Nagyon forgalmas, színes napom volt a mai. Sosem forgolódtam egy nap ennyit. Ha ötven ember nem, akkor egy sem jött. Először csak délelőtt jöttek gyerekek, aztán már délután a szülők/felnőttek. Lényegtelen. A munkaidő végén, körülbelül 1 órával jött be Brian. Beszélgettünk meg segített a legmagasabb polcokra felpakolni a ketreceket és egyéb ilyen holmikat. Aztán együtt mentünk haza, szóval minden tök jó volt. Beszédes napom volt, ha nem is én csacsogtam a legtöbbet. Hallgatni is nagyon szeretek másokat... de ettől még nem lennék pszichológus.
Miután megvacsoráztam, megcsörrent a csengő. A kedves szomszéd látogatott meg. Persze, hogy az a szomszéd, aki szinte minden nap a nyakamon lóg. Nem baj, mert Brian egy kis majom.
A beszélgetésünket félbeszakította egy mobil hang, ami Brian zsebe felől jött. Rögtön előhalászta a készüléket, a kijelzőn csúsztatta párszor az ujján, aztán elvigyorodott. Amikor közeledtem felé, akkor gyorsan kinyomta a telefonját, zsebre rakta, én pedig még mindig ugyan azzal a buta arckifejezésemmel pásztáztam őt. Mi volt olyan vicces, amit el kell, hogy rejtsen előlem?, gondoltam. Pár percet még maradt, aztán elment, azt mondta, idézem: "Basszus... bekapcsolva hagytam a mikrót." Aha... a mikró. Na mindegy. Lezuhanyoztam és mentem aludni.
***
Másnap reggel rózsaillatra ébredtem. A szememet még ugyan nem nyitottam ki, mert reggel sosem tudok egyből egy kellemes pillantást vetni a felettem lévő plafonra. Megfordultam a bal oldalamra és valami megszúrt. Na ott tudtam, hogy baj van, mert csípett a fájdalom a kezemben. Kipattant a szemem, és a vérző karomat fogtam le. Fájdalmasan néztem a mellettem lévő rózsacsokorra, aztán óvatosan megfogtam. Most már vidámabban szagoltam bele, és az az édes virág illat... fenséges. Kivánszorogtam egy szál pizsamában a szobámból, még mindig a csokrot bámulva, amikor megláttam valakit a konyhában ügyködni. Amint hátra fordult egy pillanatra, rögtön elkapott a hév és lepődötten szólítottam le a srácot.
- Niaaall! -sietős léptekkel közelítettem meg a férfit, aki időközben hátra fordult. A derekamra rakta a kezét, én pedig a nyakánál kulcsoltam össze a karom. A keze el kalandozott, vándor útra indult az alfelemre. Már csak annyit vettem észre, hogy nem érinti a talpam a talajt. Niall megemelt, így magasabb lehettem nála. A csokrot a konyhapulton hagyva fogtam két tenyerem közé a puha arcát. Egyszer megcsókoltuk egymást -azért egyszer, mert mindketten belemosolyogtunk a csókba -, aztán még egyszer... ez utóbbi hosszabb ideig tartott.
- Meglepetést, Kicsim -suttogta a fülembe.
- Azt -nevettem elérzékenyülten -, azt okoztál.
- Jaj, ne sírj -mosolyodott el. Megfordított a sütő felé, ahol sült a fincsi tükörtojás, közben hátulról ölelt a bal kezével a jobb kezét már a fakanál elfoglalta. A jobb vállamon pihentette a fejét, én pedig csak kiélveztem a helyzetet.
A bal karján végigsimítottam, mire a férfi teste mögöttem megremegett... tudom. Furcsa, hogy most már férfizom Niallt... de most jogosan és kíméletlenül férfinak fogom nevezni. Végül az ok, amiért ezt a hiteles nevet viselheti: megkérte a kezemet. Az eljegyzés után úgy vélem, mármint tényleg csak én vélem így szerintem, hogy ha egy fiú megkéri egy lánynak a kezét -és ha a lány igent mond -, akkor onnantól már mindegyikőjük magasabb szintre ugrik, a fiúból férfi, a lányból nő válik. Bár én nem tekintem magam teljesen nőnek... bár egy kis krapek lecsókkolomozott, de az annyira nem számít, mert eléggé zavarban volt. Mondjuk én is a köszönése miatt, de az már lényegtelen. Ugye?
- Kész is -a minirádiómra nézett, hátha talál rajta valami kütyüt, amiről le tudná olvasni, hogy hány óra van. Mondanom sem kell, hogy nem talált. Ehelyett eleresztett, amitől kicsit szabadnak éreztem magam, de elhagyottnak, de hamar visszajött hozzám és újból átkarolt. Kicsit úgy érzem, hogy sok-sok mindentől el akar különíteni, de ez legyen most a legkisebb gondom. Leültem a kanapéra egy teli tömött tálcával a kezemben, aztán csak bámultam a kajámat. Niall tud valamit. Nem néz ki rosszul a tojás állaga, pont jó. Olyan, ahogyan én szeretem. Aztán meg a paradicsomot, paprikát, uborkát is tök szépen helyezte el a tányéron. Lehet, hogy most túl nagyra tartom őt, mert a szerelem drog hatása alatt állok, de ilyen "munkát" Nialltől ritkán találni.
- Jó étvágyat -azzal bekapcsolta a Tv-t. Tudtam, hogy tudja, hogy tudom, hogy tudja, hogy valamit eltitkol valamit.
- Mi történt Los Angeles-ben, hogy hazajöttél?
- Hiányoztál -vágta rá egyszerűen. De nem is nézett a szemembe. Ezért nem hittem el neki elsőként. Aztán miután folyamatosan szúrós tekintettel meredtem rá, rám nézett és ártatlanul nézni kezdett azokkal az irtó cuki szemekkel. Te. Jó. Isten. De akkor sem szabad a csapdába esnem. Rajta Mo! Nem törsz meg! -Lou baromságot csinált, ezért jöttünk haza -hadarta gyorsan, néhol direkt beleköhögött, hogy ne halljam kristálytisztán.
- Mi volt az a hülyeség?
- Semmi! -vágta rá ártatlanul.
- Niall! -förmedtem rá. A tálcát a dohányzó asztalra raktam, hogy ne történjen semmi gázos dolog.
- Tényleg semmi gázos dolog.
Felálltam, dühös voltam, hogy nem mondja el. Ilyenkor szokott az lenni, hogy dühömben török-zúzok. A konyhába mentem, megfogtam pár porcelán tányért, és kisétáltam Niall elé.
- Tudod mi szokott ilyenkor történni? -emelgettem célzásképp a tányérokat, mire felállt.
- Azokat tedd le szépen. Nem akarok bajt.
- Nem akarsz... nagyobbat mint amit titkolsz?! -emeltem meg az egyik kezemet amiben egy szépséges tányér volt. Ezzel hátrahökkent, inkább a menekülést választotta, minthogy harcoljon. Ügyes.
- Nem titkolom... csak nem mondhatom el! Fogd már fel! -üvöltött.
Több nem is kellett. Az az egy darab, szegény porcelán tányér a falon koppant egy hatalmasat és darabokra tört. Brutálisan jól esett. Ezzel az egy csörömpölő hanggal meg tudtam nyugtatni magam annyira, hogy ne törjem össze a többit is utána. Végül besokalltam mindentől és összeestem. A tányérok összekoccanva csúsztak szét a kanapé párnáján, a térdem fájdalmasan koppant a parkettán. A fejemet fogtam, szédültem. Úgy éreztem, hogy forog velem a világ... sírva fakadtam a fájdalomtól.
Niall rögtön a segítségemre sietett, leült a földre, úgy húzott magához. A lábát széttárta V alakba, úgy húzott magához. A jobb karomat simogatta ami a hasamon hevert, közben halkan énekelt a fülembe valami nyugtató dalocskát. A fejemet még mindig fogtam a bal kezemmel. Már csak annyit éreztem, hogy kapok tőle egy hosszú puszit az arcomra, és már el is aludtam.
***
- Mo... jól vagy? -nagyon halk és visszhangzó hangokat hallottam. Lehet, hogy csak egy ember volt az, de nem értettem kristálytisztán. Még motyogásokat értettem, de többet nem.
- Mo. Hallod amit mondok?
- Igen, hallom -úgy tűnt, hogy ő nem hall viszont. Ezért szorítottam meg a kezét, mert fogta az enyémet.
És ennyi. Innentől már újból nuku hang, s maradt a feketeség.
- Meglepetést, Kicsim -suttogta a fülembe.
- Azt -nevettem elérzékenyülten -, azt okoztál.
- Jaj, ne sírj -mosolyodott el. Megfordított a sütő felé, ahol sült a fincsi tükörtojás, közben hátulról ölelt a bal kezével a jobb kezét már a fakanál elfoglalta. A jobb vállamon pihentette a fejét, én pedig csak kiélveztem a helyzetet.
A bal karján végigsimítottam, mire a férfi teste mögöttem megremegett... tudom. Furcsa, hogy most már férfizom Niallt... de most jogosan és kíméletlenül férfinak fogom nevezni. Végül az ok, amiért ezt a hiteles nevet viselheti: megkérte a kezemet. Az eljegyzés után úgy vélem, mármint tényleg csak én vélem így szerintem, hogy ha egy fiú megkéri egy lánynak a kezét -és ha a lány igent mond -, akkor onnantól már mindegyikőjük magasabb szintre ugrik, a fiúból férfi, a lányból nő válik. Bár én nem tekintem magam teljesen nőnek... bár egy kis krapek lecsókkolomozott, de az annyira nem számít, mert eléggé zavarban volt. Mondjuk én is a köszönése miatt, de az már lényegtelen. Ugye?
- Kész is -a minirádiómra nézett, hátha talál rajta valami kütyüt, amiről le tudná olvasni, hogy hány óra van. Mondanom sem kell, hogy nem talált. Ehelyett eleresztett, amitől kicsit szabadnak éreztem magam, de elhagyottnak, de hamar visszajött hozzám és újból átkarolt. Kicsit úgy érzem, hogy sok-sok mindentől el akar különíteni, de ez legyen most a legkisebb gondom. Leültem a kanapéra egy teli tömött tálcával a kezemben, aztán csak bámultam a kajámat. Niall tud valamit. Nem néz ki rosszul a tojás állaga, pont jó. Olyan, ahogyan én szeretem. Aztán meg a paradicsomot, paprikát, uborkát is tök szépen helyezte el a tányéron. Lehet, hogy most túl nagyra tartom őt, mert a szerelem drog hatása alatt állok, de ilyen "munkát" Nialltől ritkán találni.
- Jó étvágyat -azzal bekapcsolta a Tv-t. Tudtam, hogy tudja, hogy tudom, hogy tudja, hogy valamit eltitkol valamit.
- Mi történt Los Angeles-ben, hogy hazajöttél?
- Hiányoztál -vágta rá egyszerűen. De nem is nézett a szemembe. Ezért nem hittem el neki elsőként. Aztán miután folyamatosan szúrós tekintettel meredtem rá, rám nézett és ártatlanul nézni kezdett azokkal az irtó cuki szemekkel. Te. Jó. Isten. De akkor sem szabad a csapdába esnem. Rajta Mo! Nem törsz meg! -Lou baromságot csinált, ezért jöttünk haza -hadarta gyorsan, néhol direkt beleköhögött, hogy ne halljam kristálytisztán.
- Mi volt az a hülyeség?
- Semmi! -vágta rá ártatlanul.
- Niall! -förmedtem rá. A tálcát a dohányzó asztalra raktam, hogy ne történjen semmi gázos dolog.
- Tényleg semmi gázos dolog.
Felálltam, dühös voltam, hogy nem mondja el. Ilyenkor szokott az lenni, hogy dühömben török-zúzok. A konyhába mentem, megfogtam pár porcelán tányért, és kisétáltam Niall elé.
- Tudod mi szokott ilyenkor történni? -emelgettem célzásképp a tányérokat, mire felállt.
- Azokat tedd le szépen. Nem akarok bajt.
- Nem akarsz... nagyobbat mint amit titkolsz?! -emeltem meg az egyik kezemet amiben egy szépséges tányér volt. Ezzel hátrahökkent, inkább a menekülést választotta, minthogy harcoljon. Ügyes.
- Nem titkolom... csak nem mondhatom el! Fogd már fel! -üvöltött.
Több nem is kellett. Az az egy darab, szegény porcelán tányér a falon koppant egy hatalmasat és darabokra tört. Brutálisan jól esett. Ezzel az egy csörömpölő hanggal meg tudtam nyugtatni magam annyira, hogy ne törjem össze a többit is utána. Végül besokalltam mindentől és összeestem. A tányérok összekoccanva csúsztak szét a kanapé párnáján, a térdem fájdalmasan koppant a parkettán. A fejemet fogtam, szédültem. Úgy éreztem, hogy forog velem a világ... sírva fakadtam a fájdalomtól.
Niall rögtön a segítségemre sietett, leült a földre, úgy húzott magához. A lábát széttárta V alakba, úgy húzott magához. A jobb karomat simogatta ami a hasamon hevert, közben halkan énekelt a fülembe valami nyugtató dalocskát. A fejemet még mindig fogtam a bal kezemmel. Már csak annyit éreztem, hogy kapok tőle egy hosszú puszit az arcomra, és már el is aludtam.
***
- Mo... jól vagy? -nagyon halk és visszhangzó hangokat hallottam. Lehet, hogy csak egy ember volt az, de nem értettem kristálytisztán. Még motyogásokat értettem, de többet nem.
- Mo. Hallod amit mondok?
- Igen, hallom -úgy tűnt, hogy ő nem hall viszont. Ezért szorítottam meg a kezét, mert fogta az enyémet.
És ennyi. Innentől már újból nuku hang, s maradt a feketeség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése