam poénkodni kicsit, hogy megtörjem a közénk álló jeget. Hát, rosszkor. Rosszalló pillantást vetett felém, ami elnémított az útra hazáig.
Amint leparkolta a kocsit, ismét kipattant, kivett, ölben cipelt a lépcső felé... nem akartam, hogy olyan sok emeletet megtegyen. Velem a karjai közt.
- Miért nem lifttel megyünk?
- Utálod a liftet.
- Kibírom... különben is. Már nem utálom. Csak nem környezetbarát megoldás... fittebbnek tűnök, ha lépcsőzök. Az a napi testmozgásom.
- Egy ideig-darabig el kell halasztanod ezt a napi testedzésedet, vagy mi a franc.
Beálltunk a liftbe, ami kattanással indult el. És csengéssel nyílott. Az lakásajtómat kinyitottam, Niall belökte a lábával. A nappaliban letett a kanapéra, majd ledobta magát a fotelbe.
- Mi van? Csak nem kifáradtál? -nevettem.
- Basszus -lihegett. -Hány kiló vagy? Úgy érzem, megszabadultam 50 kilótól.
- Hát... pedig nehezebb vagyok annál -húztam el a szám. -Köszönöm, hogy eljöttél értem, bevittél és hazahoztál. Rendes tőled.
- Semmi -legyintett. -Hányadik visszautasítás után hívtál engem? -nevetett kedvtelenül.
- Nem tudom... harmadik? Negyedik?
- Oké -biccentett. -Megérdemelted, hogy cipeltelek. Amennyit szívóztam veled. Remélem, most minden rendben van veled -komolyodott el. -Na -csapott a bútorra -, most mennem kell, a megbeszélésről is úgy lógtam el, hogy Harry falaz nekem. Ahogy őt ismerem, biztos azt mondja, hogy hasmenésem van... ahogy ő mondaná...
- "...összeevett mindent, ami elnyomta a gyomrát." -fejeztük be egyszerre a mondatot. És egyszerre nevettük fel a végén. Én továbbra is mosolyogtam, amikor ő egy intéssel és ajtócsapódással már le is lépett. És megállapítottam, hogy ez érdekes nap volt.

II.) Part 10./Mester

Az út Brianékhez 40 perces volt. Nem számítottam arra, hogy ilyen sokáig tart, mire odaérünk. Természetesen a városban laknak, csak túl nagy dugó volt az egyik főúton. Ott ültünk a buszban 20 percen át, amikor végre sikerült elindulnia, 10 percig mentünk lassan, és ismét várakozás. Végül úgy döntöttünk, hogy kiszállunk, és gyalog megyünk tovább, mert ez már szánalmas. Kétszer odaértünk volna sétálva, ha nem a tömegközlekedést választottuk volna, a mi, kényelmes fejünkkel.

Brian csendben haladt mellettem, én pedig próbáltam tartani a tempóját, mivel sietett. Nem akartam közbeszólni, csak figyeltem, hogy merre megy, mikor fordul le, és a többi. Mikor azt hittem, hogy sosem érünk oda (leszakadtak addigra a lábaim), hirtelen megtorpant a járdán az egyik ház előtt, rám nézett. Értetlenül pásztázott, hogy mitől fáradtam ki, de inkább rám hagyta a dolgot. Lazán zsebre dugott kézzel állt előttem, komoran meredt rám és pedig álltam a tekintetét. 

- Ne hozd kényelmetlen helyzetbe, ha kérhetem.

- Nem hozom, ígérem -tettem a szívemre a jobb kezem. Hirtelen kiindulásból megindultam felé, majd megöleltem. Meglepődve paskolta meg a hátamat, majd eltoltam magam tőle. Elindult, kulccsal a kezében a bejárati ajtó felé. Zörgött a zárral, kinyitotta az ajtót, előre engedett, ő pedig utánam bejőve becsukta az ajtót.

Csodálkoztam, hogy milyen az apja háza. Szép. Valahogy arra számítottam, hogy minden falon legalább lesz egy foci plakát, kézi- vagy kosárlabda mez, hoki mez... meg egyéb más. Ehelyett szépen rendezett újságok a tartóban, vázák a komódokon, mikben virág. Lenyűgözött.

- Fönt van -mutatott a lépcső felé. Azért gondoltam volna, hogy nem lent a kanapén ül, de azért köszi. -Az ajtón van 2 One Direction poszter... addig én csinálok teát neki.

- Oké -bólintottam.

Felindultam az emeletre. Ahogy mondta, két 1D-s poszter virított a szobaajtón. Lassan lenyomtam a kilincset, betoltam az ajtót, és beléptem a szobába. Katie az ablakpárkányon ült, kifelé bámulva a rengetegbe. Amint meghallotta, hogy valaki (én) belépett (beléptem) az ajtón, elfordult az irányába. Megszeppenve nézett rám, hisz nem tudta hogy ki vagyok. Én sem tudom, hogy ő ki...

- Szia -szólaltam meg vékony hangon. 

- Szia -köszönt vissza keservesen.

- Mo vagyok.

- Katie -mosolyodott el egy pillanatra halványan. -Brian?

- Lent van. Mondta, hogy feljöhetek. Teát csinál.

- Okés.

- Hogy vagy? -léptem oda mellé, bizonytalanul végigsimítottam a hátán.

- Fáj... -zokogott fel hangosan. Megszeppenve hőköltem hátra. Az ajtó mögöttem kicsapódott, Brian benyomódott rajta. Kis híján fellökött, letérdelt a húga mellé, majd szorosan átölelte.

- Megkértelek valamire, nem?! -ordított velem.

- Nem akartam... -suttogtam.

- Megkértelek arra, hogy ne hozzad fel neki! -kiabált hangosabb hangerőn.

- NEM AKARTAM! -ordítottam el magam. Katie könyörgően nézett rám, könnytől csillogó szeméből kivettem, hogy ezt most nem bírja. Brian ölő tekintettel nézett engem. Legbelül összetörtem. Azt látni, hogy annak a szeretett családtagja,akit én szeretek sír, miattam... és azt látni, hogy a fiú, akit szeretek, gyűlöl... rossz. Rettentő rossz érzés. Próbáltam nem könnyeket ereszteni, próbáltam erősnek tűnni, és nem eltántorodni. De túl gyenge vagyok mindehhez. Azt viszont még meg tudtam tenni, mielőtt elsírtam volna magam, hogy gyorsan megpördülök, és kirontok az ajtón. Annyira fáj most a szívem. Ezerrel dübörög bennem, nem bírom szusszal és ver a víz.

A járdára leültem, térdemre raktam a kezem, amire a fejemet hajtottam. A sírás kifárasztott. El tudtam volna aludni, de nem tehettem. Egyedül? Az utcán? Hülyeség... és veszélyes. Fényes nappal is. A szél meglibbentette a hajamat. Jól esett egy kis hideg fuvallat.

- Mo! -kiáltott értem egy hang.

Nem kaptam fel rá a fejem, mert annyira nem érdekelt. De amikor becsapódott valami, nagyjából mögöttem, felfigyeltem. Hátranéztem, és egy szőke hajkoronát fújt össze-vissza a szél.

- Sajnálom... -hajtottam le a fejem.

- Nem te tehetsz róla. Ez... -megakadt egy időre, majd mikor szóra nyitotta a száját, közbeszóltam, hogy nem kell megmagyaráznia. Bólintott. -Brian jobban ki van idegileg, mint én -nevetett fel egy pillanatra. -Sokat mesélt rólad. Bármit mesélt eddig rólad, mindig úgy véltem, hogy segítesz rajta.

- Segítek?

- Segítesz -bólintott megerősítően -, azzal, hogy érezteted vele mindazt, amit eddig nem érzett. Jó hatással vagy rá, Mo.

- Ne rólam beszéljünk... mi van veled?

- Lassan emésztem meg a dolgokat. Adam... senki nem tudja, de remélem, te sem adod tovább -bólintottam. -Megkérte a kezem...

- Ilyen fiatalon? -csodálkoztam.

- Neked is megkérte a kezed Niall. 20 éves vagy.

- Igaz -húztam el a szám. -De az más. Én 20 éves vagyok, te pedig...

- 16 -nevetett. 

- 16 éves vagy? Azt hittem, hogy még csak 13, 14...

- Pedig nem -virult ki. Elnevettem magam. Örültem, hogy örül. -Na, menjünk be. Kezdek fázni.

- Rendben.

Felszedtem magamat a földről, leporoltam a nadrágomat, majd Katie mögött haladva mentem be a házba. Most nagyon féltem Brian haragjától. Leszegett fejjel ültem le a kanapéra, mellettem pedig Katie foglalt helyet, benyomta a Tv-t. Comedy Central. Ezek szerint szereti. Az jó. Elmosolyodtam.

A lépcső dobogott. Brian közeledett. Kíváncsian nézett felénk. Éreztem az égető pillantását. Oldalra néztem Katiere, aki pont felnevetett egy viccen.

- Mi a...? Ezt meg... hogy csináltad?

- Mo mester ebben a témában. Jó barátnő lenne... és még jobb feleség -karolta át a vállamat.

Égővörös fejjel mosolyogtam a lányra, Brian pedig leült mellém, a kanapé kartámlájára. Üresen meredt maga elé. Hirtelen nézett le rám. Égetett a pillantása rendesen.