II.) Part 21./Itt

2 hét telt el azóta, amióta utoljára beszéltem Niallel. Azalatt a két hét alatt is rendesen összeszorult a szívem, ha csak rá gondoltam. Beth és Brian itt volt mellettem. Beth 0-24 velem volt, Brian pedig ha ráért, meglátogatott. Voltam vele is kettesben háromszor ez idő alatt. Elmentünk mozizni, fagyizni, sétálgatni, és csak úgy csevegni, akár két órán át a buszmegállóban a lakásomtól két utcányira. Minden belassult. A folyamatok... a haladás nem ment. Beth titokban beszélt Harryvel, csak azért titokban, mert nem akart engem arra emlékeztetni, hogy mennyi idő van még addig, amíg Niall nem jön vissza. 

***

A pályaudvarra negyed óra múlva fog beérkezni az a vonat, amivel a srácok jönnek. Teljesen átfagytam, hülye voltam, hogy otthon csak egy pulcsit vettem fel. Beth itt áll mellettem, mint aki jól végezte dolgát, örül a fejének, a jó meleg, bundás bőrkabátjában. Szitkozódtam magamban eleget, hogy bűntudatot keltsek magamban. Dideregtem mint egy idióta, és arra vártam, hogy végre meghalljam, ahogy a vonat besiklik, pár másodperc -ami természetesen óráknak tűnik- múlva felbukkan egy nagy barna, göndör hajkorona, mögött egy rövidebb barna haj, aztán egy fekete, egy tüsis barna haj... és a végén jön ő. A maga egyedi szőke-barna hajával. 

Csak az foglalkoztat, hogy mit tegyek. Semmi olyan nem ötlik eszembe, ami szép volna, kedves, vagy esetleg durva. Semmi nem jut eszembe. Ott áll a kérdés a fejemben: "Hogy fogadjam?" Végül kénytelen voltam megkérdezni Bethet.

- Ó, én adok neki egy csókot, ölelgetném, a hátára ugranék és borzolgatnám a haját... -időzött még az egész gondolaton, amin magamban jót derültem. -Miért?

Megráztam a fejemet, mondván; semmi. Ötletet akartam ezzel gyűjteni, de mint az előbb rájöttem, nekem nem Beth a legmegfelelőbb ember számomra az ilyen ötletbörze időkre. Beth a maga módján furcsa, de ezért is jellegzetes. Okos, nem hülye. Csak bolondos. Mondhatni, hogy gyerek lelke van. Ezért szeretem őt.

Az órámra pillantottam, még 5 perc. És a vonat besiklik. Ebben a pillanatban. A pályaudvaron beült a csend. Mindenki hallgatott, felkészült a felszállásra, várta, hogy a szeretett családtagja, rokona, vagy ismerőse, barátja leszáll. Megállt az élet azzal a sivító hanggal egyetemben. 

Kinyíltak az ajtók, pár éles nyikorgással, de kinyíltak. Ott áltam, szét fagyottan, már Bethezoda simultam, hogy nyerjek tőle egy kis hőt. Kilépett az első 10-15 utas. Nem volt annyirapara. De amikor már a harmincadik is elhagyta a mozgó járművet, kezdett eluralkodni rajtama pánikroham. Beth mondott olyan szavakat, hogy eljöttek, csak kerülik a tömeget, álcázva jelennek meg, és hasonlók. 

Meghallottam a nevemet. Hátra fordultam, mertabból az irányból hallottam. Ki nem fordulna meg, hogyha hall egy ismerős hangot, ami ráadásul a saját néven szólítja? Én megfordultam. Ott volt ő. Nagyon takarva magát. Mind napszemüveget hordtak, Niall és Harry sapeszt viseltek, Zayn, Lou és Liam pedig sálat és csukját. Lelassult bennem minden. Beth már rég Harryt puszilgatta, én meg csakállok mint egy bolond. Elmosolyodtam, és már csak annyit tapasztaltam, hogy futok. Niall lejjebb ereszkedett, a combom alatt megfogott, mégemelt, nagyjából a fejünk egy magasban volt. Először csak mosolyogtunk egymásra, majd én annyi nélküle töltöttidő után kezdeményeztem egy csókot. Több percig gondoltam, hogy tartott, de csak pár másodperc volt, mire elszakadtunk egymástól. Felnéztem, Harry hátán Beth csüngött és ahogy mondta, a haját birizgálta. Mindketten minket néztek. Mindetten ránk mosolyogtak és örültek velünk együtt.
Harry poénból elkezdett szaladni Bethttel a hátán, mitől a lány sikongatott, és ezzel kisebb/nagyobb figyelmet felhívva ránk. Szerencsére nem történt semmi atom durva, senki nem vetett ránk pár másodpercnél tovább pillantást, sokan igazából meg is néztek minket, és lesajnáló tekintettel kerülgettek ki. Pár aktatáskás, öltönyös, a fülükre tapasztott telefonnal ellátott, ügynök kinézetű emberkék útját állta el Harry.
- Szia -suttogott a fülembe Niall. Eddig a viháncolókat követtem figyelemmel, most viszont felfigyeltem egy kellemes hangra. A bőrömön éreztem a meleg leheletét. Mosolyogva figyelt, majd én is elmosolyodtam.
- Szia -suttogtam a fülébe. Még mindig mosolyogtam, de nem bírtam ki sokáig, hogy ne szomorodjak el.
- Ennyire örülsz nekem? -viccelődött Niall, majd végképp elsírtam magam. -Ahj, Mo! -szólt rám. -Ne sírj -csitítgatott és egy puszit nyomott az arcomra. -Itt vagyok. Te is hiányoztál nekem. És végre itt vagy.
Megöleltem, és pityeregtem még egy ideig. Átgondoltam azt a pár hetet, egyedül, magányosan, vagy úgy érezve magam, mint aki elveszett. Rossz volt visszagondolni arra az időre, de most már tudom, hogy egy darabig nem szakadok el tőle.
- Mi a helyzet? -zökkentett ki elmélkedésemből -Brian? Hol van az a hülye gyerek? -nevetett. -Vagy nem volt mersze idetolni a képét?
- Hé -védtem meg Briant. -Nem hülye. És, hogy tudd, dolgozik. Ma délutános, és kilencig dolgozik.
- Biztos -mosolygott. -A kisállatok?
- Ha Derekre gondolsz, jó testőr. 1-2 hete, hogy ötösével engedtetem be vele a csajokat. Jól elvagyok velük, mindig nézegetik a picurikat, beszélgetek velük, képet csinálok, beszélek nekik rólad, de többen Harryre kíváncsiak. Bocsi -mosolyodtam el, amikor egy pillanatra alább hagyott Niall jókedve. -Hamar elfogynak, aztán már jönnek az igazi vevők. Olyan, mint régen volt, csak mozgalmasabbak a délutánok. Olykor délelőtt jönnek, de az a nagyon ritka esetek közé tartozik -taglaltam. Egy szuszra elfújtam az utolsó 3 mondatot. -Köszönöm, amit a múltkori koncerten tettél -vettem komolyabbra a szót, és halkabban kezdtem el beszélni. -Azóta kevesebb utálkozó poszt jelenik meg a falamon, kevesebb e-mailt kapok, azzal kapcsolatban, hogy mekkora egy ribanc vagyok, hogy más pasiját lenyúlni nem fair. Viszont több olyan levél érkezik, amiben interjúra hívnának, páran e-mail-en keresztül teszik fel a kérdéseiket, de ezekre nem szoktam válaszolni. Aki kíváncsi rám, az személyesen faggasson! -nevettem. Niall is elmosolyodott a történetemen. Egy ideig farkasszemet néztünk, amiből én szálltam ki, ezért ő lett a győztes. Liam irányába néztem. -Köszönöm! -nem tudom, hogy leesett-e neki, hogy mit akarok megköszönni, vagy sem, de végül is biccentett, majd visszafordult Louhoz és tovább beszéltek. Zayn akkor jött oda hozzánk.
- Minden rendben, kis csaj? -kérdezte. Lazább lett, vagy csak én vagyok hülye?
- Egészen biztos -mosolyogtam Niallre.
- Na, és mi a helyzet itthon? Hol van a sajt fejű?
- A sajtfejűnek neve is van, és dolgozik! -horkantam rá gorombán. Niall elnevette magát.
- Érzékeny, ha Briant pesztráljuk, ha még itt sincs.
- Jó... én kérek elnézést -védekezően a mellkasa elé emelte Zayn a kezét, majd kikerült minket, és oda csapódott Harryékhez.
Niall rám nézett. Durcás lehettem, mert egyből megkérdezte, hogy mi a baj.
- Nincs semmi... -egy puszit nyomott az arcomra. -Csak álmos vagyok.
Niall lassan lerakott a földre. Amint nem éreztem a kellemes melegségét, rögtön hozzábújtam és melegedtem tovább. Először lepődötten fogadta az egészet, majd végül megölelt.
- Te jó Isten. Nagyon átfagytál.
- Igen... -ásítottam egy nagyot, ami jól esett. -Milyen volt a turné?
- Kellemes. Sok helyen voltunk, amikor nem koncert helyeken -mondta. -Na gyere, menjünk haza.
Niall kicsit leguggolt. Aztán már csak annyit éreztem, hogy a lábam alá nyúl, és a hátamat is fogja, majd a karjaiban cipel. Bár aludtam, de még ott voltam, amikor Liam odajött.
- És mind ezt nekem köszönheted.
- Kösz haver. El sem tudtam volna képzelni, hogy mi lett volna nélküle még az a 2 hónap...

II.) Part 20./Hiány

*Pár hónappal később*

Egyedül vagyok. Megint. Már sokadjára. Mivel a banda egy kisebb turnéra ment el, nagyjából egy-, másfél hónap ameddig tart az egész. Beth is egyedül maradt, ezért úgy döntöttünk, hogy tartjuk a házat. Mármint a "Nagy Banda Házat", ahogy sokak nevezik. Ezalatt azt kell érteni, hogy takarítunk, a virágokat megöntözzük... mint 2 bejárónő. Itt is lakunk ebben az időszakban, de van, hogy otthon vagyok, és akkor jön Beth is. Most jól kijövünk a másikkal. Bár mikor nem? Igen, tudom... az a pár hét, vagy hónap. Az más volt, mint most. 

- Mond el, hogy hogyan találkoztál Briannel.

- Miért?

- Talán mert érdekel?

Próbáltam húzni az időt, nem akartam arról beszélni... babonás vagyok, szóval inkább magamban tartom ezeket a dolgokat, mintsem kibeszéljem... mert amit megtartasz, az megmarad, amit elmondasz, az elillan. Ilyen vagyok, nem szeretek (főleg most) másokat kibeszélni/kivesézni. 

- Erről most nem szeretnék beszélni -húztam a szám.

- Ja, oké. Akkor... 

Ekkor csörrent meg a telefonja, sikeresen félbeszakítva a mondanivalóját. Harry hívta fel őt koncert közben. A telefonját kihangosította, mondta, hogy köszönjön a rajongóknak. Beth bele ordított a telefonba, majd gyorsan kihangosította, így én is hallottam, hogy mennyien köszönnek vissza neki.

- Mondom én, hogy szeretnek -üvöltötte Harry. -Szeretlek, hiányzol.

- Jaj, Harry! Te is nekem! Szeretlek!!

Kinyomták a telefont, Beth pedig elérzékenyülten ölelt meg. Annyira szép gesztus volt ez Harry részéről. Bethet nyugtatgattam, hogy hamar el fog telni az idő... simogattam a hátát, mondtam neki a kedves szavakat. Csakhogy miután Beth megnyugodott, én lettem rossz passzban. Türelmetlenül vártam Niall hívását, kívántam, hogy legyen velem olyan, mint Harry Bethtel. Niall nem hívott, nekem pedig kénytelen volt belenyugodnom a dologba.

- Szeret téged! Nem egy szarból gyúrták őket. Niall biztos mást tervez más korra. 

Kérdőn néztem rá... talán hihetnék neki, de... mivan, hogy ha ez az egész hülyeség? 

- Nem tudom. Rajtam van ez az aggodalmaskodás. Tudod, rengeteg lány veszi körül őket, rengetegen vannak oda Niallért. Ha Liam lenneaz, akit én szeretnék, akkor nem aggódnék ennyit, mert Liamben nemigen csalódni. Niall más... többször megjártam azt az utat, és mégegyszer nem szeretném. Te és Harry tökéletes párt alkottok, míg én és Niall... a mi esetünk nehéz. Nagyon nehéz. 4 éve ismerjük egymást, elválaszthatatlanok vagyunk, szerelmet vallottunk a másiknak, temérdek alkalommal. Kétszer igent mondtam neki. 

- Niall tudja, hogy szereted. Nekem mondta el, hogy mi a helyzet veled, Harry pedig innen tudja. Bocsi. Mondta, hogy így próbálja a mércét megütni. Hogy meddig mehet el. Jó értelemben! Próbálta kideríteni, hogy a közös életetekben, amikor a kicsi Niall és a kicsi Mo rohannak hozzátok... -merengett egy darabig, megköszörülte a torkát és folytatta -szóval, hogy tudja, mire vágysz.

Van ebben az egészben némi igazság, de akkor, mikor a vőlegényednek nevezett egyed kilométerekkel távolabb van tőled, akkor rendkívül nehéz ebben a dologban megbízni. Szóval olyan "fifti-fifti" eséllyel elfogadom az egészet, de még mindig ott van az, hogy féltem őt, ezért rosszabbodik a helyzet, és már 70%-át mondom a negatív oldalnak, 28%-át a pozitív oldalnak, és a maradék 2%-ban pedig vacilálok a két oldal közt. Szóval az egésznek semmi értelme, és arra kéne gondolnom, hogy már teljesen elkötelezettek vagyunk egymással kapcsolatban. Mindenki tudja, hogy mi van, csak nem ölnek meg érte a rajongók. Remélem?

- Mo? -nevetett Beth, miközben legyezte előttem a kezét. Az asztalra mutatott, amikor feléledtem. A telefonom csörgött, a kijelzőn Niall neve. Izgatott voltam, hogy mit mond. Felvettem.

- Szia! -üvöltöttem, mert gondoltam, nem hallja. Hát, gondolhattam is, mert a koncert folyt. Visszaköszönt, mondott valamit, amit nem nagyon értettem. Kihangosítottam, hogy Beth is hallja, mert nagyon izgatott volt. Még jobban, mint én.

- Egy kis csendet kérnék! -nem figyeltek rá, tovább nyomták a zenét. Felhangosíttatta a mikrofonját, és úgy ordibált bele. Kiderült, hogy maxra csavarták a hangerejét, így sípolva szült egy sort. Még az én fejem is megfájdult. Minden egy másodperc alatt elcsendesült, majd Niall odaszólt a srácoknak, hogy egy pár percre szakítsák félbe a koncertet. Ez megtörtént, még vitatkoztak is egy kicsit, majd abbamaradt. -Szóval. Kedves hölgyek, urak, szülők, nagyszülők, kísérők, akik utálnak minket, de a kishúgukért mindent megtennének... -próbált mindenkihez hozzászólni. Pára fel is huhogtak az utolsó felkonfnál. -Gondolom sokan néztek TV-t, olvastok neten és nézitek az interjúkat, amiket mostanában adtunk. Szó volt egy lányról. Említettem róla pár dolgot még a múltban is... -A múltban is? Miket mondott? A múltban is? -... és az a pár dolog mostanára már megváltozott. A lány nevét eddig még nem tudtátok, de most elmondom, ha megengedi -a mikrofont kikapcsolta, majd nekem mondta a következőt. Inkább megkérdezte, hogy szabad-e, ha elmondja a nevemet. Lefagytam, úgyhogy csak bólogattam, ezért Beth válaszolt helyettem. -Mo. Monak hívják. Nagyon kedves, aranyos, nagyjából idáig ér nekem -viccelt a magasságommal. A válláig érek nagyjából. -Nagyon szeretem őt, és szeretném, ha ti is szeretnétek. Nemrégiben kapott egy gyűrűt... -itt sokan fújjoltak. Majd megszakadt a szívem, amikor elképzeltem Niallt, szomorúan, hogy utálnak engem. -nem, nem! nem akarok ebből bajt. Igen, Mo a menyasszonyom.
- Lenne egy szuper nagy kérésem felétek, srácok -szólt közbe Liam is. Őrá vártam. Liam a megmentő! -Mo nagyszerű lány, 4 éve a legjobb barátja mindannyiunknak. Mi öten állunk így itt előttetek, azért könyörögve, hogy kíméljétek meg ezt a kapcsolatot. Örüljetek velünk együtt, hogy ez a kis nyomi itt -mutathatott éppen Niallre, gondolom -eljegyezte a barátnőjét. Folytak itt viták, hogy mindenkinek jó legyen. Kettő között lehetett választani. Vagy Mo, vagy Ti. Elárulom, megosztó volt a döntés, megpróbáltuk mind a kétféleképpen. Niall Mo nélkül olyan, mint egy elveszett kölyök. Moval pedig egy beteljesült álom. Ne fosszátok meg tőle ezt az érzést. Szeressétek velünk együtt.
Erre az egészre egy hatalmas tapsvihar keletkezett. Én már sírtam. Igazából attól, mert már rettenetesen hiányzik Niall. Tényleg nagyon-nagyon hiányzik. Utólag még kiment, és beszélgettünk még egy kis ideig kettesben (visszanémítottam a telefont). Mondta, hogy mennyire szeret, hogy hiányzom neki. Ugyan ezeket visszamondtam neki, mire visszahívták.
Beth előttem ült. Csendben. Hallgatott, majd közelebb ült hozzám, és megölelt. Ekkor eredt el az első könnyáradatom a beszélgetés óta. Csak arra próbáltam gondolni, hogy hamarosan itt lesznek, magamhoz ölelhetem, újra láthatom, érezhetem magam mellett és újra ölelhetem. A többiek is nagyon hiányoznak. Mindenféleképpen szeretnék beszélni Zaynnel, Liamnek megköszönni, hogy kiállt értünk, Harryvel és Louval pedig szívesen leülök játszani, vagy mit csinálnak azok ketten. Niall... őt pedig tudjátok. A szerelmem, és azt csinálok majd vele, amit akarok. 

II.) Part 19./

- Szóval mit szólsz hozzá? -mosolygott az arcomba Niall. Láttam a szemén, hogy félt megkérdezni ezt, de nem zavart. Egyszerűen édesnek vallottam, hogy mit tett.

Még egyszer, egy percekig tartó pillantást vettem a tőle kapott ékszerre. Nem tudtam megállni a mosolygást. Túl jó kedvem volt ahhoz, hogy ne tegyem. Lehet, hogy egy kissé megrészegített az egész. Niall megérintette a kezemet, ezzel kizökkentve a bambulásomból. Belenéztem a szemeibe, és elfogott az a rettentő furcsa, de kellemes érzés... sírni kezdtem. Először nem értettem, hogy miért sírok, Ő is megrémült mindettől, de amikor egy gyors "kecses" mozdulattal megöleltem, és kiengedtem magamból mindent -zokogni kezdtem-, már jobban éreztem magam.

- Nagyon szeretlek! -suttogtam.

***

- ...szóval újból együtt a csapat -fejeztem be végül a mesélést Briannek. -Minden újra a régi. Ugye?

- Minden a régi. Majd mutatok valamit, de az még várhat -bólintott. Nem tudtam, hogy féljek-e vagy sem, de aztán egy parányi töprengés után rájöttem, hogy inkább élek a mának, felejtem a múltat és hagyom, hadd teljen az idő, hogy elérkezzen a jövő, vagyis, hogy minden menjen és teljen úgy, ahogy akar. 

Brian felállt a kanapéról, és elindult a konyha felé. Most az ő lakásán vagyunk. Délelőtt van, nagyjából 9-10 óra környékén. Niallék otthon vannak, Beth gondolom dolgozik, úgyszintén Patricia is. Szóval minden klappol. 

Furcsállom, hogy semmi kiakadás, vagy hasonló nincsen mostanában. Túl csendes minden. Lehet hogy régen volt kismillió probléma, és ez már tényleg a megnyugvás határa, nem tudom. Lényeg a lényeg, hogy a legkisebb probléma az őrült rajongótábor, amely minden áldott nap megtalál... a bolt előtt, ahol dolgozom, legalább 20 fős csapat gyűlik össze, és próbál meg berontani. Már annyiszor kértem Pattől elnézést, meg minden, hogy az már hatásosan fáj. Niall kirendelt a bolt elé nemrég, pár napja talán, egy kedves biztonságiőrt -187 cm magas, 38 év körüli, erős férfiról van szó. Onnan tudom, hogy erős, mert múltkor hazakísért... és poénkodtam azzal, hogy ráugrok a hátára, és a végén már úgy mentünk haza. Az vicces volt. Niall nem tudja, neki nem meséltem el. Jobb, ha nem tudja. Bírom Dereket. 

- Min filózol? -huppant le mellém a kanapéra Bri, és az ölébe vette a laptopját. A gépről jut eszembe, hogy filmet kéne nézni. A múltkori is elmaradt.

- Azon, hogy együtt kéne töltenem a napot a legjobb és leghülyébb sráccal a világon.

- Ó, oké -szomorodott el. Szegény! Milyen aranyos! Azt hiszi, hogy Niallről beszélek. Ez de édes már. Amikor felállt, megijedtem.

- Bri? Mit csinálsz?

- Együtt töltöm a napom a legjobb és leghülyébb csajjal a világon -villogtatta mosolyát. 

Azthiszem, hogy most én lettem csőbehúzva. Pedig már komolyan azt hittem, hogy Niallre érti, de aztán a számításaim kudarcot vallottak. Bár ne siessünk úgy előre. Nem csak én lehetek a "legjobb és leghülyébb csaj". Rengetegen vannak rajtam kívül.

- Meg kéne nézni egy filmet, nem? Mo? -biccentett Brian az ajtóban.

- Én is pontosan ugyanerre gondoltam! -vágtam rá mérő meglepődöttséggel. -Irány a... a... hova megyünk?

- Egy olyan helyre, ahol sötét van, sok vetítőterem, millió ember, popcorn...

- Jó, de melyikbe?

- Hogy-hogy melyikbe? Mi van? -röhögött.

- Nem tudom -követtem példáját, sőt. Túlzásba estem, és a végén már muszáj volt leülni.

- Szóval?

Brianre felnéztem, a kezét nyújtotta, közben felvont szemöldökkel, mosolygós arccal nézett vissza rám. Ha most kérdeznétek, hogy mit érzek Brian iránt, tuti azt válaszolnám, hogy a legeslegjobb barátom a világon. És csak ő utána jön Beth, de ezt titokban tartani!
Megragadtam a kezét, segített felhúzni, majd már az ajtót nyitotta és a liftet használtuk, hogy hamarabb leérjünk. (Igen, még mindig tartok ezektől a mozgó szerkezetektől, de valamelyest megnyugszom, ha Brian van a közelemben, mert ő tuszkolt bele először ebbe a liftbe azóta, amióta tart ez a fóbia... és ugye már mondtam azt a horror történetet, amikor jöttem lefelé a lépcsőn, mivel elvitték a liftet, és mire leértem, minden csupa vér volt... a lift lezuhant, a fiatal lány, aki akkor volt benne, kitörte a nyakát. Még mindig összeszorul a gyomrom).
***
- De mi nem volt jó benne? -húzta az agyamat Brian.
A mozi után leültünk a főtéren a szökőkút peremére. Oldalra néztem, és az úton járó-kelőkre koncentráltam. Nagyjából úgy éreztem, hogy rengeteg időt vettek el az életemből. Amikor a film másfél órás volt, én azt három órának éreztem. Úgy volt, hogy egy jó filmet nézünk meg, ami tutira tetszeni fog nekem is. Hát, ez nem nyert.
- Mo! -szólt rám, hogy most már mondjam el, hogy mi miért nem tetszett.
- Nem tetszett, hogy ennyire üvöltöttek a filmben.
- Épp ez a lényege a mozinak! Úgy jó filmet nézni, hogy a dobhártyád kiszakad! -emelte fel a hangját. Jót mosolyogtam rajta, amikor elképzeltem, hogy a füléből -akárcsak a mozdony pöfögőjéből- gőz süvít. Megköszörülte a torkát, és nyugodtabban kérdezte: -Na, és mi nem tetszett még?
- A zene.
- Jó, azt hiszem, hogy ezt a témát inkább hanyagolnunk kéne... te gyűlölöd a filmeket!
- Nem gyűlölöm, csak ez most valahogy nem nyerte el a tetszésemet. Ennyi -mosolyogtam.
Brian aranyosan megsimította a karomat, majd egy puszit nyomott az arcomra. Nem tudtam mire vélni, hogy ezzel ajándékozott. Ezért csak mosolyogtam tovább és vállal enyhén meglöktem. Még jó, hogy nem folytatta, mert akkor itt biztosan háború lett volna. Mint anno, amikor egyik osztálytársammal radír-világháborút játszottunk fizika órán. Poén volt. Hatodik óra, napsütés, meleg, tavasz, és még csak 15 perc volt vissza, amikor abbahagytuk. Mert a tanár többé nem fordult vissza a táblához. Sajnos hallhatta, hogy röhögünk, de csak mi ketten és sunyin lehajtjuk a fejünket, próbálva elkerülni a szemkontaktust, hogy belássa, tényleg mi voltunk a tettesek. Már csak a takarítókat sajnálom. Millió radírdarabot összekaparni nem kis munka.
***

- Milyen volt a napod, Mo? -karolta át a vállamat Niall, amikor találkoztunk. Egy puszit nyomott a homlokomra, én pedig egy szájra puszit adtam vissza neki. Mosolygott, majd beinvitált a házba. Csendes volt, de nem annyira, hogy ne halljam Louis hangját.

- Briannel voltunk moziban, délután azon veszekedett velem, hogy miért nem tetszett a film.

- A kisbolt? Hogy bírjátok?

- Derek jó testőr/biztonságiőr. Aki akar bejön, aki akar, az pedig kint marad. Annyira nem nehéz... csak már gondolkoztam azon, hogy ki kéne szálnom ebbőlaz eegészből, hogy ne zavarjam meg annyira Pat magánéletét.

- Értem -bólintott és elhúzta a száját. 

- Nem a te hibád. A te hibád az az, hogy mindig ezt csinálod. Megoldom én az ügyemet, te is megoldod a sajátodét.

Bementem a nappaliba. Harry ott ült, nézett valamit a Tv-ben, és gondoltam nagyon érdekli, ezért csak oda köszöntem. A konyhába benéztem ( két oldalról lehet bemenni, egyik a nappaliból vezet, a másik pedig az előszobából), Zayn ügyeskedett, vagy ügyetlenkedett valamit. Niall bement hozzá és elkezdtek valamin beszélgetni. Kimentem a teraszra, ahol Louis és Liam voltak. Nagyon nagy döntéstakarnak hozni valamiben. Nem akartam ott maradni, de már késő volt a visszaforduláshoz. 

- Mo! Mondd már meg ennek a nyomingernek, hogy nekem van igazam! -mutatott Louis Liam irányába, aki jót röhögött rajta. A hangja már idegesnek hallatott, de mégsem tudtam döntést hozni arról, amit nem is tudok.

- Magyarázd már meg, hogy az én ötletem miért nem jó, légyszi.

- Milyen unalmas gyökér, aki modernt akar retro helyett?

- A retro tényleg jó ötlet... - szólaltam meg végül én is. Csak nem tudom, hogy miért.

- Na látod! -kiáltott fel Louis győzedelmesen.

- Egy új nappali miért legyen retro? -nézett felém Liam. 

Szerintem igen jó ötlet, ha a nappali retro szerű lesz. Régi plakátok, retro festés és bútorok. Minden színesebb, mint most.

- Most akkor is Lou mellett állok. Éljen a retro -mosolyogtam, végszóra pedig Louis egy "csatakiáltáshoz" hasonló stílusban horkant fel.

II.) Part 18./"Olyan, mint te..."

A telefonom megcsörrent a nappali közepén álló üveg dohányzóasztalon. Épp a konyhában pároltam zöldséget, és főztem rizst vacsorának. A köténykémbe töröltem a kezem, mielőtt a készüléken elhúztam volna a zöld csíkot. A kijelzőn Beth neve villogott és a borongós képe sötétedett el egy kicsit.

- Hallgatlak -amióta kibékültünk (legalábbis minden újra a régi) így köszöntöm őt mindig. Eddig nem zavarta, azt hiszem, ezek után sem fogja.

- Menjünk le a tóhoz.

- A tóhoz? -kérdeztem vissza. Reméltem, hogy nem hallom jól.

- A tóhoz. A srácoknak interjúra kell menniük este hatra, én meg nem akarok itt unatkozni.

- Miért nem jössz akkor inkább át hozzám? -próbáltam kerülni a tavas témát.

- Unalmas. Menjünk le a tóhoz. Az tök muris. Csatlakoznak majd ők is nyolc-fél kilenc körül. Naa, jó muri lesz!

- De én ma mást terveztem -biggyesztettem le a számat a laptopomra nézve, majd a konyhából kiáradó gőzre nézve. Végül elgondolkodtam azon, hogy nagyon semmi nem veszne kárba. Gyorsan bepuszilom a kaját, aztán csókolom. -Ahhj. Jól van. Gyere addig át, innen induljunk. Csináltam magamnak párolt zöldséget, előbb megenném.

- Na ne mond, hogy vega lettél.

- Na ne mond, hogy ezt annak mondod, aki rendesen húsimádó, Beth -nevettem fel.

- Igaz -kuncogott -, akkor 20 perc nagyjából és ott vagyok.
Bólintva raktam le a telefont. A faliórára pillantva megnéztem az időt (mindjárt hat óra). Letapsoltam a kezemről a nedvességet, majd beletöröltem a tenyeremet a köténykébe. Sóhajtva mentem vissza a konyhába. A párolt zöldségeket megvizsgáltam. Még 5 perc, és kész lesznek. A rizst lehúztam a tűzhelyről. A csapba öntöttem a forró vizet, a rizses zacskót kivettem, és egy tányérra raktam, amíg elővettem a szűrőt és a legkisebb nagy tálamat, amit találtam. A fehér szűrőbe beleöntöttem a zacskó tartalmát. Fájdalmasan szisszentem fel, amikor a meleg gőz érte a kezemet. A bejárati ajtóra néztem. Besaccoltam 15 percet, mire Beth kopogni, vagy csengetni fog. Az előbbi a jellemző. Mint mindenkinél, aki az ajtóm közelében járt.
Miután megvacsoráztam (mondanom sem kell, hogy semmire nem volt elég a párolt zöldség rizzsel... ez nem nekem való) újból az órára néztem. A fiúk már bőséggel elkezdték az interjút, Beth pedig nagyjából 5-6 perc múlva az ajtómra tapad. Szóval ideje készülődni. Átöltöztem kényelmes farmergatyába, egy zöld, rózsaszín mintával ellátott pólóba és a kedvenc, bő barna pulcsimba. Szeretem ezt a pulcsit. Olyan, mintha még egyszer, vagy még kétszer beleférnék. Sokkal kényelmesebb, mint azok a pulóverek, amik szó szerint az emberre tapadnak. Az olyan... hogy is mondjam. Szóval, hogy meglátszik mindennek a vonala. Lehet, hogy a fiúk/férfiak ezt a fajta öltözködési stílust kedvelik inkább, nem a bő holmikat. Teszek magasról rájuk, én ezt szeretem!
- Mo! Igyekezz már! -kopogtatott hevesen az ajtómon Beth.
- Nyitva van -nevettem.
- Nem megyek be, tudom, hogy bent tartasz majd és nem jössz ki!
Te ismersz engem?, gondoltam. Nevetve raktam el a táskámba a szájfényemet (tudom, hogy este, a sír sötétben úgysem látszik semmi, de szájfény nélkül valamiért nem tudok elmenni otthonról, mostanában), majd mikor már a fél cipőm felhúzásánál tartottam, kinyílt az ajtó.
- Beth, mondtam már, hogy fél pillanat és kész vagyok.
- Tudom... -bizonytalan volt a hangja. Eddig fel sem tűnt. -De nem én voltam -köhintett, mire megfordultam.
A meglepődöttségtől meg sem bírtam szólalni. Amint megláttam, rögtön elkábított az az érzés... ahogy a szemeibe néztem... ahogy, a már rég nem borotvált (szóval borostás) arcára néztem. Mámorító volt. Sokkal szexibben nézett ki, mint borosta nélkül. Ő csak mosolygott, gondolom csak kínjában. Én meg ott álltam előtte, olyan ügye fogyott képpel, mint még soha, és próbáltam magamból kipréselni valamit, amit csak lehetett... Bethre néztem, aki szint úgy lefagyott a döbbenettől. Aztán vissza néztem Rá. És elmosolyodtam.
- Brian? -szólítottam.
- Szia, Mo -szóval nem tett be semmi, amit látok, az valós.
A vigyor még jobban szétterült az arcomon, és muszáj volt valamit cselekednem. Örömömben nem akartam ugrálni, mert akkor egy elme háborodott embert látott volna meg bennem. Csak úgy állni előtte, mikor tudom, hogy ő is akar valamit tenni, csak nem tudja, hogy hogyan és miképp tegye... szóval cselekedni kell! Így hát megöleltem.
- Örülök, hogy itt vagy -motyogtam a vállába.
- Én is örülök, hogy itt vagyok -mosolygott rám. -Mi a helyzet? Hova készültök?
- Lemegyünk a tóhoz, a srá... -coknak interjújuk van, fejezte volna be Beth, amikor rá néztem, hogy ne. -A sátrakat nem kell vinni.
Amolyan "ez most komoly?"/"ugye most viccelsz?" kategóriába sorolandó arcot vágtam. Brian megvonta a vállát, és újból rám nézett. Arcán láttam, hogy valamit nagyon akar mondani, de valamiért mégsem szándékozik kibökni. Beth bejött a lakásba, bement a konyhába, hallottam, hogy csörömpöl a poharakkal (mindig válogat, sosem jó neki az, hogy ha találomra megfog egy poharat... keresi a barna-sárga mintás poharat, amit ő olyan "elegánsnak" mond), megengedi a csapot, és ennyi.
- Hogy vagy? -törte meg a kis idő után nagyon kínossá váló csendet.
- Öhm... jól. Azt hiszem. Te? -próbáltam kedves lenni, hátha.
- Egész jól.
- Katie?
- Ő is meg van -bólintott. -Szóval... Niallel újra együtt vagy?
- Megváltozott.
- Hiszek neked. Ezért jöttem... -kutatott a zsebében, majd mikor megtalálta, amit akart, elővette, és megmutatta. -Ő mondta, hogy ha úgy akarom, adjam át neked.
- Mi? Miért? Mi ez?
A kezembe nyomta a kis dobozt. Brian úgy nézett rám, mintha nem akarná, hogy így történjenek a dolgok. De ő jó ember... és teszi, amit tenni kell. Tudja, hogy így a helyes. Tiszteletben tartja a jogokat... betartja az ígéreteket... és mindig ott van melletted, ha kell.
- Örülök, hogy itt vagy.
- Mintha ezt már mondtad volna... -húzta el a száját visszagondolva. Tényleg mondtam már, ezért felnevettem.
Kinyitottam a dobozt... benne egy gyűrű. Egy meseszép gyűrű. A megdöbbentségtől nem kaptam levegőt. Úgy lesokkolt az, amit láttam... egy gyűrű. Egyszer már megkérte a kezem, igent mondtam, vissza adtam neki a gyűrűt, amikor kiakadtam rá... de ez nem ugyan az. Ez sokkal szebb. 6 kő helyezkedik el egy virág alakban. 10 kisebb kő helyezkedik el szív formában.
- Amikor átadta, mondta, hogy olyan, mint te...
- Ennyire megbízol benne? -már folyt a könnyem.
- Annyira, amennyire én itt állok. Eleinte nem tudtam elfogadni, mert nem fogtam fel, hogy mit él át... hogy te mit élsz át. Akkor még magamnak akartalak, de tudom, hogy mások is vannak. Te a legjobb barátom voltál, a leges legjobb. Lány barátom. Voltál. Mo, én szerettelek, most is szeretlek, és szeretni foglak.
Megöleltem. Magamhoz szorítottam, és annyiszor mondtam neki, hogy köszönöm, és sajnálom, hogy az már fájt. Elképesztő, hogy miken megyünk keresztül. Akár egy film. Az lehetne. Talán könyvet kéne írnom az életemről?

II.) Part 17./Szeretnék

- Szia, hogy viseled?

Niall szobájába benyitottam. A srác ott feküdt az ágyában, és a táblagépével szórakozott. Amikor rám nézett, félre rakta a készüléket, és mosolyogva bámult tovább.

- Még egy nap. Ki lehet bírni.

- Az azért nem úgy van... -vágtam közbe és leültem az ágyra. -Még a dokit is fel kell hívni. Nem biztos, hogy ügyes voltam -simogattam meg a plédet.
- Jó, és a doki mikor jön? -vonta fel a szemöldökét sóhajtva.
- Holnap... Louis azt mondta, hogy már felhívta és dél körül jön.
Biccentett. Kezével felém nyúlt, végig simított a karomon és megállt a kézfejemnél. Rajt hagyta a tenyerét. Azon időztem el addig, amíg össze nem kulcsolta az ujjainkat. Remegve feszítettem ujjaimat az övéire, majd félénken néztem rá. Niall, döbbent arckifejezéssel nézett rám egy pillanatra, majd halványan elmosolyodott és az ágyra húzott maga mellé. Befeküdtem mellé. Jobb karjával átkarolt a vállamnál, a bicepszére fektettem a fejem és a másik kezére raktam a kezem. A jobb keze az én balommal még mindig össze volt kulcsolva. Nem engedtük el egymást. Gyönyörű pillanat volt ez. Úgy érzem, hogy újra szerelmes vagyok. De eddig is az voltam, csak azt hittem, hogy Brianbe. Pedig nem. Brian a legjobb barátaim közé tartozott. Sajnos muszáj múltidőben beszélnem. Ő csupán hiányzik, mert nem tudok még kivel hülyülni. De lehet, hogy ez így is van rendjén, mert amikor Brian képbe jött, eltávolodott tőlem mindenki. Lehet, hogy az egy rossz időszakom volt. Fogalmam sincs. De attól még jó volt vele is ellenni.
Kezemet lecsúsztattam az övéről, és már a hasát simogattam. A pólóján keresztül éreztem a kockáit. 4 kidolgozott és 2 folyamatban. Szép. Megpusziltam a bicepszét. Niall egyenesen a szemembe nézett. Mindenem remegett, amikor visszanéztem rá. Feje közeledett, ebből az következik (gondolom nem nehéz kitalálni), hogy megcsókolt. Jobboldalára dőlt. Amikor a hátamra feküdtem, felém magasodott és úgy csókolt tovább. Két karja a vállaim mellett zártak, és nem hagytak utat a  menekvésre. Két térde közé vette a combjaimat és össze szorította őket. Esélyem sem volt megszökni.
- Tudod -szakadt el tőlem egy pillanatra -, régóta várok erre a pillanatra...
- Akkor tedd meg -suttogtam.
- Semmi nem állíthat meg -jelentette ki.

Azzal Niall olyanná változott, amilyennek még sosem láttam. Bevadult, érző és szerelmet adó emberré alakult. Bevallom, tetszett, hogy ilyennek is tapasztalhattam. 

***

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el... úristen, még mindig bizsergek. Na mindegy. Szóval nagyjából úgy 15-20 percre tippelek, de az időérzékemet úgy ahogy van, elvesztettem. Annyira megdöbbentő volt számomra az, amit Niall adott nekem, hogy az leírhatatlan. A csókjával némított el engem, és magát. Az ágyának a háttámláján tartva magát dolgozott. Furán hangzik, tudom, de szebben nem tudok fogalmazni. 

Mellette fekszek az ágyban, a világ legcsodálatosabb dolga után. Mind a ketten kifáradva, zihálva és bizsergéssel tele, az ágyában fekszünk. Pucéran. És ő most látott engem először ruha nélkül. És én is most láttam őt először ruha nélkül. Hű.

- Eszek egy szendvicset -jelentette ki a maga stílusában. Lerántotta magáról a takarót, ülve felhúzta a bokszerét, belebújt a nadrágjába és felvette a pólóját. Amikor felállt... vagyis hát próbált felállni, halkan "ordítva" visszaült az ágyra. Tudom, nem szép dolog, de kinevettem ezért.

- Intézkedem. Nyugi.

Felvettem a melltartómat, rá a pólómat, alulról felhúztam a fehérneműm, a nadrágomat és a zoknimat. Vissza dőltem az ágyra, és adtam egy puszit a Szőkének. Az ajtóból még vissza néztem rá és elmosolyodtam, mert a táblagépével szórakozott. Magam mögött becsuktam az ajtót és mezítláb csoszogtam(?) be a konyhába. A nappalin áthaladva összefutott a tekintetem Liamével és Zaynével.

- Szia -emelte fel Zayn a kezét. Az arcán látszott, hogy egy elégedett vigyort próbál visszafojtani.

- Akarsz valamit mondani? -vontam fel a szemöldököm. Válaszul nemlegesen megrázta a fejét, és Liamre nézett. Én is ránéztem. Liamet nem érdekelte annyira a "Az akció a hálószobában" című történet, mint Zaynt. - Legalább valaki felnőttként viselkedik.

- Igen, én is szeretlek -kiáltott utánam Zayn, amikor én már félúton voltam a konyhának.
***
A szendvicsekkel megrakott tálcával és 2 pohár narancslével nehezen tudtam közlekedni a konyha és Niall szobaajtaja között, sőt, már úgy voltam vele, hogy bemenni sem tudok rajta. Mire jó a könyék; támasztani magad egy rettentően unalmas órán, hogy a fejedet foghasd egy könyv felett, mintha olvasnál, miközben a tanár a szokásos izgalmas és százszor megismételt monológját hallgatod, amit azért mond el ennyiszer, mert vannak körülötted olyan retardáltak, mint például egy maga vallott "drogos" és bagós "alkoholista" osztálytárs az általánosban, és pont melletted ül, de persze van egy másik gyerek is, aki a maga hülyeségét adja, vissza pofázik a tanárnak, és mindenki őt figyeli, mert milyen "vicces", amikor egy fikarcnyi esélye sincs az életre... röviden van a cigány és a feltűnési viszketegséggel rendelkezők csoportjába tartozó félnótás, aki azt se tudja, hogy mi merre hány méter. Kicsit sem vagyok rasszista, de azt nem tagadom, hogy feltűnően kerülöm az ilyesfajta személyeket. Undorító. Szóval a könyék... még arra is jó, hogy netán, ha a telepakolt kezeiddel nem tudnád megszorítani a kilincset, és belökni az ajtót, akkor a könyököddel lenyomod a kilincset, és lábbal lököd be az ajtót. Igaz, háromszor olyan sok időbe telik, mint egy rendes ajtónyitás, de annyival biztonságosabb is. Ezalatt az idő alatt imádkozik a kaja és a pia, hogy ne fogyaszd el őket.
***
- Istennő vagy -lökte fel magát ülésbe Niall. Már felkészült arra, hogy beleharapjon a szendvicsbe, amikor én egy gyors mozdulattal kivettem a kezéből, és visszaraktam a tálcára.
- Előbb beszélnünk kell.
- Miért? Miről? Mit csináltam? Nem csináltam semmit! Nem akarhatsz te velem beszélni. Mindig, csak beszélni akarsz! -vádolt meg jogtalanul. -Esküszöm, nem csaltalak meg, amíg te a konyhában voltál!
- Lazíts -nyugtattam meg. Lehet, hogy ezzel csak még jobban felzaklattam, ezért felnevettem. -Még mindig ott van bennem az, hogy...
- Nem -vágott a szavamba. Megszeppenve álltam meg a mondanivalómban. Az arcára volt írva, hogy tudja, mire gondolok, és hogy mit akarok most neki mondani. A szemében lehet látni, hogy őszintén érdekli, hogy mit gondolok, ezért mondott nemet. A hangján véltem felfedezni, hogy rettentően aggasztja az, hogy még nem tudtam vele teljesen megbékélni. És sajnos, azt is tudja, hogy ez az érzés szinte nem is fog elveszni, egy maradandó része biztosan megmarad, és ha együtt maradunk, akkor ezzel az érzéssel kell majd élnünk.
- Szeretnék megbízni benned. Csak -töprengtem el egy kicsit - nem tudom, hogyan.
- Megpróbáltalak védeni magamtól, nem akartam a magam elvárásai alá kényszeríteni téged. Óvtalak a rossz emberektől, és ez így is marad. Csak most Hardcore verzióban megy tovább minden. A sajtó, a kamerák, rengeteg ember, annál is több vérre menő rajongótábor. Ezekkel kell együtt élned. Ez nem pusztán egy sima, átlagos kapcsolat... és nem filmekben szerepelünk. Ez a valóság. És a valóság azt diktálja, ami éppen folyik, vitában van. A kinti rengetegtől féltelek. De most úgy érzem, erőmmel védelek majd mindenki ellen. Ha megutálnak, ha nem, de te sokat jelentesz nekem.
Amit mondott, azon rendesen meghatódtam. Számtalanszor hallottam már tőle az ehhez hasonló szavakat, de ebben a momentumban úgy éreztem, hogy el kell engednem magam. Szabadjára kell engednem az érzéseimet. Ezért borultam Niall ölébe, és zokogtam ki azt, hogy mennyire szeretem. 

II.) Part 16./Seb

A pírt az arcomon megérintettem. A csípő érzéssel együtt valami nyálkásat is éreztem. Undorítónak tűnt. Első érintésre. Másodszorra pedig mint a sűrített víz. Amint elvettem az ujjaimat a számtól, rögtön szemet szúrt a piros, nyálkás vérem. Elkeseredettségemben már majdnem elájultam. A szememet már lassan lecsuktam, mert nem bírtam ép ésszel felfogni, hogy mi történt. Amikor a nevemet hallottam, és lépteket hallottam, felébredtem. A pupillám a tizedrészére zsugorodott, a lélegzet vételem és a szívverésem felgyorsult. Niall lehajolt hozzám, megfogta a kezemet. Nem húztam el. Féltem. Nagyon is féltem. Ahogy végignéztem a társaságon, láttam mindenki szemében a bánatot, a felindulást és az aggódást, hogy most mi lesz.

- Hozok egy pohár vizet és egy konyharuhát -a véres ujjaimon húzta végig hüvelykujját, és harapott bele alsó ajkába. A haját összekócolta, amikor felállt.

Kijelentése valamennyire megnyugtatott. Bethet kerestem a szemeimmel. Ott állt Harry mögött. Döbbenten nézte a valaha volt legjobb barátnőjét, aztán mikor észre vette, hogy őt bámulom, kibújt Harry háta mögül, és az oly régóta nem hallott hangján megszólalt.

- Jaj, Mo! Jól vagy? -ült le mellém törökülésbe és átölelt. Sajnos nem voltam abban a lelki állapotban, hogy viszonozzam neki, de azért jól esett. Aprót bólintottam. -Úgy sajnálom, hogy ez történt.

A kijelentésre összetört a konyhában egy pohár, mire Harry odakapta a fejét. Kitágult szemekkel csapta meg Zayn karját, mire Liam is felfigyelt. Louis is a látvány részese volt, de úgy gondolta, inkább rájuk hagyja és odajött hozzánk. Kedvesen megkérdezte, hogy jól vagyok-e, próbálta terelni a témát. Sikerült is neki az egészről elvonni a figyelmemet, de nyugtalanított, hogy nem tudtam, mi van a szomszédban. Próbáltam felállni. Térdre sikerült, de onnantól nyöszörögve támasztottam magam. Lendületet véve sikerült kiegyenesednem, mire kiestem egy időre az egyensúlyomból, de Lou megtartott. Megköszöntem neki, és elindultam mezítláb a konyhába. Louis egy gyors mozdulattal megragadta a csuklómat és visszatartott.

- Hadd nézzem meg -sóhajtottam, és a konyha felé néztem, úgy folyattam -, hogy mi történt. -Nem engedett a szorításon, ezzel egyetemben nemlegesen megrázta a fejét. -Kérlek. Eressz!

Lehunyta a szemét. Pár pillanatot várt, majd elengedett. Utolsó pillantást vetettem az ülő Bethre. Amikor elindultam, Louis bánatosan a lányra nézett, aki a földet pásztázta és párszor a körmét piszkálta.

Amint benéztem a konyhába... először az összetört üveget kerestem, amit meg is találtam... aztán felnéztem. Niall a konyhapulton ült, lehajtott fejjel. Harry a jobbján, Zayn pedig a balján "védte", Liam pedig a lapátot kereste és a kis söprűt. A szilánkoktól jól messze megálltam, és ahogy tudtam, kihúztam magam. Bátran megálltam és megszólaltam. Mintha... misem történt volna.

- Azért, mert mindent elcseszel, nem kell összetörnöd a poharat -mosolyogtam kedvesen. Nem akartam haragot. A kezemet a hátam mögött összekulcsoltam. Éreztem, ahogy a szám szélén, az államon és az arcomon megalvad a vér, de annyira nem zavart. Niall felnézett. -Tudod -nézett rám egy pillanatra Harry, de még mindig Niallre koncentráltam -, elgondolkodtam egy, s máson. Az, hogy megütöttél... nem kellett volna. De az, amiket előtte mondtál. Hogy szeretsz... és én megint képbe hoztam Briant, aki nincs itt, és semmi köze a kettőnk ügyéhez, ugyan is nem tudok vele párkapcsolatot létesíteni. Sőt, mi több. Újból barátok sem lehetünk -jelentettem ki igazságmondóan. Liam egy pillanatra megállt előttem, a szemébe nézett, ő is az én szemeimet vizsgálta, és elmosolyodott. Biccentettem és újból figyeltem a mozdulatlan szőkeséget. -Ahogy te kitartóan maradtál mellettem, és nem hagytál semmi rosszat, segítettél nekem, őszintén beszélhettem veled. Talán őszintébben, mint Bethtel soha. Mert megtudtam bízni benned. Meg tudok bízni benned. De tudod nagyon jól, hogy nehéz mindazért megbocsátanom, amiért annyiszor a vajas felemre ejtettél.

- Tudom, és sajnálom -rekedt hangon morgott.

- Niall. Én szeretlek téged. Csak sosem akartam őszintén hinni benne, mert mindig elkeserített pár dolog.

A kék szemeivel felnézett. Őszintén kíváncsi volt arra, hogy nem-e ugratom. Felvont szemöldökkel nézett, én pedig csak mosolyogtam. Az ő képén is szétterült a mosoly, amikor elrugaszkodott a konyhapulttól, és Zayn közbe szólt.

- Ne, ne! Szilánk, haver.

- Szarok rá.
Önfeledten vigyorgott, még akkor is, amikor a szilánkokon átgyalogolt és azok belevájódtak a talpába. Kicsit leguggolt, a combomnál átölelt, és felemelt. Nevetve (gondolom a fájdalom is benne volt a nevetésében) forgott velem együtt a konyhában. Én csak mosolyogtam és tartottam magam. Niall vállára tettem a kezem, hogy valami támaszt kapjak. Lejjebb csúsztatott, fejünk nagyjából egy vonalban volt és az történt, ami már jó rég óta nem történt. Egymás szemébe néztünk, őszintén, nem zavartatva magunkat. Az idő olyan lassú volt. Minden lassan ment, lelassult Zayn és Harry is. Abban a pillanatban csak mi voltunk. Lassan közeledett ajkunk a másikéhoz és lassan nyomódott a másikéra. Hosszas volt a csók. Mind ez, másik szemszögből sokkal gyorsabbnak tűnhetett. Nagyjából, mint egy normális csók. De ez most nem nagyon érdekelt.
- Jó, elég lesz drága galamb pár -szólt ránk Louis. Ekkor eszembe jutott a Kevinnek nevezett galamb, amit akkor szorongatott folyton, amikor először találkoztunk. -Bazdmeg. Mi ez a vértócsa alattatok? Mo, menstruálsz?
- Nem, dehogy -hebegtem zavartan.
- A barom átgázold a szilánk tengeren -köhintett Harry. Miközben elhaladt mellettünk, megpaskolta Niall vállát és kiment. Gondolom Bethhez. Hallottam, ahogy suttogja, mi történt, és, hogy Beth is örült, mert valami sipákoló hangot hallottam. Ez vicces volt.
- Utat, doki érkezik! -jött be Liam a konyhába mindenkit félrelökött. -Ülj le, lábakat az asztalra! Sebészkedünk.
- Figyu, Liam... szerintem te semmit nem értesz a sebészethez. Majd én megoldom. A kisállatok közt már "gyógyítottam" meg párat, amikor szálka állt a mancsocskájukba...
Liam bólintott, csalódottan, hogy most nem ő lehet a hős, rakta le az asztalra a "Sebész" cuccot. Niall leült, lábát felrakta az asztalra. Előkészítettem a csipeszt, egy fertőtlenítő kendőt, kértem egy konyharuhát, amivel utólag meg tudom törölni a lábát, egy tálat, amire a kiszedett üveget teszem és egy pohár vizet biztonság esetére. Eléggé undorodom az ilyen harci feladatoktól, de most bizonyítani akartam magamnak vele.
Egyesével fogtam meg a szilánkokat. Azt hittem, hogy lesz vagy száz, de ez inkább csak a tized része volt. A legkisebbel kezdtem, és folytattam a legnagyobb darabokig. Niall fájdalmasan felszisszent és szenvedett ott helyben. Liam, hogy csináljon valamit, felseperte a szilánkokat, és feltörölte a vértócsát, aminek a nyoma látszódni fog még egy ideig.
Az utolsó szilánknál tartottam, és amikor azt is kihúztam, egy fertőtlenítős kendővel végigtöröltem a talpát, amire már ordított. Szó szerint. Ezután lekentem a sebeket, és bekötöttem a lábfejét. 2-3 napig nem nagyon járhat, szóval hivatalosan is fekvő betegnek minősül.
- Jó, most Zayn, fogd meg Niallt a válla alatt. Louis, te pedig a lábánál és vigyétek be a szobájába.
- Most komolyan 2 napig nem mehetek sehova?
- Ez van. Kell engem szeretni -viccelődtem. Elmosolyodott, és adtam egy puszit az arcára. Vissza akarta adni, de a két srác megszívatta és gyorsan besiettek vele a szobájába. Igaz, útközben direkt leejtették egyszer... kétszer. Háromszor, de sikerült ágyba kerülnie.
- Szia -szólalt meg mögülem egy halk hang. Hátra fordultam és Bethtel találtam szembe magam. Vissza köszöntem. -Hogy-hogy Őt választottad?
- Kap még egy esélyt. Ha ezt is elszúrja, akkor tényleg...
- Nem... -szakított félbe. -Akkor? Miért Briant választottad? Helyettem?
- Nem tudom. Nem találtalak, amikor igen, akkor Harryvel voltál.
- Igaz. Annyira sajnálom, Mo!
- Semmi baj. Lényeg, hogy már itt vagy -mosolyogtam.

II.) Part 15./*Replay*

Niall a lábamat átkarolva térdelt a járdán, zokogott, remegett a válla, remegett az egész teste. Én pedig nem tudtam, hogy mit tegyek. Most nem akartam faképnél hagyni, mert a legbelül bujkáló "Szeretlek, Niall Horan!" énem kikukucskált a rejtekhelyéről. És vissza is húzódott, amikor a rengeteg gondolat gátolta, hogy előbújjon az érzés. Nem mertem semmit lépni. Bíztam abban, hogy lassan vége lesz az egésznek, legalább lenyugszik, haza viszem, vagy ő visz haza engem, elmegyünk aludni és reggel majd felkelünk úgy, hogy nem tudjuk, mi van a másikkal. Győzött a félő, bujkáló kis énem. Erőt vett magán... erőt vettem magamon, és lehajoltam. Épp annyira, hogy megpusziljam Niall feje búbját, amit bár tele zselézett, és 2 napik mosni fogom a számat... de úgy éreztem, hogy megérte. Mert Niall felnézett, a könnyes szemeiben észre vettem a kis fiút, azt a félős, ártatlan tekintetet, ami akkor bukkan elő, amikor egy bevásárló központban veszti el az anyukáját valaki, aki még gyerek. Mosolyogva megsimítottam a fejét. Niall még szorosabban ölelte a lábaimat, és még jobban zokogni kezdett. És még jobban úgy éreztem, hogy én is mindjárt sírva fakadok, mert ez így nem állapot. Tudom. Unalmas a szöveg, de még mindig szeretem Niallt. Tudom, most nagyon szánalmas vagyok, hogy nagyjából 10 perccel ezelőttig szidalmaztam, napokon, heteken át lebecsültem. És mindig eszembe jut, hogy ő is emberből van, mint sokan mások ezen a "csodálatos" világon, ami egyáltalán nem csodálatos, hanem pusztul. Az emberiség pusztítja a világot. Ahelyett, hogy védenék. De nem akarok eltérni a tárgytól. Ott tartottam, hogy... ja igen. Szóval, akármennyiszer is szidtam, azt azért tettem, mert rettenetesen fájt a nélküle eltöltött, elszenvedett idő. És igen. Tudom. Megint szánalmas vagyok, mert Brian is ott volt/van, talán még mindig. Vele is úgy voltam, hogy szeretem, sosem akarom elveszíteni. Erre tessék, elvesztettem. Lehet, hogy csak barátoknak kellett volna maradnunk. Én nem tudom elviselni, hogy más lányok hívogatják, és ő sem tudja elviselni, hogy a többszörös ex pasim legyeskedik körülöttem. Ó... épp ez az. Basszus. Niall jól mondta. Tényleg vak vagyok. Mert Brian többször is megvédett magamtól, a fájdalmaktól, a keserűségtől. Basszus. Istenem. Briant tarthatnám én hősömnek, de ehelyett vele is úgy bántam, mint egy boszorkány. Mindenki ki akart menteni a gödörből, amibe magamtól ugortam bele, mert arra gondoltam, hogy nincs senkim, mindenki utál... amikor valójában én távolodtam el mindenkitől. Jobban bele gondolva a helyzetbe, Pat rengetegszer sürgött-forgott körülöttem, de nem vettem észre, mert éppenséggel a lelki állapotom a béka segge alá becsülődött. Beth pedig nem szakított Harryvel, mert ők a "cuki" páros. Nem őket kell hibáztatnom azért, amit én elszenvedtem. Beth is rengetegszer hívott a srácokhoz, tényleg. Rengetegszer. Csak én akkor nem voltam túl jó barátságban Niallel. Briantől pedig biztos, hogy magamtól távolodtam el. Mert ha nem én lettem volna a ludas, akkor még mindig itt lenne mellettem, és védelmezne még a portól is, hogy rám ne szálljon. De nekem fontosabb volt egy idióta kép, amin éppenséggel nem Niall volt, és éppenséggel nem Niall fejét célozták meg egy Revolverrel. Hogy én mekkora idióta vagyok.

- Szeretlek.

Niall felkapta a fejét, láthatólag örült a kijelentésemnek. Nem sokáig.

- De nem akarlak megbántani -figyelmeztettem előre. Késő volt. -Briant mondhatom hősömnek. Mindig mellettem állt, felhúzott, amikor a padlón voltam. Kihúzott a gödörből, amibe képes voltam még én magam, a szabad akaratomtól függetlenül beleugornom, és sikeresen összeszedte a szilánkjaimat, összeragasztgatott és egyben tartott, ameddig csak ereje volt.

- Ez szép gondolat.

Biccentettem.

- Nem akarok fájdalmat neked, eskü, hogy nem. De most per pillanat rengeteg érzés cikázik a fejemben. Van egy "Team Niall" és egy "Team Brian" rivalgás belül. A szívem és az agyam fele-fele akar mindkettőtöket.

- Engem miért? -tette fel a kérdést.

- Évek óta szeretlek, mint barátot, mint ellenséget, mint pasit. Csak tudom, hogy újból pofára ejtesz, mint egy vajas kenyeret. Mert nem vagyok macska nő.

- Brian mennyivel jobb nálam?

- A szívem azt sugallja, hogy mindig megvéd, amikor szarban vagyok. Az agyam viszont azt, hogy soha nem tudná elviselni, ha veled beszélek. És mindenképp tartani fogjuk valamennyire a kapcsolatot, mert Beth és Harry az örök pár.

Biccentett. 

- Gyere, szálljunk be a kocsiba. Kezdek átfagyni -dörzsölgettem a karomat.

Nagy nehezen feltápászkodott, leporolta a nadrágja térdét.. Aprót köhintett, és megállt mellettem. Fürkészte az arcomat valami reakció gyanánt, hátha. De nem tettem semmit, csak halványan elmosolyodtam és elindultam a kocsi felé. Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót és beültem a vezetőülés mellé. Miközben becsatoltam az övet, Niall is megérkezett. Érzéketlenül tekerte jobbra-balra a kormánykereket, és talán egyszer nézett rám. Elindulás előtt.

- Nem viszel haza?

- Itt alszol, nem? -kérdezett vissza hanyagul.

- Hát legyen -biccentettem.

Kinyitotta előttem az ajtót, illedelmesen. Még ismeri ezt a jellemet, amikor azt hittem, hogy a történtek után megint én leszek a bűnbak.
Harry és Zayn a konyhában beszélgettek. Csak egy pillanatra kukkantottam be, és amikor rám néztek, elkerekedett szemekkel, némi jó kedvvel az arcukon, odaköszöntem nekik. Ők csak az üvegüket emelték és mosolyogva biccentettek, majd folytatták a beszélgetést. Niall ezalatt az idő alatt levetette a cipőjét, kibújt a pulcsijából, amit a fogasra akasztott és elhaladt mellettem. A nappaliban leült Liam mellé, a kanapéra, aki Louisval játszott a konzolon. Megtámasztottam magamat a falon, mint aki jól végezte dolgát, és néztem, hogy mit csinálnak. Niall a fejét fogta, könyökét a térdén pihentette és nézett a földre. Louis rosszkedvűen vizsgálta Niall arckifejezését, Liam pedig köhintett, megveregette a fiú vállát, ellökte magát a kanapétól és felém igyekezett.
- Mit csináltál vele? -rosszallóan méregetett. Feltűnően ideges volt, a piát éreztem a leheletében. Nem fogtam meg a karját, de tudtam, hogy lángba borult a teste az alkoholtól. Ide-oda nézegetett, majd később, a válaszomra várva megismételte a kérdést.
- Megmondtam neki, hogy szerelmes vagyok belé.
- Ez komoly? -kerekedett el a szeme.
- És szerelmes vagyok Brianbe is.
- Bakker, Mo! Nem veszed észre, hogy Niall mióta szeret téged? Nagyjából 3 éve te vagy neki a minden.
- Ja, csak azt a történetet kifelejted az egészből, hogy én is szeretem, és akárhányszor mondtam neki igent, ő mindig pofára ejtett. Nem akarok még egyszer ebbe a csapdába esni! Legutóbb megkérte a kezem, és mi lett belőle? Faképnél hagyott egy hülye utazás miatt LA-be. Milyen ember az ilyen? Aki a menyasszonyát hagyja hátra, mintsem megbeszélné vele a dolgokat?! Mond meg nekem, Liam! MILYEN EMBER AZ ILYEN?!?! -a végén már ordítottam. Ezzel az egésszel pedig mindenki figyelmét magamra vettem. A konyhából érdeklődően kijött a helyszínre Harry és Zayn "ez jó lesz" arckifejezéssel. A kanapén Louis is minket nézett, legfőképp engem. Niall pedig felállt, és rám nézett.
- Hogy milyen ember az ilyen? -szűrte a fogai között. Nagyot nyeltem, amikor megindult. -Hogy milyen ember az ilyen?! -ismételte meg hangosabban. -Hogy milyen ember az ilyen! Hányszor akarod hallani, hogy szeretlek? Hányszor akarod azt hallani, hogy sajnálom? Ha? Hányszor?
- És te hányszor fogsz még visszalökni a gödörbe? És hányszor fogtok szarni rám? És másvalaki hányszor fog kihúzni onnét, ahová ti belöktetek és hátrahagytatok?
- Ide figyelj, kicsi szívem -bökött a mellkasomra Niall. -Nem tudom, mit nem tudsz felfogni azzal az okos kis eszecskéddel -szúrt a homlokomra -, de azt igazán felfoghatnád, hogy magad miatt csináltam, amit csináltam. Nem tudom, hányszor mondjam még el neked, hogy híresnek lenni rettentő feladat, főleg, a One Direction számára. 2/5 része a rajongótábornak őrült, mazochista állat. Ne tudd meg, hogy mennyi e-mail, üzenet, kép érkezik a fiókunkra. Ha akarod, meg is nézheted őket, csak hidd el, nem szándékosan tettem mindent!
- Én ezt mindet értem, csak azt nem, hogy miért nem tudtál volna velem leülni, és megbeszélni mindezt? Azért szerintem az értelmi szintem meg van hozzá!
Niall ekkor olyan vörös fejjel, amilyennel még nem láttam, meredt rám, karját megemelte. A háta mögé néztem, ahol Louis, a kanapétól elrugaszkodott, és sebtében próbált nyúlni Niall felé. Egy másodperc alatt történt, hogy mindenkivel legalább negyed másodpercre összenéztem, és egy másodperc töredéke alatt éreztem az arcomon azt a csípő érzést, amit eddig soha. A fejem elfordult Zayn irányába. A lendületes ütés, amit kaptam, az teljesen meglendített Zayn irányába. Konkrétan az ölébe estem. Szerencsére (annak ellenére, hogy részegnek gondoltam) megtartott, és gyorsan leültetett a földre, a hirtelen eséstől. Az arcomhoz kaptam. Könnyeztem. Könnyes szemekkel néztem fel Niallre, aki döbbenten maga elé bámult, majd le rám. A kezét nézte, aztán bocsánatkérően engem. Közelített egy lépést, de én inkább megfutamodtam, és a földön kúszva, sírva, rettegve távolodtam tőle, ameddig csak tudtam. És a cél az ajtó volt. Ahhoz erőm pedig már nem volt, hogy felálljak, kinyissam az ajtót és elfussak a szabad világba.