Rettenetesen aggódtam érte. A keze megremegett, a karomat elengedte. Már szinte sírni tudott. Sajnáltam őt, hogy ezt kell kiváltanom belőle. Őszintén, nem akartam! Magamhoz ölelném újból, és segíteném őt, hogy ne érezzen így.
- És ez mióta van így? -a hangja megremegett.
- Pár hónapja... egy éve is talán. De ez csak tetszés, nem pedig szerelem. -magyaráztam. -Ha akarsz elmehetsz. Nem foglak vissza, nem akarom, hogy miattam kötődj le. Sajnálom.
Bólintott egyet, és el is tűnt. Kirohant a szobából, a lába dobbanásait hallottam a padlón visszhangzani. És utólag már csak az ajtó csattanását. Féltem most tőle és magamtól is. Tőle csak azért, mert féltettem őt, és tudtam, hogy ezt félreérti. Szeretem őt, de...
***
Másnap reggel szomorúan keltem fel. Annyira utáltam magam, de nem tudtam, hogy mit mondhattam volna. Az igazságot. Tudom, azt tudom. A baromságot és a szarságot tudom mondani, de mást pedig nem. Csak a rossz tulajdonságaim sugároznak ki belőlem. Egy szerencsétlen seggfej vagyok.
Durván "téptem" le magamról a takarót, a fele a földön landolt... aztán a súlya lehúzta a maradék részt is, ami még az ágyon pihent. Nem érdekelt az, hogy rendetlenséget csinálok. Mindig is szerettem törni-zúzni dolgokat, kupit csinálni magam körül. Pár héttel, lehet, hogy egy hónapja is volt már, amikor utoljára hagytam egy nagy nyomot magam után. Nem voltam akkor eszméletemnél, amikor a bútorokat döntöttem fel... a konyha kész katasztrófa volt. Az üvegpoharak darabokban voltak a kövön, a porcelán tányérok a kedvenc teásbögréimmel keveredett szilánkok tengerében úszkáltak. A legszebb kemény műanyag tálcámat is tönkretettem, amiből csak egy volt, azt is Liam-től kaptam még régebben. Náluk is volt egy ilyen tálca, mondtam, hogy mennyire tetszik, ilyent én is elfogadnék. Pár nappal később kaptam egy csomagot, amiben az a tökéletesség volt beburkolva pukkanós fóliával. Az üzenete aranyos volt. "Volt egy fölösbe, és a tiéd!" Még most is megmosolyogtat az, hogy milyen mókás tud lenni.
A nappali volt az egyetlen, amit próbáltam elkerülni. Ott csak az asztalt zúztam darabokra. A szobámban az ágyamat törtem négy felé -egy nehéz kalapáccsal vágtam oda neki jó párat-, azzal már lehiggadtam. Minden dühömet és haragomat ki adtam magamból... már nem emlékszem mi váltotta ki belőlem mind ezeket, de egyszer már megtanultam, hogy bokszolni kell mennem és nem a lakást szétbarmolni... mennyit takarítottam. Nem győztem felszedegetni a szilánkokat.
A telefonom csörgését hallottam. Valami elfojtotta a hangját, ezért csak nagyon halkan hallottam. Tudtam, hogy a szobámban van... amint beértem, jött a felismerés, hogy a pára alá rejtettem. Kikotortam onnét. A kijelzőn Patricia neve villogott. Mosolyogtam, majd elhúztam a zöld gombot.
- Szia!
- Reggelt' Mo. Öltözz fel és gyere le a kávézóba. Onnan indulunk.
- Hova? -kérdeztem vissza.
- Majd meglátod. Siess.
A vonalat ő bontotta. Értetlen néztem meg magamat a tükörben. Kinyitottam a szekrényem, bámultam bele pár percig, gondolkoztam a ruhán, mit kéne felvennem? Aztán döntöttem. Egy átlagos ruha összeállítást válogattam ki magamnak. A fürdőben öltöztem fel, megmosakodtam, a hajamat felkötöttem, miután megfésülködtem. Készen álltam a nem tudom minek.
Bezártam magam után az ajtót, de kinyitottam. Benyitottam a házba, biztosra akartam menni, hogy semmit nem hagyok itthon, vagy nem felejtettem-e el lekapcsolni valamit. Megvolt mindenem ami kell, semmi nem égett fölöslegesen. Újból bezártam a bejárati ajtót. A kulcsot a táskámba mélyesztettem, helyébe vettem a telefont a kezembe. Megnéztem rajta mennyi az idő. 9:38. Biztosra vettem, amíg visszaraktam eltelt egy perc, és amíg kiértem a járdára, már kettő is. Körülnéztem az úton, mielőtt átkeltem volna rajta. A kávézó pontosan szembe van azzal az épülettel, amelyikben én lakom.
Benyitottam a helyiségbe, egy lágy és lassú dallam játszott a térben. Megnyugtató volt, nagyon tetszett a zene. A pultos fiú rám mosolygott majd köszönt. Odamentem hozzá és köszöntem neki.
- Jó napot. Mit adhatok?
- Egy habos kapucsínót kérnék. -vágtam rá.
Előkotortam a táskámból a tárcát. Amíg várakoztam, körülnéztem, szememmel kerestem az ismerős fejet. Aztán megtaláltam. Integetett nekem, kisugárzó egyénisége miatt nem lehetett nehéz megtalálni. Meg attól sem, hogy ez a kávézó egész kicsi.
Miután kihozta nekem a rendelést, átnyújtottam neki az összeget némi borravalóval.
- Hova is kéne mennünk? -tettem fel a kíváncsiskodó kérdést.
- Veszünk neked egy gyönyörű ruhát a bulira. -vigyorgott. -Remek muri lesz!
Remek. Az lesz, persze, hogy remek!, csattant fel a bensőm. Nincs különösebben semmi bajom a ruhavásárlással, de az már jobban frusztrál, hogy kiért akarnak engem kiöltöztetni. Én tudom, hogy kiért, de ők nem tudhatják. Ha Niall azóta elmondta, akkor már felesleges mi miatt aggódnom.
- Na gyere! -megfogta a karom. -Út közben elmondhatnád a legjobb főnöködnek, hogy ki az, akiről tegnap beszéltél.
- Ne hozd fel ezt nekem, kérlek. -motyogtam szomorúan.
- Mi történt? -kérdezett rá. Kifejezetten látszik rajtam, hogy nem-akarok-róla-beszélni! -Tudod mit? Inkább beszéljünk másról.
***
Vagy két órán át jártuk át az összes üzletet. Te jó Isten, hogy mennyi ruha van, milyen sok színben. Én minden butikban kinéztem egy rohadt ruhát, de Patnek ez nem volt elég... vagy ötvenféle és színű ruhát lógatott elém. Mindnél betessékelt a próbafülkébe, majd mikor felvettem, elhúzta egy szó nélkül a függönyt, és úgy mondta a szebbnél szebb... hibáimat. Végül már betelt a pohár, és egy világoszöld-rózsaszín ruhán állapodtam meg. Az árával is kibékültem, nem volt különösebben drága... főleg, hogy nem én fizettem, hanem a drágalátos főnökasszony. Mindegy. És még itt panaszkodom, amikor én nekem lett jobb.
- Dobd be a ruhát, hogy meg ne lássák, aztán megyünk. -utasított.
Bezártam magam után az ajtót, de kinyitottam. Benyitottam a házba, biztosra akartam menni, hogy semmit nem hagyok itthon, vagy nem felejtettem-e el lekapcsolni valamit. Megvolt mindenem ami kell, semmi nem égett fölöslegesen. Újból bezártam a bejárati ajtót. A kulcsot a táskámba mélyesztettem, helyébe vettem a telefont a kezembe. Megnéztem rajta mennyi az idő. 9:38. Biztosra vettem, amíg visszaraktam eltelt egy perc, és amíg kiértem a járdára, már kettő is. Körülnéztem az úton, mielőtt átkeltem volna rajta. A kávézó pontosan szembe van azzal az épülettel, amelyikben én lakom.
Benyitottam a helyiségbe, egy lágy és lassú dallam játszott a térben. Megnyugtató volt, nagyon tetszett a zene. A pultos fiú rám mosolygott majd köszönt. Odamentem hozzá és köszöntem neki.
- Jó napot. Mit adhatok?
- Egy habos kapucsínót kérnék. -vágtam rá.
Előkotortam a táskámból a tárcát. Amíg várakoztam, körülnéztem, szememmel kerestem az ismerős fejet. Aztán megtaláltam. Integetett nekem, kisugárzó egyénisége miatt nem lehetett nehéz megtalálni. Meg attól sem, hogy ez a kávézó egész kicsi.
Miután kihozta nekem a rendelést, átnyújtottam neki az összeget némi borravalóval.
- Hova is kéne mennünk? -tettem fel a kíváncsiskodó kérdést.
- Veszünk neked egy gyönyörű ruhát a bulira. -vigyorgott. -Remek muri lesz!
Remek. Az lesz, persze, hogy remek!, csattant fel a bensőm. Nincs különösebben semmi bajom a ruhavásárlással, de az már jobban frusztrál, hogy kiért akarnak engem kiöltöztetni. Én tudom, hogy kiért, de ők nem tudhatják. Ha Niall azóta elmondta, akkor már felesleges mi miatt aggódnom.
- Na gyere! -megfogta a karom. -Út közben elmondhatnád a legjobb főnöködnek, hogy ki az, akiről tegnap beszéltél.
- Ne hozd fel ezt nekem, kérlek. -motyogtam szomorúan.
- Mi történt? -kérdezett rá. Kifejezetten látszik rajtam, hogy nem-akarok-róla-beszélni! -Tudod mit? Inkább beszéljünk másról.
***
Vagy két órán át jártuk át az összes üzletet. Te jó Isten, hogy mennyi ruha van, milyen sok színben. Én minden butikban kinéztem egy rohadt ruhát, de Patnek ez nem volt elég... vagy ötvenféle és színű ruhát lógatott elém. Mindnél betessékelt a próbafülkébe, majd mikor felvettem, elhúzta egy szó nélkül a függönyt, és úgy mondta a szebbnél szebb... hibáimat. Végül már betelt a pohár, és egy világoszöld-rózsaszín ruhán állapodtam meg. Az árával is kibékültem, nem volt különösebben drága... főleg, hogy nem én fizettem, hanem a drágalátos főnökasszony. Mindegy. És még itt panaszkodom, amikor én nekem lett jobb.
- Dobd be a ruhát, hogy meg ne lássák, aztán megyünk. -utasított.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése