A parti nem tartott késő estig, mivel másnap nekünk munka nap van, a srácoknak pedig a stúdióban kell, hogy legyenek reggel nyolcra. Nem sajnálom őket, mivel ők választották ezt az utat... egy irány. Pont olyan munkájuk van, mint nekem, vagy bárki másnak. Csak nem ugyan azt csinálják, mint rajtuk kívül több ezer ember. Nekik az a munka, ha korán reggel felkelnek és becsücsülnek a stúdióba... beállnak a mikrofonok mögé és eléneklik a dalaikat. Ők ezt szeretik csinálni. Én is szeretem a munkámat, nagyon szeretem az állatokat... jó, ez nem mindegyiknél így van, de szeretem őket. Addig, amíg a ketrecükben, vagy az akváriumukban vannak, addig szeretem őket. De ha egyszer azok kimásznak onnét, én kifutok a világból. A legjobban azt szeretem, hogy a főnökömmel is kijövök, a legjobb barátnőm pedig a munka társam.
Épp lefekvéshez készülődtem. A vacsim ugyebár megvolt, de úgy éreztem, ennem kell még valamit. A konyhába mentem és csináltam magamnak egy sonkás szendvicset és egy bögre kamilla teát. Bebattyogtam a szobámba. Felkapcsoltam a villanyt, a bögrét letettem az ágyam melletti komódra. Lehuppantam az ágyra. A kis szekrényem fiókját kihúztam, amiben pár irományom, pontosabban versem hevert. Néha kiszoktam adni magamból az indulatokat. Vannak durva verseim, amik inkább a horror felé ágaznak -persze, ha van ilyen-, vannak romantikus verseim, vannak vidám verseim és szomorú verseim is. Mondanom sem kell, a szomorú versekből van a legkevesebb. Van pár. Ezeket a verseket még anno írtam, úgy 14 évesen. Akkoriban rengetegen kritizáltak, senki nem volt rólam jó véleménnyel. Utáltam magam, legszívesebben levetettem volna magamat a negyedik emeletről -kollégista voltam. Miután iskolát váltottam, 15 évesen, minden könnyebb lett. Voltak barátaim, külön csoportok voltak. Az osztálytársaimmal tudtam beszélgetni, fiú-lány egyaránt volt társam. Minden könnyebb volt. Akkor kezdtem el vidámabb verseket írni. Egy nap felolvastam egyet az osztály előtt. Elcsodálkoztak azon, hogy én ilyent is tudok. Önbizalmasan mosolyogtam. Oldalra fordítottam a fejem a tanárra, aki bólogatott. Pár percig még csönd volt. Amint a helyemre értem, mindenkiből kitört a nevetés. Újból ugyanott kötöttem ki, ahonnan indultam. Ezúttal nem egy új iskola volt a megoldás, hanem a küzdelem. Az első évet kibírtam, aztán a másodikat is. Úgy oldottam meg a dolgot, hogy bujdostam az emberek elöl. Az ebédemet a WC-ben vagy a suli udvarán lévő hatalmas fa törzsében ettem meg. Egy pulóvert mindig vittem magammal, amivel tudtam takarni kilétem. A következő év volt az, amikor jelentkeztem a tehetségkutatóba. Nem volt senkim, akivel elmehettem volna, így egyedül indultam neki a dolognak. De ez sem sikerült. Nem jutottam tovább. Mondták, hogy jól énekelek, de utána pocséknak mondtak. Mindenki kinevetett. Még jobban megaláztam magam. És akkor jött Niall. De ezt már mondtam... Ő segített nekem, átadott az önbizalmából egy keveset, de épp eleget, hogy talpon maradjak. És ezért szeretem őt.
A szendvicsemet megettem, a teámat megittam. Visszamentem a konyhába, ahol mindent elmosogattam, a helyére raktam. Aztán egy kopogást hallottam a bejárati ajtó felől. Ki lehet az ilyenkor?, tettem fel magamban a megválaszolatlan kérdést. Letapsikoltam a kezemről a morzsákat(?). A kukucskálóhoz lábujjhegyre álltam. Kinéztem rajta. A szőke hajkoronáról egyből felismertem a látogatót. Mosolyogva nyitottam ki az ajtót neki.
- Zavarok? -nézett fel kérdően.
- Nem. -mosolyogtam még mindig. -Gyere beljebb.
- Cipőt...? -mutatott a lábára.
- Hagyd csak. Nem kell.
Bólintott egyet. Körülnézett a lakásban. Nem volt semmi jellegzetes látni való, max annyi, hogy mennyire kicsi. Jóval kisebb, mint az ő villájuk.
- Szép a lakásod.
- Köszönöm. -mosolyogtam. Hátranéztem a fiúra, miközben mentem be a szobámba. Követett. -Saját kezűleg, saját pénzből újítottam fel. És ez itt a szobám. -tártam szét a karom. Levetettem magamat az ágyra, hanyatt feküdtem. Nevetve néztem a plafonra.
Leült az ágy sarkába. Amint éreztem a karomon az érintését, befogtam a szám és elkomolyodtam. Lassan emelkedett a hátam a paplanról. Niall végigsimított a karomon, édesen mosolygott rám. Visszamosolyogtam, azt hiszem rá jött, hogy a partin rá gondoltam.
- Tudom, hogy melyikőnk tetszik neked. -bökte ki. -És a többiek is levágták.
Úristen! Úristen! ÚRISTEEN!, gondolataimban dobogtattam a lábammal. A szívem zakatolt, rettenetesen izgultam, hogy mi fog történni. Vagy megváltozik az életem... életünk, vagy valamit nagyon félre érthetett. Őszintén mondom, hogy semelyiknek sem örülnék. Nagyon szeretem Niall-t, de nem szeretném őt elveszíteni. Bármilyen kedves mondattal el lehet rontani egy jól működő barátságot. Nem akarom, hogy ennek az egésznek vége legyen. Ha pedig a másik variáció lenne... nem szeretném megbántani azt a fiút, aki azt hiszi, hogy ő a célpontom. Nem szeretnék senkit megsérteni.
- Harry az? -kérdezte kissé félőn.
A szemeim megnyugodtak, ámde elkerekedtek feltételezésén. Nem tudtam mit kinyögni. Fejemben ez kavargott: Szeretem Harryt, tényleg... de. NEM! Nem ő az. Ó, ha tudnád a teljes igazságot... de nem tudhatod mert akkor mindennek örökre vége lenne.
Szomorkásan néztem vissza rá. Ezt az arcot látva ő is elszontyolodott, de hamar kivirult. A kisugárzása mindig is jó hatással volt rám, kívül is, belül is. Egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon mielőtt magamhoz öleltem. Aztán a mosolyt letöröltem az arcomról, és könnybe lábadt a szemem.
- Nem, nem ő az.
- Hanem ki? -eltolt magától, de a karomat még mindig szorította. Láthatta rajtam, hogy félek a választól. -Ha nem akarod akkor nem kell megtudnom.
- De elmondom. És bármi történik is tudd, hogy én ezt nem így akartam.
Bólintott egyet. Körülnézett a lakásban. Nem volt semmi jellegzetes látni való, max annyi, hogy mennyire kicsi. Jóval kisebb, mint az ő villájuk.
- Szép a lakásod.
- Köszönöm. -mosolyogtam. Hátranéztem a fiúra, miközben mentem be a szobámba. Követett. -Saját kezűleg, saját pénzből újítottam fel. És ez itt a szobám. -tártam szét a karom. Levetettem magamat az ágyra, hanyatt feküdtem. Nevetve néztem a plafonra.
Leült az ágy sarkába. Amint éreztem a karomon az érintését, befogtam a szám és elkomolyodtam. Lassan emelkedett a hátam a paplanról. Niall végigsimított a karomon, édesen mosolygott rám. Visszamosolyogtam, azt hiszem rá jött, hogy a partin rá gondoltam.
- Tudom, hogy melyikőnk tetszik neked. -bökte ki. -És a többiek is levágták.
Úristen! Úristen! ÚRISTEEN!, gondolataimban dobogtattam a lábammal. A szívem zakatolt, rettenetesen izgultam, hogy mi fog történni. Vagy megváltozik az életem... életünk, vagy valamit nagyon félre érthetett. Őszintén mondom, hogy semelyiknek sem örülnék. Nagyon szeretem Niall-t, de nem szeretném őt elveszíteni. Bármilyen kedves mondattal el lehet rontani egy jól működő barátságot. Nem akarom, hogy ennek az egésznek vége legyen. Ha pedig a másik variáció lenne... nem szeretném megbántani azt a fiút, aki azt hiszi, hogy ő a célpontom. Nem szeretnék senkit megsérteni.
- Harry az? -kérdezte kissé félőn.
A szemeim megnyugodtak, ámde elkerekedtek feltételezésén. Nem tudtam mit kinyögni. Fejemben ez kavargott: Szeretem Harryt, tényleg... de. NEM! Nem ő az. Ó, ha tudnád a teljes igazságot... de nem tudhatod mert akkor mindennek örökre vége lenne.
Szomorkásan néztem vissza rá. Ezt az arcot látva ő is elszontyolodott, de hamar kivirult. A kisugárzása mindig is jó hatással volt rám, kívül is, belül is. Egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon mielőtt magamhoz öleltem. Aztán a mosolyt letöröltem az arcomról, és könnybe lábadt a szemem.
- Nem, nem ő az.
- Hanem ki? -eltolt magától, de a karomat még mindig szorította. Láthatta rajtam, hogy félek a választól. -Ha nem akarod akkor nem kell megtudnom.
- De elmondom. És bármi történik is tudd, hogy én ezt nem így akartam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése